Történetünk az erőszakról és a megbékélésről

1996-ban, Thordis Elva tinédzserként szerelmi kapcsolatot ápolt Tom Strangerrel, egy ausztrál cserediákkal. Egy iskolabál után Tom megerőszakolta Thordist, minekutána több évre szétváltak az útjaik. Ebben a rendkívüli előadásban Elva és Stranger átvezetnek minket egy több évnyi szégyen és hallgatás történetén, és arra buzdítanak, hogy a szexuális erőszakról, mint egy globális szinten mindenütt jelenlévő problémáról, egy új megközelítésből és őszintén beszéljünk. Kérdésekért az előadókhoz a go.ted.com/thordisandtom címenfordulhatnak.

[Az előadás erősen kifejező nyelvezetet
használ a szexuális erőszakról.

Kérjük, vegyék ezt figyelembe.]

Tom Stranger: 1996-ban, 18 éves koromban,

egy nagyszerű lehetőség révén részt
vehettem egy nemzetközi csereprogramban.

Ironikusan, ausztrálként valóban
kedvelem a jéghideg időjárást,

így egyszerre voltam izgatott és szomorú
mikor a géppel elindultam Izland fele,

miután szüleimnek és fivéreimnek
búcsút intettem.

Egy gyönyörű izlandi család
barátságosan fogadott be otthonába.

Elvittek túrázni,

és megismertették velem
a dallamos izlandi nyelvet.

Az elején kissé küzdöttem a honvággyal.

Suli után snowboardoztam,

és rengeteget aludtam.

Két kémiaóra egy számunkra még
nem teljesen elsajátított nyelven

egész altató hatású tud lenni.

(Nevetés)

A tanárom javaslatára
beálltam a drámacsoportba,

hogy szociálisan aktívabb legyek.

Végül nem kerültem be a darabba,

de ott ismerkedtem meg Thordisszal.

Egy bájos tini szerelmi
kapcsolatot ápoltunk,

ebédidőben találkoztunk,
hogy foghassuk egymás kezét,

és Reykjavík belvárosában sétálgattunk.

Megismertem barátságos családját,
ő meg a barátaimat.

Már egy hónapja bimbózott a kapcsolatunk,

mikor a suliban
karácsonyi bált szerveztek.

Thordis Elva: 16 éves voltam
és először szerelmes életemben.

Együtt jelenni meg a karácsonyi bálon

a kapcsolatunk nyilvános
megerősítése volt,

és a világ legszerencsésebb lányának
éreztem magam.

Már nem voltam többé gyerek,
hanem egy fiatal hölgy.

Az újonnan felfedezett
érettségemtől lelkesen,

azon az éjszakán természetesnek
éreztem megkóstolni a rumot is.

Rossz ötlet volt.

Nagyon rosszul voltam tőle,

időnként elveszítettem az eszméletemet,

közben meg felkavaró hányinger gyötört.

A biztonságiak mentőt akartak hívni nekem,

de Tom fényes páncélú
lovagként viselkedett,

mondván, hogy ő majd hazavisz engem.

Olyan volt, mint egy tündérmese,

az erős karjaiban tartott,

óvatosan az ágyamba fektetett.

De a hála, amit éreztem
hamarosan horrorrá vált,

amikor elkezdte levenni
a ruháim és letepert.

A fejem rögtön kitisztult,

de a testem még túl gyenge volt ahhoz,
hogy meg tudjam védeni magam,

és a fájdalom rettenetes volt.

Azt gondoltam, hogy ketté szakadok.

Azért, hogy eszméletemnél maradjak,

halkan számoltam a másodperceket
az ébresztőórámon.

És azóta az éjszaka óta,

megtanultam, hogy két órában
7200 másodperc van.

Annak ellenére, hogy hetekig
bicegtem és sírtam,

az esetet nem egy olyan megerőszakolásnak
tekintettem, mint amiket a TV-ben láttam.

Tom nem egy felfegyverzett elmebeteg volt;

ő a barátom volt.

És nem egy nyirkos sikátorban történt,

hanem a saját ágyamban.

Mire beismertem, hogy ami velem történt,
az erőszak volt,

ő befejezte a cserediák-programot

és Ausztráliába ment.

Tehát értelmetlennek találtam
firtatni, hogy mi is történt.

És emellett,

valamilyen módon mégiscsak
az én hibám kellett, hogy legyen.

