Miről hallgatnak az orvosok?

Érdekli önt, hogy orvosa egy gyógyszercég fizetett képviselője? Vagy hogy nézetei nem vágnak egybe az ön által igényelt gyógykezeléssel? Az USA-ban az a helyzet, hogy orvosa nem köteles ilyesfajta kérdésekre válaszolni. Amikor dr. Leana Wen megkérte orvos-kollégáit, legyenek őszinték a betegeikkel, a reagálásuk... felkavaró volt.

Fejemhez vágták, hogy
a szakmám árulója vagyok,

hogy ki kell engem rúgni,

vissza kell vonni az orvosi engedélyemet,

és takarodjak vissza a hazámba.

Föltörték az emailjeimet.

Egy orvosi tanácskozáson

valaki bevallotta, hogy "bombázta"
a Twitter-fiókomat.

Nem tudtam, jó-e vagy rossz,

de erre ez volt a válasz:

"Kár, hogy nem igazi bomba volt".

Nem hittem volna,
hogy olyat követek el,

ami orvosokban ekkora dühöt vált ki.

Mindig arra vágytam, hogy orvos legyek.

Kínában nőttem föl,

és emlékszem, hogy
kisgyerek koromban

súlyos asztmám miatt hetente
kórházba rohangáltunk.

Mindig egy dr.Sam nevű orvosnő kezelt.

Dr. Sam egyidős volt anyámmal.

Sűrű, göndör volt a haja,

mindig élénksárga, virágmintás
ruhát hordott.

Olyasfajta orvos volt, aki

ha meglátta a törött karú betegét,

megkérdezi tőle: "miért nem
nevetsz, hiszen ez

a humerus [felkarcsont].
Értik? Humoros – humerus

Üvölthettem a fájdalomtól,

de kezelés után mindig
jobban lettem.

Mindnyájunknak volt gyerekkori hőse,

akire felnőttként szeretettünk
volna hasonlítani, nem?

Én olyan szerettem volna lenni,
mint dr Sam.

Nyoléves koromban szüleimmel
az USA-ba költöztünk,

s ránk a bevándorlók szokásos sorsa várt.

Szüleim hotelszobákat takarítottak,
mosogattak, benzinkutaztak,

csakhogy megvalósíthassam az álmom.

Végül elég jól beszéltem angolul,

és szüleim oly boldogok voltak aznap,

amikor bejutottam az orvosira és
letettem a hippokratészi esküt.

De aztán egy nap minden megváltozott.

Anyám telefonált, és elmondta:
rosszul érzi magát,

állandóan köhög, fullad és fáradt.

Anyám nem volt siránkozós fajta.

Ha már panaszkodik nekem,

tudtam, hogy tényleg nagy a baj.

Úgy is volt, kiderült,

hogy IV. stádiumú emlőrákja van,

a rák átterjedt a tüdejére,
csontjaira és az agyára.

Anyám hősiesen viselkedett és
reménykedett.

Állta a műtétet, a sugárkezelést

és már harmadszor volt kemoterápián,

amikor elhagyta a telefonnoteszét.

A weben meglelte az onkológusa számát,

de ott mást is talált.

Több weblapon az orvosa

mint egy gyógyszergyár
jól fizetett képviselője szerepelt,

és tényleg, gyakran dicsérte

az anyámnak rendelt kemo gyógyszert.

Anyám kétségbeesetten hívott,

és én nem tudtam, mit higgyek.

Talán helyes volt a neki előírt
kemo-kezelés,

de lehet, hogy mégsem?

Megijedt és kétségei támadtak.

A gyógyításban

a bizalom nélkülözhetetlen,

és ha a bizalom megszűnik,
marad a puszta félelem.

Van a félelemnek egy
másik vetülete is.

Medika koromban kezeltem
egy 19 éves fiút,

akit elgázolt egy terepjáró,

amikor hazafelé kerekezett

a kollégiumába.

Hét bordája eltört,

darabokra tört a medencecsontja,

hasi és az agyi belső vérzései voltak.

Képzeljék magukat a szülei helyébe,

akik 3200 kilométert repültek ide
Seattle-ből,

és a fiukat kómában találják.

A szülők persze szerették volna
tudni, mi a helyzet vele.

Kérték, hadd lehessenek jelen
a vizitnél,

ahol megvitatjuk az állapotát és a
kezelését.

