Az építészeti újítások határokat átívelő mozgása

Miközben a Föld városai robbanásszerűen növekednek, egyre fokozódik az egyenlőtlenség. A gazdag városrészek és az elszegényedett nyomornegyedek egymás mellett növekednek, a kettő közötti szakadék pedig egyre mélyül. Teddy Cruz építész ebben az elgondolkodtató előadásban arra szólít fel, gondoljuk újra az alulról jövő városi fejlődést. A tijuanai nyomornegyedek tanulságos történetein keresztül a város lakosainak kreatív intelligenciáját ismerhetjük meg, és új perspektívából láthatjuk, mi mindent taníthatnak nekünk a szegény területek.

Az elmúlt évek

gazdasági fellendülése
nemcsak elvárosiasodást,

de drámai elszegényedést is okozott.

Ez világszerte a nyomornegyedek

robbanásszerű növekedéséhez vezetett.

A polarizáció a túlzó jólét enklávéi

és a körülöttük megjelenő
mélyszegénység között,

valamint a társadalmi-gazdasági
egyenlőtlenségek állnak

a jelen urbanizációs krízisének középpontjában.

Hadd kezdjem azzal,

hogy ez az urbanizációs válság

nem csak gazdasági vagy környezeti.

Elsősorban kulturális válság,

az intézmények válsága,

amelyek képtelenek újragondolni
azt az ostoba rendszert,

amelyet kifejlesztettünk.

Képtelenek választ találni az olajéhségre,

az önző elvárosiasodásra,
amely elterjesztette

a fogyasztásra épülő városokat

Dél-Kaliforniától New York-ig és Dubaiig.

Arra szeretnék rávilágítani,

hogy a mai városok jövője

nem elsősorban az épületektől függ,

hanem sokkal inkább

a társadalmi-gazdasági kapcsolatok
alapvető átszervezésétől.

A jövőben a városok átalakításáról

a legjobb ötletek

nem a hatalom és gazdagság enklávéiból

jönnek majd,

hanem a konfliktusos és nélkülöző szektorokból,

amelyekből egy sürgető képzelőerő

arra ösztönözhet, hogy elgondolkozzunk
a ma városainak növekedésén.

Hadd szemléltessem, mire gondolok,

amikor a konfliktusos helyekről

mint a kreativitás forrásáról beszélek,
amikor röviden bemutatom

a Tijuana-San Diego határ menti régiót,

a helyszínt, amely miatt újragondoltam
az építészként végzett munkámat.

Ez a fal maga a határ,

amely elválasztja, San Diegót Tijuanától,

Latin-Amerikát az Egyesült Államoktól,

a fizikai jelképe

a kirekesztő tervezési politikának,

amely világszerte fenntartotta

a közösségek, az igazságszolgáltatás

és az erőforrások megosztottságát.

Ebben a határ menti régióban

hihetetlenül fényűző ingatlanok vannak,

ahogy egyszer láttam San Diego határában,

alig 20 percnyire

Latin-Amerika legszegényebb településeitől.

És bár a két város népessége azonos,

San Diego az utóbbi évtizedekben

hatszor akkorára nőtt, mint Tijuana.

Ezt látva kénytelenek vagyunk szembenézni

a terjeszkedés és a népsűrűség közötti

feszültségekkel és konfliktusokkal,

amelyek ma a fenntarthatóságról szóló vita

középpontjában álllnak.

Az elmúlt években amellett érveltem,

hogy a tijuanai nyomornegyedektől sokat tanulhat

a szétterült San Diego,

ami a társadalmi-gazdasági fenntarthatóságot illeti.

Oda kéne figyelni és tanulni

a bevándorlókból álló közösségekre

a határt jelentő fal mindkét oldalán,

hogy értelmezhessük

az informális urbanizációs folyamataikat.

Hogy mire gondolok informális alatt?

Valójában csak

a társadalmi alklmazkodási gyakorlatok gyűjteményéről beszélek,

amelyek sok migráns közösség
számára lehetővé teszik,

hogy túllépjenek az urbanizáció rájuk
kényszerített politikai és gazdasági

megoldásain.

Az alulról felfelé működő

kreatív intelligenciáról beszélek,

akár a tijuanai nyomornegyedekből jön,

amelyek San Diego hulladékából építkeznek,

akár Dél-Kalifornia bevándorlónegyedeiről,

amelyek az utóbbi évtizedekben

kezdtek átalakulni.