Egy olyan világban nevelkedtem,
ahol megtanították a lányoknak,

hogy az erőszaknak oka van.

A szoknyájuk túl rövid volt,

a mosolyuk túl széles,

a leheletük alkoholtól bűzlött.

Engem mindhárom jellemzett,

tehát, nekem kellett szégyellnem magam.

Évekbe telt, amíg felismertem,

hogy ami megakadályozhatta volna,
hogy azon az éjszakán megerőszakoljanak,

az nem a szoknyám volt,

nem a mosolyom volt,

nem a gyerekes bizalmam volt.

Az egyetlen, ami megakadályozhatta volna,
hogy azon az éjszakán megerőszakoljanak

az a férfi volt, aki megtette --

ő kellett volna leállítsa saját magát.

TS: Csak halványan emlékszem
a következő napra:

az alkohol utóhatásaira,

egyfajta ürességre,
amit próbáltam elnyomni magamban.

Semmi több.

De nem jelentem meg Thordis ajtajában.

Fontos kijelenteni,

hogy nem tekintettem a tettemet annak,
ami valójában volt.

Az "erőszak" szó nem visszhangzott
a fülemben, ahogyan kellett volna.

Nem gyötrődtem az előző
éjszaka emlékei miatt.

Nem egy tudatos elutasítás volt,

inkább csak a valóság bármilyen
elismerése tiltott volt.

A tettem meghatározásában
teljesen elutasítottam

a mérhetetlen traumát,
amit Thordisnak okoztam.

Őszintén szólva,

az azt követő napokban
tagadtam az egészet,

és a konkrét napot is, amikor elkövettem.

Tagadtam az igazat, azzal győzködve magam,
hogy amit tettem szex volt és nem erőszak.

És ez egy olyan hazugság volt,
ami miatt egyre inkább bűntudatom volt.

Néhány nap múlva szakítottam Thordisszal,

és utána láttam őt még egy pár alkalommal

az Izlandon töltött utolsó napjaim alatt.

Minden alkalommal azt éreztem,
hogy éles karddal döftek a szívembe.

Mélyen legbelül, tudtam, hogy valami
mérhetetlenül rossz dolgot tettem.

De anélkül, hogy terveztem volna,
emlékeimre nehéz követ kötöttem,

és mélyre süllyesztettem őket.

Ami ezután következett,
az egy kilenc éves időszak,

aminek leginkább a "Tagadás és elfutás"
címet adhatnánk.

Mikor esélyt kaptam rá, hogy azonosítsam
az általam okozott gyötrelmet,

nem maradtam elég sokáig ahhoz,
hogy ezt megtehessem.

Legyen a szórakozás,

drogozás,

az izgalmak keresése,

vagy a lelkiismeretem vezérelte
belső hangom miatt,

de megtagadtam a csendet
és a tétlenséget.

És ezzel a zajjal,

nagy mértékben támaszkodtam
az életem más területeire,

hogy kialakítsak egy képet saját magamról.

Szörfös voltam,

társadalomtudományokat tanultam,

jó emberek barátja,

egy szeretett testvér és fiú,

szabadtéri tevékenységek vezetője,

és végül, egy fiatal munkás.

Szorosan kapaszkodtam abba az egyszerű
képzetbe, hogy én nem voltam rossz ember.

Nem hiszem,
hogy ez lett volna a zsigereimben.

Azt gondoltam, én teljesen más vagyok.

A nevelésemben részt vevők,

a szerető népes családom és példaképeim,

a hozzám közel állók

őszintén tisztelték a nőket.

Időbe telt, hogy betekintsek
ebbe a sötét oldalamba,

és kérdéseket tegyek fel magamnak.

TE: Kilenc évvel a karácsonyi tánc után,

25 éves voltam,

és egyenesen az idegösszeroppanás
fele tartottam.

Az önbecsülésem egy lélekromboló
csönd terhébe temetkezett,

ami elválasztott mindenkitől,
aki fontos volt számomra.

Tehetetlen düh és harag emésztett,

amit magam iránt éreztem.

Egyik napon könnyes szemmel
viharoztam ki az ajtón,

egyik szerettemmel történt
veszekedés után,

és betértem egy kávézóba,

ahol kértem a pincértől egy tollat.

Mindig volt nálam jegyzetfüzet -

'a hirtelen jött ötleteim
lefirkantására' címmel -,

de az igazság az, hogy állandó
foglalatosságra volt szükségem,

mert a csendes pillanatokban

azon vettem észre magam,
hogy ismét a másodperceket számolom.

