Shawn Achor: A boldog titok a jobb munkához

Úgy hisszük, hogy azért kell dolgoznunk, hogy boldogok legyünk, de lehetséges-e, hogy fordítva van? Ebben a pergő és szórakoztató előadásban a TEDxBloomingtonon Shawn Achor pszichológus amellett érvel, hogy valójában a boldogság növeli a produktivitást.

Amikor 7 éves voltam és a húgom csak 5,

egy emeletes ágy felső részén játszottunk.

Két évvel voltam akkor idősebb a húgomnál --

vagyis, még mindig két évvel vagyok idősebb nála --,

de abban az időben ez azt jelentette, hogy mindent meg kellett tennie, amit akartam,

és azt akartam, hogy játszunk háborúsdit.

Szóval fent voltunk az emeletes ágyon.

És az ágy egyik oldalára

kipakoltam az összes G.I. Joe katonámat és a fegyvereiket.

És a másik oldalon ott volt a húgom összes Én Kicsi Pónim figurája

készen a lovasrohamra.

Különböző beszámolók keringenek arról, hogy mi is történt akkor,

de lévén, hogy a húgom ma nincs itt,

hadd mondjam el az igaz történetet,

(Nevetés)

ami szerint a húgom egy kicsit ügyetlen.

Valahogy, a bátyjától kapott bármiféle rásegítés nélkül

Amy hirtelen eltűnt az emeletes ágy tetejéről,

és egy hatalmas robajjal landolt a földön.

Ijedten pillantottam le az ágyról,

hogy lássam, mi történ lezuhant húgommal,

és azt láttam, hogy sajnálatosan a kezein és a térdein

négykézláb ért földet.

Ideges voltam, mert a szüleink elvárták tőlem,

hogy biztosítsam, hogy a húgom és én

olyan csendben és biztonságban játsszunk, amennyire csak lehet.

És látva, hogyan törtem el Amy karját véletlenül

éppen csak egy héttel azelőtt...

(Nevetés)

...hősiesen ellökve egy képzeletbeli

bérgyilkos golyó útjából,

(Nevetés)

amit azóta sem köszönt meg,

annyira figyeltem, amennyire csak tudtam --

még csak észre sem vette --

Annyira próbáltam nagyon jól viselkedni, amennyire csak tudtam.

És megláttam a húgom arcát,

azt a fájdalmas sírást, szenvedést és meglepetést,

ami hamarosan előtör belőle, és felébresztheti

a szüleimet a hosszú, téli álmukból, amit épp töltöttek.

Szóval az egyetlen dolgot tettem,

amit a kétségbeesett hétéves agyam ki tudott találni, hogy elkerüljem a tragédiát.

És ha vannak gyerekeik, ezt már látták több százszor.

Azt mondtam: "Amy, Amy, várj! Ne sírj! Ne sírj!

Láttad, hogyan landoltál?

Nincs ember, aki így esik négykézlábra.

Amy, ez azt jelenti, hogy te egy unikornis vagy!"

(Nevetés)

Ez persze csalás volt, mert a kishúgom a világon semmit sem akart jobban,

mint Amy, a megsérült ötéves kistestvér helyett

Amy, a különleges unikornis lenni.

Persze ez egy lehetőség volt, ami korábban nem volt nyitva az elméje számára.

Látniuk kellett volna, ahogyan szegény, manipulált húgom

az ő kis agyával megpróbált erőforrásokat fordítani

arra, hogy fájdalmat, szenvedést és meglepetést

érezzen-e, amit éppen megtapasztalt,

vagy az újonnan talált unikornis-identitásán elmélkedjen.

És az utóbbi győzött.

A sírás, a játék beszüntetése

vagy a szüleim felébresztése helyett,

ami mind negatív következményekkel járt volna számomra,

inkább egy mosoly suhant át az arcán,

és gyorsan felkapaszkodott az emeletes ágyra egy unikorniscsikó kecsességével...