Engem, mint művészt, érdekelt,

hogyan lehet felmérni, megfigyelni

a sok határon átnyúló, informális áramlást

ezen a határon keresztül:

egyrészt délről észak felé,

a bevándorlók áradatát az Egyesült Államokba,

másrészt északról délre, a hulladék áramlását

Dél-Kaliforniából Tijuanába.

A régi, háború utáni bungalókat

mexikói vállalkozók szállítják a határra,

miután az amerikaiak az elmúlt évtizedekben

kiselejtezték őket, hogy fölépítsék

a kertvárosuknak egy újabb,

még pöffeszkedőbb változatát.

Ezek a házak arra várnak,
hogy átlépjék a határt.

Nemcsak emberek lépik át itt a határt,

hanem egész városrészek,

és amikor ezek a házak
rákerülnek ezekre a fémvázakra,

földszintből emeletté változnak,

alulra pedig

egy apró üzlet kerül.

A tér és a gazdaság effajta rétegzése

felettébb érdekes.

De nemcsak a házak,
hanem törmelék is

átkerül San Diegóból Tijuanába.

Bizonyára sokuk találkozott már
a hulladékabroncsokkal,

amelyeket védőfalak építéséhez
használnak a nyomornegyedekben.

De nézzék csak, mit csináltak az emberek itt,

társadalmi-gazdasági vészhelyzetben.

Kifundálták, hogyan válasszák le
a kerekek abroncsát,

és hogyan fűzzék őket egymásba,

hogy még hatékonyabb támfalat építsenek.

Vagy ott vannak a garázskapuk, amyelyeket

San Diegóból hoznak teherautókon,

hogy a menedékszállások új falaiként szolgáljanak

számos Tijuana körüli

nyomornegyedben.

Szóval építészként egyrészt

nagyszerű, hogy a tanúja lehetek

ennek a kreatív intelligenciának,

igyekszem nem túlzottan lelkesedni.

Nem szeretném romantizálni a szegénységet.

Csak azt szeretném sugallni,

hogy ez az informális urbanizáció

nem csak a bizonytalanság mintaképe,

hogy az informalitás itt

valójában társadalmi-gazdasági
és politikai eljárások összessége,

amit művészként úgy fordíthatnánk le,

hogy ez egy alulról felfelé építkező urbanizáció,

ami működik.

Az épületek nem azért fontosak,

ahogy kinéznek,

hanem pont az a fontos bennük,
hogy mire képesek.

Valóban működnek, ahogy idővel átalakulnak,

és közösségekként alakítják

a tereket, határokat és forrásokat.

Tehát míg a hulladék dél felé tart,

az emberek északra mennek pénzt keresni,

és a kutatásom így nagyrészt

a bevándorlás hatásait vizsgálja,

a homogenitás változását

az Egyesült Államok számos pontján,

különösen San Diegóban.

Mindebből az következik,

hogy Dél-Kalifornia jövője

attól függ, újragondoljuk-e

a nagy urbanizációt - átállunk-e

a kis programokra

társadalmi és gazdasági téren.

A bevándorlók, amikor

ezekre a környékekre jönnek,

elkezdik megváltoztatni az egydimenziós

parcellákat és ingatlanokat

társadalmi és gazdasági szempontból
összetettebb rendszerekké,

ahogy a garázsban
informális gazdaságot alakítanak,

vagy építenek egy illegális lakást a nagyinak,

hogy támogassanak egy nagy családot.

Ez a társadalmi-gazdasági vállalkozói szellem

ezeken a környékeken

tényleg arra ösztökél, hogy ebből kiindulva új,

inkluzív és igazságosabb földhasználati

politikát alkossunk.

Sok-sok történet kapcsolódik a hely átalakításának

dinamikájához,

mint például az "informális Buddha",

amely egy kis ház története,

amely ugyan nem utazott Mexikóba,

végül mégis át lett alakítva,

méghozzá buddhista templommá,

eközben pedig

ez a kis ház átalakul vagy mutálódik

egy szimpla lakóhelyből

egy apró, társadalmi-gazdasági

és kulturális infrastruktúrává a környéken.

Ezek akciókörnyékek, ahogy én hívom őket,

igazi ihletadóvá válnak,

hogy elképzeljük
az állampolgárság más értelmezését,

aminek kevesebb köze van

a nemzetállamhoz való tartozáshoz,

és több a polgárság fogalmának fenntartásához,

amely kreatív tevékenységként

újrarendezi az intézményi protokollokat

a városi terekben.

