Mit gondolnak és éreznek az állatok, és miért fontos ez? | Carl Safina | TEDxMidAtlantic

Carl Safina beavat minket a világ különböző tájain élő állatok életébe és elméjébe, bemutatva csodálatos észlelési, gondolkodási és érzelmi képességeiket, egyúttal rámutat arra, hogy az "az" szó gyakran helytelen, amikor rádöbbenünk, hogy kik is "ők" valójában. Ennek ellenére kiirtjuk az állatokat, akiket tisztelnünk kellene. Mi vagyunk az özönvíz, amely elragadja Noé bárkáját. Carl egy nehéz kérdéssel búcsúzik tőlünk: Megvan bennünk az, ami ahhoz kell, hogy a földi élet fennmaradhasson?

Carl Safina munkáját MacArthur-, Pew- és Guggenheim-ösztöndíjjal is elismerték, írásai pedig elnyerték a Lannan Irodalmi Díjat, valamint a John Burroughs-, a James Beard- és a George Rabb-díjat. A Rutgers Egyetemen szerzett doktori fokozatot ökológiából. Safina a természet és az emberiség kapcsolatával foglalkozó professzor a Stony Brook Egyetemen, egyúttal társelnöke a Tudományos Kommunikáció Alan Alda Központja irányítóbizottságának, továbbá alapító elnöke a nonprofit Safina Központnak. Ő vezette az amerikai közszolgálati csatorna tízrészes sorozatát Az óceán megmentése Carl Safinával címmel. Írásai megjelennek a New York Times-ban, a National Georgraphic-ban, az Audubonban és más folyóiratokban, valamint az interneten a National Geographic News and Views, a Huffington Post és a CNN.com oldalán. Carl Safina írásai bemutatják, miként változtatja meg az emberiség a természeti világot, és mit jelentenek ezek a változások a vadvilág és az emberek számára.

Ez az előadás egy helyi közösség által a TED-konferenciák mintájára rendezett, de azoktól független TEDx rendezvényen hangzott el. Lásd még: http://ted.com/tedx

Kezdjük egy egyszerű kérdéssel:

"Szeret engem a házi kedvencem,
vagy csak jutifalit akar?"

(Nevetés)

Nyilván szeret minket.

Nyilvánvaló, nem?

(Nevetés)

Honnan tudjuk, hogy igazából mi is zajlik
azokban a kis szőrös fejekben?

Mert valami zajlik.

Miért mindig az a kérdés,
hogy vajon "Szeret engem?"

Miért mindig rólunk szól?
Miért vagyunk ilyen nárcisztikusak?

(Nevetés)

Én egy másik kérdést teszek fel.

Ki vagy te?

Szerintem ez egy jobb
kérdés az állatok felé.

Elménk sajátosságairól azt feltételezzük,

hogy azok az ember kizárólagos képességei.

Létezik azonban többféle agy is.

Néhányuk nagyon nagy.

Mit csinálnak ők azokkal a nagy agyakkal?

Tudnak gondolkodni? Tudnak érezni?

Hogyan találhatnánk választ
ezekre a kérdésekre?

Nos, léteznek módszerek.

Megvizsgálhatjuk az agyat,
tanulmányozhatjuk az evolúciót,

és megfigyelhetjük a viselkedésüket.

Az első, amit látnunk kell,
hogy az elménket örököltük.

Az agyunk viszont máshonnan ered.

Legelőször a medúzának voltak idegei.

Az első idegekből lettek
az első gerincvelők.

Az első gerincvelőkből
fejlődtek ki az első gerincesek.

A gerincesek kijöttek az óceánból,
és elkezdtek mindenféle zűrt csinálni.

Még ma is igaz, hogy egy hal,
egy kutya vagy egy ember idegei

alapvetően egyformák.

Az idegi szerveződés az, ami számít.

De ha az idegek egyformák, mit árul ez el

a mentális tapasztalatok lehetőségéről?

Vegyünk például egy rákot.

Kiderült, hogy a ráknak
szorongást okozhatunk,

ha kis áramütéssel ingereljük,

amikor csak megpróbál kijönni
a búvóhelyéről.

Viszont ha ugyanazt a gyógyszert adjuk
neki, amit a szorongó embereknek,

akkor a rák ellazul, megnyugszik,
előjön, és elkezd kalandozni.

Ugyanez a helyzet a rögeszmés-kényszeres
betegségben szenvedő kutyáknál:

Ha ugyanazt a gyógyszert kapják,
mint a kényszerbeteg emberek,

az nekik is használ.

Mi következik agyunk hasonló működéséből?

Tiszteletben tartjuk a rák szorongását?

Nem, leginkább csak megfőzzük őket.

(Nevetés)

A polipok eszközöket használnak,
akárcsak a legtöbb majom.