(Nevetés)

...és egy törött lábbal.

Amibe botlottunk

eme zsenge korunkban, mindössze 5 és 7 évesen --

bár erről fogalmunk sem volt abban az időben --,

olyasmi volt, ami a tudományos forradalom előörse lett

két évtizeddel később, az emberi agy ismereteinek területén.

Amibe botlottunk, az az úgynevezett pozitív pszichológia,

ami miatt én is itt vagyok ma,

és ami miatt minden reggel felkelek.

Amikor először beszéltem erről a kutatásról

az egyetemen kívül, cégekkel, iskolákkal,

az első dolog amit mondtak nekem:

sohase kezdjem az előadásomat egy grafikonnal.

A legelső dolog amivel kezdeni szeretnék: egy grafikon.

Ez a grafikon unalmasnak tűnik,

de ez a grafikon az oka, amiért izgatottan kelek fel minden reggel.

És ez a grafikon még nem is jelent semmit; az adatok hamisak.

Amit találtunk --

(Nevetés)

Ha ezeket az adatokat itt, Önöket tanulmányozva kaptam volna, le lennék nyűgözve,

mert nagyon jól mutat egy tendenciát,

és ez azt jelenti, hogy publikálni tudom,

és más tulajdonképpen nem is számít.

Az a tény, hogy van egy furcsa piros pont a görbe fölött,

van egy fura alak a teremben --

tudom ki maga, már láttam korábban --

az nem probléma.

Nem probléma, mivel, ahogyan a legtöbben tudják,

egyszerűen ki tudom azt a pontot törölni.

Kitörölhetem, mert az egyértelműen egy mérési hiba.

És tudjuk, hogy mérési hiba,

hiszen összekuszálja az adataimat.

Tehát az egyik legelső dolog, amit megtanítunk az embereknek

a közgazdaságtan, statisztika, üzleti és pszichológiai kurzusokon,

hogy hogyan szabaduljunk meg a furcsaságoktól statisztikailag validált módon.

Hogyan küszöböljük ki a kiugrókat,

hogy megtalálhassuk a legjobban illeszkedő görbét.

Ami fantasztikus, ha azt próbálom kideríteni,

hogy hány Advilt kell az átlagembernek bevennie -- kettőt.

De ha a tehetség érdekel, ha az ön potenciális

boldogsága vagy termelékenysége

vagy energiája vagy kreativitása érdekel,

akkor amit csinálunk, az az 'átlagos kultuszának' megteremtése tudományos módon.

Ha felteszek egy kérdést, például:

"Milyen gyorsan tanul meg egy gyermek olvasni az iskolában?"

a tudósok átírják a választ: "Milyen gyorsan tanul meg

az átlagos gyermek olvasni az iskolában?"

és mi erre az átlagosra szabjuk az osztályt.

Nos, ha Ön az átlag alá esik ezen a görbén,

az a pszichológusokat felvillanyozza,

mert ez azt jelenti, hogy Ön depressziós vagy beteg,

vagy remélhetőleg mindkettő.

Azért reméljük, hogy mindkettő, mert a mi üzleti modellünk az,

hogy ha Ön egy terápiára jön egy problémával,

akkor nem hagyjuk addig elmenni, amíg 10 nem lesz belőle,

így aztán folyamatosan jár majd vissza újra és újra.

Visszamegyünk a gyermekkorába, ha szükséges,

de végülis csak újra normálissá akarjuk Önt tenni.

De a normális az csupán átlagos.

És én úgy vélem, és a pozitív pszichológia úgy véli,

hogy ha azt vizsgáljuk, ami csak átlagos,

akkor megmaradunk csupán átlagosnak.

Így aztán ahelyett, hogy letörlöm azokat a pozitív kiugrókat,

szándékosan ilyen populációkba járok mint ez,

és felteszem a kérdést: miért?