Úgy gondoltam, a kérés ésszerű és
elfogadható,

egyúttal megmutathatjuk,
mennyire igyekszünk

és gondoskodunk a fiúról.

A főorvos azonban nemet mondott.

Ezernyi ellenvetést hozott föl.

Lehet, hogy útban lesznek a nővéreknek.

Lehet, hogy a medikusok miattuk
inkább nem kérdeznek.

Még azt is hozzátette:

"És ha észreveszik a melléfogásainkat
és beperelnek?"

Minden kifogása mögött a
mélységes félszt láttam,

és megtudtam, hogy orvossá válni
annyit tesz,

hogy fölvesszük a fehér köpenyt,

s elbújunk egy körénk emelt fal mögé.

Van egy rejtett járvány az orvoslásban.

Természetes, hogy a betegek
félnek, amikor orvoshoz mennek.

Képzeljék el, hogy szörnyű
hasfájásra ébrednek.

Bemennek a kórházba,

fekszenek ezen a fura kerekes hordágyon,

egy vékony kórházi hálóingben,

idegenek mutogatnak magukra,
bökdösik.

Fogalmuk sincs, mi fog történni.

Azt sem tudják, megkapják-e
a fél órája kért takarót.

De nemcsak a betegek félnek;

az orvosok is.

Attól félünk, hogy megtudják,
valójában kik vagyunk,

és miről szól az orvostudomány.

Tehát mit teszünk?

Felvesszük a fehér köpenyt, és
elrejtőzünk benne.

Persze, minél jobban bujkálunk,

az emberek annál inkább szeretnék
tudni, mit rejtegetünk.

A félsz így alakul bizalmatlansággá
és rossz kezeléssé.

Nemcsak félünk a betegségtől,

de betegek vagyunk a félelemtől.

Át tudjuk vajon hidalni a szakadékot

a betegek szükséglete és az
orvosi tevékenység között?

Le tudjuk-e győzni a félelem betegségét?

Hadd tegyem föl a kérdést másként.

A rejtőzködés rossz válasz.
És ha az ellenkezőjét tennénk?

Ha az orvosok teljesen őszintén
beszélnének a betegeikkel?

Tavaly ősszel azt kutattam,

mit akarnak tudni
a betegek a kezelésükről.

Nemcsak a kórházban ápoltakra
voltam kíváncsi,

hanem az utca emberére is.

Diákjaim, Suhavi Tucker
és Laura Johns,

a kutatást szó szerint
az utcán végezték.

Elmentek bankokba, presszókba,
idősotthonokba,

kínai éttermekbe és pályaudvarokra.

Mire jutottak?

Amikor kérdeztük az embereket,

"Mit akarnak tudni a kezelésükről?",

azt mondták el, mit akarnak tudni
az orvosukról,

mert az emberek orvosi kezelésen

az orvos és a közöttük zajló egyéni
kölcsönhatást értik.

A kérdésre:
"Mit akarnak tudni az orvosukról?"

az emberek háromféle választ adtak.

Egyesek azt akarták tudni,
hogy az orvos érti-e a dolgát,

jogosult-e orvosi tevékenységet folytatni.

Másokat az érdekelte, hogy
orvosuk nem elfogult-e,

és csak a tények és a tudomány
alapján dönt-e,

nem pedig azért, mert pénzt lát érte.

Meglepő módon,

sokan mást akartak tudni róluk.

Jonathan, a 28 éves jogászhallgató

olyan orvost szeretne, aki korrektül
bánik az LMBTK betegekkel,

és LMBT-betegekre szakosodott.

Serenának, a 32 éves könyvelőnek
az a fontos,

hogy orvosa értékrendszere a
nők jogairól és

a születésszabályozásról
megegyezzen az övével.

Frank, az 59 éves vaskereskedő

nem szeret orvoshoz járni:
olyat akar találni,

aki mindenek előtt
a megelőzésben hisz,

és nem utasítja el
az alternatív kezeléseket.

A megkérdezettek mindegyike kiemelte,

hogy az orvos-beteg kapcsolat
mélyen bizalmi jellegű.

Mielőtt levetkőznek előtte,

és föltárják legféltettebb titkaikat,

ismerniük kell a nézeteit, hiszen az,

hogy a doktor köteles mindenkit
megvizsgálni, még nem jelenti,

hogy a beteg köteles
bármely orvost elfogadni.

Az emberek először szeretnék
megismerni az orvosukat,

hogy aztán információ
birtokában dönthessenek.