Mint művészt, igencsak érdekelt

az állampolgárság elképzelése,

anekdoták, városi történetek gyűjtése,

hogy elbeszélésbe rendezhessem

a társadalmi folyamatok és a terek közti kapcsolatot.

A következő történet egy csapat fiatalról szól,

akik egy éjszaka, néhány hónapja,

úgy döntöttek, birtokba veszik
ezt a teret az autópálya alatt,

hogy felépítsék a saját gördeszkapályájukat.

El is kezdtek ásni, csakhogy két héttel később

a rendőrség megállította őket.

Elzárták a területet,

a fiatalokat pedig kiakolbólították.

Ők azonban úgy döntöttek, visszatámadnak,

nem bankkártyákkal vagy szlogenekkel,

hanem bírósági eljárás indításával.

Először meg kellett vizsgálniuk

a politikai joghatóság sajátosságait

ezen az üres területen.

Kiderült, hogy szerencséjük van,

mert nem Caltrans-terület alatt

kezdtek ásni.

A Caltrans egy állami szerv,
amely az autópályát szabályozza,

velük tehát nagyon nehéz
lett volna tárgyalni.

Amiatt is szerencsések voltak,

hogy az autópálya egyik ága alatt kezdtek ásni,

ami a helyi önkormányzathoz tartozik.

Abban is szerencséjük volt,

hogy olyan helyen kezdtek ásni,

ami a hatáskörök Bermuda-háromszöge volt,

a kikötői felügyelet, a repülőtéri felügyelet,

két városrész és egy autópálya mérnökség között.

Ezek a piros vonalak jelölik

a láthatatlan politikai intézményeket,

amik osztoztak ezen az üres területen.

Ezt tudván a deszkás fiatalok

szembeszálltak a várossal.

Elmentek a városi ügyész irodájába.

Ő azt mondta nekik,

hogy a tárgyalások folytatásához

civil szervezetté kell válniuk,

ők pedig persze nem tudták, ez mit jelent.

Beszélniük kellett seattle-i barátaikkal,

akik már átélték ugyanezt.

Kezdtek rájönni, hogy még szorosabban

kell szerveződniük, pénzt gyűjteni

és költségvetést készíteni,

hogy tisztába jöhessenek

a San Diego-i városi törvényekkel,

hogy újradefiniálhassák

a köztér jelentését a városban,

kiterjesztve azt más kategóriákra.

A fiatalok végül megnyerték az ügyet

azzal a bizonyítékkal, és sikerült

felépíteniük gördeszkaparkjukat

az autópálya alatt.

Ez a történet sokuk számára

jelentéktelennek tűnhet.

Nekem mint építésznek fontos

elbeszéléssé vált,

mert arra tanít,

hogy ez a mikroközösség

nem csak egy új kategóriáját
határozta meg a köztérnek,

de megtervezték
a társadalmi-gazdasági protokollokat is,

amelyekre szükség volt a terület birtokbavételéhez,

hosszú távú fenntarthatóságához.

Arra is megtanítottak, hogy

- hasonlóan a migráns közösségekhez

a határ mindkét oldalán -

a konfliktust kreatív eszközként használták föl,

mert bírósági ügyet kellett teremteniük,

hogy átszervezhessék a meglévő forrásokat

és a városi politikát.

Ezzel az informális,

alulról jövő törvénysértéssel

valóban elkezdődött

a fentről lefelé működő politika átformálása.

Itt találok manapság reményt,

a hatalom alulról történő

átalakításának történetében.

Figyelemre méltó,
hogy ezek az egyszerű változtatások

a térben és a törvényekben

számos városban a világon,

elsősorban a kollektív

képzelet nyomására,

ahogy ezek a közösségek

újragondolták saját szabályozási formáikat,

szociális szerkezetüket és infrastruktúrájukat,

a városi demokratikus

politika megteremtésének

a középpontjában állnak.

Ez szolgálhatna mintául új

szociális és gazdasági igazságosság

megteremtéséhez a városokban.

Hadd hangsúlyozzam ezt,

mert szerintem ez az egyetlen lehetőség,

amellyel képesek lehetünk

a fogyasztás alapú urbanizációtól

a teremtő szellemű városrészek felé mozdulni.

Köszönöm.

(Taps)