Miért van az, hogy néhányuk olyan magasan a görbe felett van

szellemi, atlétikai, zenei képesség,

kreativitás, energiaszint,

a kihívásra mutatott rugalmasság vagy a humorérzék szempontjából?

Bármi is legyen az, a törlés helyett én inkább tanulmányozni akarom Önöket.

Mert talán begyűjthetünk információkat arról --

nem csak arról, hogy hogyan emeljük fel az embereket az átlagba,

hanem hogyan tudjuk az egész átlagot felemelni

vállalatainkban és iskoláinkban világszerte.

Az ok, amiért ez a grafikonon fontos számomra

az, hogy amikor bekapcsolom a híradót, úgy tűnik, a hírek többsége

nem pozitív, hanem valójában negatív.

A legtöbbjük gyilkosságról, korrupcióról, betegségekről, természeti katasztrófákról szól.

Az agyam pedig nagyon gyorsan kezdi azt hinni,

hogy ez a pontos aránya a negatívnak és a pozitívnak a világban.

Amit ez tesz, az olyasminek az előidézése,

amit orvosi egyetem-szindrómának hívunk --

amely, ha ismernek olyan embereket, akik orvosi egyetemre jártak,

az orvosi képzésük első első évében

ahogy végigolvassák az összes tünetet és betegséget, ami megtörténhet,

hirtelen rájönnek, hogy mind megvan nekik.

Van egy sógorom, Bobo -- ami egy egészen más történet.

Bobo vette feleségül Amyt, az unikornist.

Bobo felhívott telefonon

a Yale Orvosi Egyetemről,

és Bobo és azt mondta: "Shawn, leprás vagyok."

(Nevetés)

Ami, még a Yale-en is, rendkívül ritka.

De fogalmam sem volt, hogyan vigasztaljam meg szegény Bobót,

mert épp csak túljutott egy egész heti menopauzán.

(Nevetés)

Azt látjuk, hogy nem feltétlenül a valóság formál minket,

hanem a lencse, amelyen keresztül az agyunk a világot látja, formálja a valóságot.

És ha meg tudjuk változtatni a lencséjét, nemcsak a boldogságán tudunk változtatni,

hanem meg tudjuk változtatni minden egyes oktatási és üzleti eredményét egyszerre.

Amikor jelentkeztem a Harvardra, merészségből tettem.

Nem gondoltam, hogy bekerülök, és a családomnak sem volt pénze főiskolára.

Amikor kaptam egy katonai ösztöndíjat két héttel később, hagyták, hogy menjek.

Hirtelen valami, ami nem volt még lehetőség sem, valósággá vált.

Amikor odamentem, azt feltételeztem, hogy mindenki más is kiváltságként fog tekinteni rá,

hogy izgatottak lesznek attól, hogy ott lehetnek.

Még ha egy olyan osztályba is kerülünk, ahol mindenki okosabb nálunk,

örülünk pusztán annak is, hogy ott lehetünk -- ezt éreztem én.

De amit ott találtam, az az,

hogy míg az emberek egy része megtapasztalja ezt,

amikor végeztem 4 év után,

és a következő 8 évben a diákokkal laktam a kollégiumban --

a Harvard kért meg rá; nem én voltam az a fickó.

(Nevetés)

A Harvard tisztviselője voltam, hogy a hallgatók számára adjak tanácsokat a 4 nehéz évük alatt.

És a kutatásom és tanításom alatt azt találtam,

hogy ezeknek a diákoknak, függetlenül attól, hogy mennyire boldogok voltak

eredetileg attól, hogy sikerült bekerülniük az egyetemre,

az elméjük két héttel később nem arra a kiváltságra koncentrált, hogy ott lehettek,

és nem is a filozófia vagy a fizika tárgyaikra.

Az agyuk a versenyre, a munkateherre,

a gondokra, a feszültségekre, a panaszokra fókuszált.

Amikor először jártam ott, bementem az elsőévesek étkezőjébe

oda, ahol a barátaim Wacóból, Texasból, én ott nőttem fel --

tudom, néhányan már hallottak róla.