Felismerik az emberi arcokat.

Tiszteljük a polipok
majmokhoz hasonló elméjét?

Leginkább megfőzzük őket.

Amikor a sügér bekergeti
a zsákmányát egy korallhasadékba,

arrafelé úszik, ahol tudja,
hogy egy muréna pihen,

és jelez a murénának: "Gyere utánam!"

A muréna megy.
A muréna besiklik a hasadékba.

Van, hogy a muréna kapja el a halat.

Van, hogy a hal meglóg,
de ekkor a sügér kapja el.

Ez egy együttműködés.

Hogyan tisztelgünk a sügérek és
a murénák közti együttműködés előtt?

Leginkább sütve.

(Nevetés)

A tengeri vidrák kőeszközöket használnak,
és időt szakítanak teendőik közepette,

hogy megtanítsák kicsinyeiknek,
hogy mit kell csinálniuk.

A csimpánzok is használnak eszközöket,
de ők nem szakítanak időt a tanításra.

A kardszárnyú delfinek tanítják egymást,
és megosztják egymással az ételt.

Ha megnézzük az emberi agyat,

azt látjuk, hogy az emberi agy
a korábbi agyak fejlettebb változata,

amely a hosszú evolúció során jött létre.

Ha összehasonlítjuk az emberi agyat
a csimpánz agyával,

akkor azt látjuk, hogy az emberi agy
alapjában véve egy nagy csimpánzagy.

Legalább nagy, így megmaradhat
az a csalóka érzésünk,

hogy felsőbbrendűek vagyunk;

márpedig nekünk főleg ez számít.

De hoppácska, itt van a delfinagy:
nagyobb és tekervényesebb.

Ők mit csinálnak ezzel az aggyal?

Látjuk az agyat, de nem látjuk az elmét.

Mégis látjuk az elme működését
a logikus viselkedésformákban.

Ez az elefántcsalád

talált egy árnyas helyet a pálmafák alatt.

Remek hely arra, hogy a borjak aludjanak.

Pihennek a felnőttek is,
de ők csak bóbiskolnak,

és valamennyire egész
idő alatt éberek maradnak.

Ez logikus számunkra, mert az elefántok
hasonló módon értelmezik a világot.

Nyugodtnak tűnnek, mert nyugodtak is.

Ugyanazon okból választották az árnyékot,

amiért mi is az árnyékot választanánk.

Ezek az elefántok nem tűnnek nyugodtnak.

Senki sem tévedne ebben, ha rájuk néz.

Riadtnak tűnnek. Riadtak is.

Veszélyben vannak.

Vannak emberek, akik bántják őket.

Kiderült, hogy ha felvesszük
a turisták beszélgetését,

aztán felvesszük a
pásztorok beszélgetését is,

akik néha bántják az elefántokat,

majd pedig lejátsszuk ezeket
egy elrejtett hangszóróból,

akkor az elefántok a turistákat
figyelmen kívül hagyják,

viszont a pásztorok beszélgetését hallva
összegyűlnek, és rettegve menekülnek.

A különféle embereket
különféle kategóriákba sorolják.

Tudják, hogy mi történik.

Tudják, hogy kik a barátaik,
tudják, hogy kik az ellenségeik,

és tudják, hogy kik a családtagjaik.

Ugyanolyan indítékaik vannak, mint nekünk.

A szárazföldön és a tengerben is
ugyanarról van szó: maradj életben,

tartsd életben a kölykeidet,
tartsd fenn az élet körforgását.

Látjuk és értjük a segítségnyújtást.
Látjuk a kíváncsiságot a kölykökben.

Látjuk a családtagok közötti kötelékeket.

Annak látjuk a szeretetet, ami.

Az udvarlás, az udvarlás.

Az emberek néha még mindig
felteszik a kérdést: "De tudatosak?"

Nos, ha elaltatnak minket,
akkor öntudatlanok leszünk.

Ez azt jelenti, hogy minden
érzékszervi észlelésünk szünetel.

Nem érzékeljük a körülöttünk lévő világot.

Ez az öntudatlanság.

Amikor érzékeljük
a körülöttünk lévő világot,

akkor öntudatunknál vagyunk.

Az öntudat nagyon sokrétű.

Sokan azt gondolják,
az empátia nagyon különleges dolog,

amely csak az emberekben van meg.

Az empátia pusztán az elme képessége,
hogy reagálunk társaink hangulatára.

Ez nagyon hasznos, és nagyon fontos.

Tudnunk kell, hogy mi zajlik körülöttünk,

mi van a többiekkel.

Az empátia legősibb fajtáját
ragályos félelemnek nevezzük.