De azon a napon, csodálkozva vettem észre,
hogy a szavak csak ömlenek a tollamból.

Megfogalmaztam eddigi életem
legfontossabb levelét

Tomnak címezve.

Beszámoltam, hogy erőszakos
tettének áldozata voltam

és "megbocsátást akarok találni",

ezek a szavak pillantottak vissza rám,

én lepődtem meg legjobban rajta.

De mélyen legbelül rájöttem, hogy
ez volt a szenvedésemből kivezető út,

mert attól függetlenül,
hogy megérdemelte vagy sem a bocsánatomat,

én megérdemeltem a békét.

A szégyenkorszakom elmúlt.

Mielőtt elküldtem a levelet,

felkészültem minden lehetséges
negatív válaszra,

vagy amit a legvalószínűbbnek
tartottam: a semmilyen válaszra.

Az egyetlen kimenetel,
amire nem készültem fel az volt,

amit végül kaptam:

egy írásos vallomás Tomtól,
tele őszinte megbánással.

Ahogyan kiderült, ő is a hallgatás
börtönében élt.

És ez jelentette egy nyolc évig
tartó egyeztetés kezdetét,

amiről csak Isten tudja,
mennyire nehéz volt,

de mindig őszinte.

Kiszabadítottam magam a korlátok
közül, amelyeket tévesen vállaltam,

és ő cserébe teljes szívéből bevallotta,
hogy mit tett.

Levélváltásaink azon éjszaka
következményeinek

boncolgatásáról szóltak,

a feszítő gyötrelemtől

a gyógyulásig mindent szavakba foglaltunk.

És mégsem hozta meg
a történtek lezárását számomra.

Talán azért, mert az emailezést
nem éreztem eléggé személyesnek,

vagy mert túl könnyűnek véltem
bátornak lenni

egy számítógép mögé bújva
a világ másik oldalán.

De elkezdtünk egy beszélgetést,

amiről úgy éreztem,
hogy maximálisan ki kell aknázni.

Nos, nyolc évnyi írogatás után

és majdnem 16 évvel
az után a szörnyű éjszaka után,

összeszedtem a bátorságom,
hogy előálljak egy őrült ötlettel:

találkozzunk személyesen,

és nézzünk szembe a múltunkkal
egyszer és mindenkorra.

TS: Izland és Ausztrália így helyezkedik
el földrajzilag.

A kettő között található Dél-Afrika.

Fokvárosra esett a választásunk,

és ott találkoztunk egy hétre.

A város maga lélegzetelállítóan
tökéletesnek bizonyult arra,

hogy a megbékélésre és
a megbocsájtásra koncentrálhassunk.

Sehol máshol nem volt a gyógyulás
és a kiegyezés olyan próbának kitéve,

mint Dél-Afrikában.

Nemzetként Dél-Afrika kereste a módját
a múlt igazságainak elismerésére,

és történelmi részleteinek
meghallgatására.

Tudva ezt, csak növelte
Fokváros ránk gyakorolt hatását.

Ez alatt a hét alatt

szó szerint elmeséltük
életünk történetét egymásnak,

elejétől a végéig.

Ez a saját történetünk elemzése volt.

Szigorúan ragaszkodtunk hozzá,
hogy őszinték legyünk,

és ez egy bizonyos lelepleződéssel járt,

egy védtelen sebezhetőséggel.

Voltak kizsigerelő vallomások,

és pillanatok, mikor
egyszerűen nem tudtuk felfogni

a másik élményeit.

A szexuális erőszak szeizmikus hatásait
kimondtuk hangosan és átéreztük,

szemtől szembe.

Máskor meg

könnyed egyértelműségre leltünk,

és néhányszor teljesen váratlanul,
de felszabadítóan nevetettünk is.

Mikor arra került a sor,

megtettünk mindent, hogy a másikat
figyelmesen végighallgassuk.

És a személyes realitásunkat
szűretlen tisztaság járta át,

ami nem tett kevesebbet,
mint könnyített a lelkünkön.

TE: A bosszúállás vágya
egy nagyon jellemző emberi érzés -

ösztönös valójában.

És éveken át mindössze annyit akartam,

hogy Tomot ugyanolyan súlyosan
megbántsam, mint ahogy ő tette velem.