Amikor eljöttek hozzám, körülnéztek,

azt mondták: "Ez az étkező néz ki, mintha a

Roxfortban lenne a "Harry Potter" filmből, ami igaz.

Ez Roxfort a "Harry Potter" filmből, és az a Harvard.

És amikor ezt látják,

azt mondják, "Shawn, miért pazarlod az idődet arra, hogy a Harvardon kutatod a boldogságot?

Komolyan, mitől lehetne egy harvardi diák egyáltalán

boldogtalan?"

Elrejtve abban a kérdésben

van a kulcs a boldogság tudományának megértéséhez.

Mert az a kérdés azt feltételezi, hogy

a külső világ megjósolja a boldogságszintünket,

míg a valóságban, ha mindent tudok a külső világukról,

csak 10%-ban tudom megjósolni a hosszú távú boldogságukat.

90%-át a hosszú távú boldogságuknak

nem a külső világ jelzi előre,

hanem ahogyan az agyuk feldolgozza a világot.

És ha megváltoztatjuk azt,

ha megváltoztatjuk a képletünket a boldogságra és sikerre,

akkor meg tudjuk változtatni azt, hogy

hogyan befolyásoljuk a valóságot.

Azt találtuk, hogy a munkahelyi sikereknek csak 25%-át

jelzi előre az IQ.

A munkahelyi sikerek 75%-a

jósolható az optimizmusból, a társadalmi támogatás szintjéből,

és abból a képességből, hogy a stresszt kihívásként kezeljük, és nem fenyegetésként.

Beszéltem egy bentlakásos iskolával New Englandben, talán a legrangosabbal ezek közül,

és azt mondták: "Mi már tudjuk ezt.

Így minden évben, ahelyett, hogy csak tanítjuk a diákokat, egy egészséghetet is tartunk.

És nagyon érdekesnek tartjuk. Hétfő este a világ vezető szakértői

jönnek beszélni a kamaszkori depresszióról.

Kedd este az iskolai erőszak és a megfélemlítés a téma.

Szerda este az étkezési zavaroké.

Csütörtök este a tiltott kábítószer-fogyasztásé.

És péntek este megpróbálunk dönteni a kockázatos szex vagy a boldogság között."

(Nevetés)

Mire én: "Ez a legtöbb ember péntek estéje."

(Nevetés)

(Taps)

Örülök, hogy ez tetszik Önöknek, mert nekik egyáltalán nem tetszett.

Csend a telefonban.

És a csendbe azt mondtam: "Én boldogan beszélnék az iskolájukban,

de csak hogy tudják, ez nem egy egészséghét, ez egy betegséghét.

Ugyanis körülírtak minden negatív dolgot, ami csak megtörténhet,

de nem beszéltek a pozitív dolgokról."

A betegség hiánya nem egészség.

Itt van, hogyan jutunk az egészséghez:

Meg kell fordítanunk a boldogság és siker képletét.

Az elmúlt három évben 45 különböző országban jártam,

iskolákkal és vállalatokkal dolgoztam

egy gazdasági visszaesés közepén.

És azt találtam, hogy a legtöbb vállalat és iskola

a következő sikerformulát követi:

Ha keményebben dolgozom, sikeresebb leszek.

És ha sikeresebb vagyok, akkor boldogabb leszek.

Ez meghatározza legtöbb nevelési és vezetési stílusunkat,

azt, hogy hogyan motiváljuk a viselkedésünket.

És a probléma az, hogy ez tudományosan hamis és fordított két okból.

Először is, minden alkalommal, mikor az agy elér egy sikert,

megváltoztatjuk a kapu helyét, vagyis azt, ahogy a siker kinéz.

Jó jegyeket kapott, most még jobb jegyeket kell kapnia,

bekerült egy jó iskolába, utána egy még jobb iskolába megy,

van egy jó állása, most egy még jobb állás kell,

elérte az értékesítési célját, akkor változtatunk azokon a célokon.