A kutatás után mozgalmat indítottam

"Ki az orvosom?" elnevezéssel,

amelynek célja a teljes nyíltság.

A részt vevő orvosok nyilvános
weboldalon önkéntesen

nemcsak azt hozzák nyilvánosságra,

melyik egyetemre jártak

és mire szakosodtak, hanem

az esetleges összeférhetetlenséget is.

Többet akartunk mint amit a törvény

a gyógyszergyárakkal való
kapcsolatról előír,

és arról is szólunk,
mit fizetnek ezért nekünk,

miben áll az ösztönzési rendszerünk.

Ha hátfájással fordul
a beteg hozzánk,

érdekli, hogy ötezer dollárt kapunk
a gerincműtétjéért,

vagy 25 dollárt egy
fizikoterápiai beutalásért.

Vagy ugyanannyit kapunk
a javasolt terápiától függetlenül.

Továbbmenve, elmondjuk,

amikor a nők egészségéről,
LMBT-sekről,

alternatív gyógyításról,
betegségek megelőzéséről,

eutanáziáról van szó,
a mi értékrendünk ez és ez.

Betegeinket meggyőzzük:
azért vagyunk, hogy

szolgáljuk őket: joguk van tehát
tudniuk, kik és mik vagyunk.

Úgy gondoljuk, hogy a nyíltság
gyógyír lehet a félelemre.

Tudtam, hogy egyes orvosok
bekapcsolódnak, mások nem,

de nem számítottam
ilyen brutális visszautasításra.

A kampány kezdetét követő egy héten belül

a Medscape nyilvános fórumán

és több online orvosi honlapon

százszámra jelentek meg
e témáról posztok.

Egy pár példa.

Egy portlandi gasztroenterológus:

"12 éve gürizek, ezzel telik az életem.

Törlesztenem kell a hitelt,
nyomaszt a jelzálogom.

Rászorulok a cégektől kapott
ingyen ebédre.

Mindenkinek nehéz a megélhetés,

de mondd a betegednek,

aki négyfős családját tartja el
évi 35 ezer dollárból,

hogy rá vagy szorulva
a könyöradományra.

Egy ortopéd orvos Charlotte-ból:

"Jövedelmem firtatása támadás
a magánszférám ellen.

A betegeim sem közlik, miből élnek."

De a beteg jövedelmének eredete
nem hat az orvos egészségére.

Egy elmeorvos New Yorkból:

"Majd arról is be kell számolnunk,
macskát vagy kutyát tartunk,

milyen márkájú kocsink van,

milyen WC-papírt használunk."

A kocsi vagy a WC-papír márkája

nem befolyásolja a beteg egészségét,

de nézeteink a nők döntési jogáról és

a megelőzésről vagy az
eutanáziáról nagyon is.

Kedvencem egy kardiológus Kansasból:

"Újabb kormánydiktátum?

Dr. Wen menjen csak szépen haza."

Van két jó hírem.

Az első, hogy ez az egész
önkéntes, és nem kötelező.

A másik, hogy amerikai vagyok és
az USA a hazám.

(nevetés) (taps)

Munkaadóimat a következő
hónapban folyton hívták,

hogy rúgjanak ki engem.

Üzengettek az otthoni privát
mailcímemre,

hogy megfenyíttetnek
az orvoskamarával .

Barátaim és a családom kért,
vessek véget a kampánynak.

A bombafenyegetés után föladtam.

De később megkerestek a betegek,

hogy a TweetChaten keresztül

a témával kapcsolatban

4,3 millió kommentár született,

és sok ezren bátorítottak, hogy
folytassam tovább.

Olyanokat írtak mint

"Ha az orvosoknak van
restellni való cselekedetük,

akkor azt inkább ne tegyék."

"A választott tisztségviselőknek
föl kell tárniuk kampányuk

támogatáói hátterét, az ügyvédeknek
az összeférhetetlenséget.

Az orvosok miért kivételek?"

Sokan így summázták a véleményüket:

"Hadd döntsük el mi, betegek,

hogy mi a fontos,
amikor orvost választunk."

Kezdetben több mint

300 doktor vállalta
a teljes nyilvánosságot.

Micsoda új őrült ötlet, ugye?

Valójában az elképzelés nem új.

Emlékszenek, dr. Sam, a kínai orvosom

hogyan viccelődött?

Dr. Sam nem csak az orvosom,

hanem a szomszédunk is volt,

velünk szemben lakott.