Ha együtt vagyunk másokkal, és ők
hirtelen mind megijednek és odébbállnak,

akkor nekünk se túl jó, ha ott maradunk,

és csodálkozunk:
"Jé, vajon miért húzott el mindenki?"

(Nevetés)

Az evolúció során az empátia
kifinomultabbá vált.

Azt hiszem, az empátiának
nagyjából három szintje van.

Van a beleérző képesség: ha boldognak
látlak, az engem is boldoggá tesz;

ha szomorúnak látlak,
az engem is elszomorít.

Aztán van a részvét: sajnálom,
hogy a nagymamád meghalt.

Nem érzem ugyanazt, amit te,
de tudom, mit érzel.

Végül van, amit én együttérzésnek nevezek,

ami azt jelenti, hogy "egy másik
ember iránti érzés alapján cselekedni".

[Az emberi empátia:
messze nem tökéletes]

Az emberi empátia távolról sem
csak az emberre jellemző,

és messze nem tökéletes.

Összetereljük az empatikus állatokat,
megöljük és megesszük őket.

Erre azt mondhatjuk:
"Hát ez a ragadozó életmód.

Az egy másik faj."

Az ember ragadozó,

de sok esetben a saját fajunkkal
szemben sem vagyunk túl jó fejek.

Észrevettem, hogy akik csak egy dolgot
tudnak az állati viselkedésről,

ismerik azt, hogy "nem vetíthetünk ki
emberi érzelmeket állatokra".

[Antropomorfizmus]

De én azért vagyok itt, hogy elmondjam:
szerintem úgy tippelhetjük meg legjobban,

hogy az állatok mit és miért tesznek,

ha kivetítjük rájuk az emberi
érzelmeket és gondolatokat.

Végül is nem olyan szörnyen tudományos

azt mondani, hogy éhesek, amikor esznek,

és fáradtak, amikor kilóg a nyelvük,

de amikor játszanak és boldognak tűnnek,

akkor azt mondjuk:
"Nem tudhatjuk, mi jár a fejükben."

Nemrég

beszélgettem egy riporterrel,
aki azt mondta:

"Oké, ez valamelyest meggyőző,
de most tényleg, valójában honnan tudja,

hogy az állatok gondolkodnak és éreznek?"

Eszembe jutott a több száz
tudományos forrás, melyeket olvastam,

amikor írtam a könyvemet.

De aztán rájöttem, hogy a válasz
ott volt velem a szobában:

amikor a kutyám felkel a pokrócról,
és odajön hozzám,

a hátára hemperedik, és a hasát mutogatja,

akkor azt gondolja: "Szeretném,
ha megvakargatnád a hasamat."

És tudja, hogy hozzám kell
odajönnie, nem a kanapéhoz,

mert én meg fogom érteni a kérését,
és el tudom végezni a melót,

ő pedig már előre örül az élvezetnek,
amit a hasvakargatás okoz.

Tud gondolkodni és érezni.

Az egész nem sokkal bonyolultabb ennél.

Amikor állatokat látunk, többnyire
azt mondjuk: "Ó, nézd! Elefántok."

Vagy: "Kardszárnyú delfinek!",
vagy amit látunk.

Ők azonban pontosan tudják,
hogy ők kicsodák.

Nem egyszerűen csak kardszárnyú delfinek.

Ő ott a nagy uszonnyal egy hím,

36 éves, ő az L41-es.

Tőle balra a nővére.

42 éves, ő az L44-es.

Évtizedek óta együtt vannak.
Pontosan tudják, hogy kik ők.

Ez Philo, az elefánt.

Ez is Philo, az elefánt,
négy nappal később.

Az emberek nemcsak érzik a fájdalmat,
az emberek elő is idézik azt.

Faragványokat akarunk a fogukból.
Miért nem várjuk meg, míg meghalnak?

Az elefántok egykor
a Földközi-tenger partjaitól

az afrikai Jóreménység fokáig
terjedő területen éltek.

1980-ban még mindig óriási élőhelyeik
voltak Közép- és Kelet-Afrikában.

A területeiket azonban
felosztják és összezsugorítják.

Ez a földrajzi előfordulása
egy olyan pompás teremtménynek,

amelyet a kihalás irányába hajszolunk.

Itt, az USA-beli nemzeti parkokban
még hatékonyabbak vagyunk.

Egyszerűen megöltünk minden
egyes farkast a Yellowstone-ban.

Aztán 60 évvel később

visszatelepítettük őket,
mert túlszaporodtak a vapitik.

Sok ezer ember költött el
sok millió dollárt arra,

hogy eljöjjön a parkba, és megnézze
a világ leghíresebb farkasait.

Ez itt egy nagyon erős
falka alfatriója.

Ez itt jobb oldalon a tenyészhím.

A bal oldali a társa.

A harmadik a testvére.