És ha a boldogság a sikerrel ellentétes oldalon van, az agyunk sosem fog odaérni.

Társadalmilag áttoltuk a boldogságot

a kognitív horizonton.

Mindezt azért, mert azt hisszük, hogy sikeresnek kell lennünk,

és akkor boldogabbak leszünk.

De az igazi probléma az, hogy az agyunk fordított sorrendben működik.

Ha meg tudjuk emelni valakinek a pozitivitásszintjét a jelenben,

akkor az agy megtapasztalja azt, amit boldogságelőnynek nevezünk,

azaz agyunk a pozitivizmus hatására

lényegesen jobban teljesít,

mint negatív, semleges vagy stresszes állapotban.

Az intelligencia, a kreativitás, az energiaszint mind emelkednek.

Tulajdonképpen azt találtuk,

hogy minden egyes üzleti eredmény javul.

A pozitív agy 31%-kal termelékenyebb,

mint a negatív, semleges vagy stresszes agy.

37%-kal növekednek az értékesítési eredmények.

Az orvosok 19%-kal gyorsabbak, pontosabbak

a helyes diagnózis megállapításában,

ha pozitívak a negatív, semleges vagy stresszes helyett.

Ami azt jelenti, hogy meg tudjuk fordítani a képletet.

Ha meg tudjuk találni a módját, hogy pozitívvá váljunk a jelenben,

akkor az agyunk is sokkal sikeresebben működik,

ahogyan képesek leszünk keményebben, gyorsabban és okosabban dolgozni.

Meg kell tudnunk fordítani ezt a formulát,

hogy megláthassuk, mire is képes agyunk valójában.

Mivel a dopaminnak, amely elárasztja a rendszerünket, amikor pozitívak vagyunk,

két funkciója van.

Nem csak boldogabbá tesz,

hanem bekapcsol minden tanulási központot az agyban,

amely lehetővé teszi, hogy más módon alkalmazkodjunk a világhoz.

Azt találtuk, hogy vannak módok arra, hogy az agyat

egyre pozitívabbá tréningezzük.

21 nap alatt, mindössze kétperces gyakorlatokkal

át tudjuk programozni az agyat,

így lehetővé téve az agynak,

hogy optimistábban és sikeresebben dolgozzon.

A kutatások alatt már megcsináltuk ezt

minden egyes céggel, akikkel együtt dolgoztam:

három új dolgot kellett leírniuk, amiért hálásak,

21 egymást követő napon, három új dolgot minden nap.

És a végére

az agyuk elkezdi azt a mintát tartani,

hogy a világ befogadását nem a negatívval, hanem a pozitívval kezdi először.

Naplót vezetni egy pozitív élményről, amit az elmúlt 24 órában élt át

lehetővé teszi, hogy az agy újra átélje azt.

A testmozgás megtanítja az agyat, hogy a viselkedés számít.

Úgy találjuk, hogy a meditáció lehetővé teszi az agy számára,

hogy áttörje azt a kulturális hiperaktivitás-zavart,

amit azáltal kreálunk, hogy sok feladatot próbálunk egyszerre elvégezni,

és lehetővé teszi agyunknak, hogy az aktuális feladatra összpontosítson.

És végül, a véletlenszerű jó cselekedetek, tudatos jó cselekedetek.

Rávesszük az embereket, hogy amikor megnyitják a postaládájukat,

írjanak egy pozitív e-mailt,

dicsérjenek vagy köszönjenek meg valamit a szociális támogató hálózatukban.

És ezen tevékenységek során

és az agy edzése során csakúgy, mint ahogy a testünket eddzük,

úgy találtuk, hogy meg tudjuk fordítani a boldogság és a siker formuláját,

és ezáltal nemcsak a pozitivitás hullámait tudjuk létrehozni,

hanem igazi forradalmat csinálunk.

Köszönöm szépen.

(Taps)