A lányával egy iskolába jártam.

Szüleim és én is bíztunk benne,

mivel ismertük jól, és tudtuk,
mire törekszik.

Világos volt, hogy
nem titkol semmit előlünk.

A korábbi nemzedék idején az USA-ban is
ez volt a normális.

Tudták, hogy a családorvosuknak
két tizenéves fia van;

pár éve már nem dohányzik,

azt állítja magáról,
hogy rendszeresen jár templomba,

bár ott csak évente kétszer látni:
húsvétkor és

amikor az anyósa a városba jön.

Az élete nyitott könyv,

és nincs oka, hogy bármit titkoljon.

De a félelem betegsége
mindent elborított,

és a betegek szenvednek
a következményektől.

Mindezt nem hallomásból tudom.

Anyám nyolc évig küzdött a rákkal.

Az anyám mindig tervezgetett:

sokat töprengett,
hogyan akar élni,

de azon is, hogyan akar meghalni.

Nemcsak előre megírta az intelmeit,

hanem 12 oldalban részletezte:
már eleget szenvedett

és ideje van a halálnak.

Kezdő orvos koromban egyszer

fölhívtak és közölték, hogy anyám
az intenzíven fekszik.

Éppen arra készültek, hogy
intubálják

és lélegeztető gépre tegyék.

"De az anyám ezt nem akarja,
írás van róla."

Az orvos a szemembe nézett,

rámutatott a 16 éves húgomra,
és megkérdezte:

"Emlékszel, amikor ennyi idős voltál?

Szerettél volna árván fölnőni?"

Az onkológusa is jelen volt,
és azt mondta:

"Ő az anyád.

Egész életedben hibáztatnád magad,

hogy nem tettél meg érte mindent."

Nagyon jól ismertem az anyámat.

Tudtam, hogy százszor átgondolta,
amit leírt nekünk.

De én orvos is voltam.

Ez volt életem legnehezebb döntése.

Hogy hadd haljon meg békében,

de az orvosok szavai

minden nap eszembe jutnak.

Át tudjuk hidalni a szakadékot

az orvosok tettei
és a betegek akarata között.

Ez reális cél, mert valaha
régen is így volt,

és tudjuk, hogy a nyíltság
vezet el a bizalomhoz.

A kutatás kimutatta, hogy
a nyíltság az orvosnak is segít,

és a hozzáférhető orvosi följegyzések,

a műhibák beismerése

növeli a betegeink bizalmát,

javítja a gyógyítás eredményességét

és csökkenti a helytelen kezelések
számát.

A nyitottság, a bizalom

egyre fontosabbá válik, ha már

nem a fertőző, hanem az életmód
okozta betegségekről van szó.

A bacikat nem érdekli a bizalom,

de akik radikális életmódváltásról
döntenek:

leszoknak a dohányzásról,

figyelnek a vérnyomásukra
és a cukrukra,

velük bizalmi viszonyba kell kerülnünk.

Más őszinte orvosok így vélekednek.

Brandon Combs denveri belgyógyász:

"Közelebb kerültem a betegeimhez.

A kialakult jó kapcsolat végett

választottam az orvosi pályát."

Aaron Stupple denveri belgyógyász:

"Megmondom a betegeimnek,
hogy teljesen őszinte vagyok velük.

Nem titkolok előlük semmit.

Ez vagyok én.
És most beszéljenek ők magukról.

Közös az ügyünk."

May Nguyen houstoni családorvos:

"Kollégáimat elképesztette, amit teszek.

Kérdik, hogy lehetek ennyire bátor?

Azt felelem, hogy nem vagyok bátor,

ez a munkámhoz tartozik."

Egy utolsó gondolat.

A teljes őszinteség rémisztő dolog.

Az ember védtelennek és
sebezhetőnek érzi magát.

de ez a sebezhetőség és alázat

hasznára válik az orvosi gyakorlatnak.

Ha az orvosok készek lejönni
az elefántcsonttornyukból,

levetik fehér köpenyüket,

és megmutatjuk a betegeinknek,
kik vagyunk és miben áll a gyógyítás,

akkor kezdjük legyőzni
a félelem betegségét.

Akkor, amikor megteremtjük a bizalmat.

Akkor, mikor megváltoztatjuk
a gyógyítás paradigmáját

kilépve a titokzatosságból és
rejtőzködésből

a teljesen őszinte,

és a betegekkel közös gondolkodásmód felé.

Köszönöm.

(taps)