Aztán hirtelen a farkasok kikerültek a
veszélyeztetett fajokról szóló törvényből.

A Kongresszus kivette belőle a farkasokat.

A farkasok a park szélére szorultak.

Azt a kettőt lelőtték.

Ez az erős falka teljesen felbomlott,
mert kitört a veszekedés és a viszály.

A Yellowstone leghíresebb,
legerősebb falkájának alfahímje

elvesztette a társait, a vadászterületét
és az egész családját.

Rengeteget ártunk nekik.

Az egyik rejtély:
Ők miért nem ártanak nekünk?

Soha egyetlen szabadon élő kardszárnyú
delfin sem bántott emberi lényt.

Ez itt éppen részben
megevett egy szürke bálnát,

melyet ő és a családja öltek meg,

miközben az embereknek a hajón
nem volt semmi félnivalójuk.

Ez éppen megevett egy olyan súlyú fókát,
mint az összes ember a hajón;

nekik azonban egyáltalán
nem volt mitől félniük.

A bálnák fókákat esznek.

Minket miért nem esznek meg soha?

Miért bízhatunk meg bennük akkor is,
ha a gyerekeink közelében vannak?

Miért van az, hogy kardszárnyú delfinek
több alkalommal visszatértek a kutatókhoz,

akik eltévedtek a ködben,
és mérföldeken át hazavezették őket?

A Bahamákon

a delfinek, akik ismerték
Denise Herzinget –

egy ottani kutatót –,
és jó kapcsolatot alakítottak ki vele,

hirtelen nagyon idegesek lettek.

Mi a fene történt?

Egyszer csak valaki észrevette,
hogy egyik társuk meghalt a hajón,

szunyókálás közben a hálóhelyén.

Miként lehetséges, hogy a delfinek
érzékelték, hogy egy ember szíve megállt?

És miért ijesztette ez meg őket?

Ezek a miénktől eltérő elmék rejtélyei.

Egy dél-afrikai delfináriumban
élt egy palackorrú delfinborjú.

Dollynak hívták.

Az egyik gondozó
cigiszünetet tartott kint,

a medence ablakánál.

Dolly figyelte, ahogy cigizik,
aztán odament az anyjához.

Pár pillanatig szopizott,
majd visszament az ablakhoz,

aztán kifújt egy tejfelhőt,
amely beburkolta a fejét,

mint egy füstfelhő.

(Nevetés)

Valahogy az az ötlete támadt, hogy a tejet
használja fel a füst megjelenítéséhez.

Ha arra használunk egy dolgot, hogy egy
másikat ábrázoljunk vele, az művészet.

(Nevetés)

Nem azok a dolgok tesznek minket emberré,
amelyekről azt hisszük.

Az tesz minket emberré,
hogy mi vagyunk a legvégletesebbek.

Mi vagyunk a legegyüttérzőbbek,
és mi vagyunk a legerőszakosabbak.

Mi vagyunk a legkreatívabbak,
és mi vagyunk a legpusztítóbb állat,

aki valaha megjelent ezen a bolygón.

De nem mi vagyunk az egyedüli állatok,
akik szeretik egymást.

Nem mi vagyunk az egyetlenek, akik
törődnek a társaikkal és a gyerekeikkel.

Az albatroszok rutinszerűen
repülnek 6000-10000 mérföldet,

hogy ételt vigyenek a fiókáiknak.

A világ legeldugottabb szigetein élnek,

és ezeket a szigeteket
műanyag szemét borítja.

A létezés szent láncolatában, ami
nemzedékről nemzedékre örökíti az életet,

ott van a szemetünk.

Ez itt egy albatroszfióka,
aki körülbelül hat hónapos volt.

Épp elkezdett volna repülni. Meghalt.

A gyomra tele volt piros öngyújtókkal.

Nem ilyen kapcsolatot
kellene ápolnunk a világgal,

de mi a felmagasztalt,
nagy agyunkat nem használjuk.

Mégis, amikor egy új életet
üdvözlünk ezen a világon,

állatok képeivel várjuk őt.

Nem mobiltelefonokat és irodafülkéket
festünk a bölcsődék falára.

(Nevetés)

Azt akarjuk mondani:
"Nézd csak, kik vannak itt velünk!"

És mégis, ők mind,

akik megérdemelték,
hogy Noé bárkáján megmeneküljenek,

most halálos veszélyben vannak,
és mi vagyunk számukra az özönvíz.

Egy kérdéssel kezdtük: "Szeretnek minket?"

Egy kicsit túl kell lépnünk önmagunkon,
és feltenni a kérdést:

"Megvan bennünk az, ami ahhoz kell,

hogy egyszerűen csak hagyjuk
a Földön az életet tovább folyni?"

Köszönöm!

(Taps)