De ha nem találtam volna
a gyűlöletből és dühből kiutat,

nem hiszem, hogy ma itt állnék.

Ez nem azt jelenti, hogy
nem voltak kétségeim időközben.

Mikor a gép visszapattant
a fokvárosi leszállópályán,

arra gondoltam:

"Miért nem szereztem magamnak egyszerűen
egy terapeutát és egy üveg vodkát,

mint ahogy egy normális ember tenné?"

(Nevetés)

Fokvárosban a megértés keresése időnként

lehetetlen törekvésnek tűnt,

és egyszerűen fel akartam adni,

és hazamenni szerető férjemhez,
Vidirhez,

és a fiunkhoz.

De a nehézségek ellenére,

ez az utazás egy győzelmi érzéssel
ért véget,

miszerint a fény győzött
a sötétség felett,

mert valami haladó építhető a romokból.

Olvastam valahol,

hogy meg kellene próbálni olyannak lenni,
mint akire fiatal korodban szükséged volt.

És visszatekintve tinikoromra,

tudnom kellett volna,
hogy a szégyen nem az enyém volt,

hogy van remény az erőszak után,

hogy a boldogság is megtalálható,

mint ahogyan azt én ma
a férjemmel osztom meg.

Emiatt kezdtem el lázasan írni
a Fokvárosból való visszatérésem után,

melynek eredménye egy könyv lett,
Tom a társszerzője.

Reméljük, hogy ez mindkét félnek hasznos,

az elkövetőnek és áldozatnak egyaránt.

Ha többet nem is jelent,

legalább egy sztori, amit hallanunk
kellett volna fiatalkorunkban.

A történetünk típusából eredően,

tudom, hogy a szavak, amelyek
elkerülhetetlenül szerepelnek benne -

áldozat, erőszakot elkövető -,

és a címkék annak a módja,
hogy rendszerezzük a fogalmakat,

de lehetnek elembertelenítőek
is a maguk jelentésében.

Ha egyszer valaki áldozat szerepbe kerül,

sokkal egyszerűbb sérültnek,

meggyalázottnak, vagy
még annál is megalázóbb jelzővel

címkézni.

És ugyanúgy, ha valaki
erőszakot követett el,

egyszerűbb őt szörnynek nevezni,

embertelennek.

De hogyan fogjuk megérteni,
hogy az emberi társadalomban

mi az erőszak forrása,

ha az elkövetőre nem emberként tekintünk?

És hogyan --

(Taps)

És hogy adunk erőt a túlélőknek,
ha mindezzel lealacsonyítjuk őket?

Hogyan tárgyalhatunk a nőket
és gyerekeket világszerte fenyegető

egyik legnagyobb veszély megoldásairól,

ha az általunk használt szavak
a probléma részei?

TS: Abból, amit most tanultam,

a tetteim 1996 azon bizonyos éjszakáján
énközpontú indíttatásúak voltak.

Úgy éreztem, megérdemlem Thordis testét.

Előzőleg pozitív szociális hatások értek,

és méltányos viselkedési
példák voltak a környezetemben.

De ez alkalommal

a negatívakat választottam.

Azokat, amelyek a nőket
kevésbé lényegesnek tekintik,

és hogy a férfiaknak kimondatlan
és jelképes joguk van a testükhöz.

Azonban ezek a hatások,
amelyekről beszélek, távol állnak tőlem.

Abban a szobában egyedül én dönthettem,

senki más.

Mikor birtokolsz valamit,

és tényleg szembeszegülsz a bűnösségeddel,

úgy gondolom, meglepő dolog történhet.

Ezt nevezem én a birtoklás paradoxonjának.

Úgy gondoltam, meghajlok
a felelősség terhe alatt,

hogy az emberségi-igazolványom
el lesz égetve.

Ehelyett, felajánlották,
hogy vállaljam fel, amit tettem,

és arra jöttem rá, hogy ez nem keríti
hatalmába a teljes énemet.

Egyszerűen szólva,

amit tettél nem kell azt jelentse,
hogy te olyan is vagy.

Csökkent a fejemben a zaj.

Az elnéző önsajnálat
oxigénhiányt szenvedett,

és az elfogadás tiszta
levegője helyettesítette -

annak az elfogadása, hogy bántottam
ezt a mellettem álló csodálatos embert;

az elfogadása annak, hogy része vagyok
egy sokkolóan nagy férficsoportnak,

akik szexuális erőszakot követtek
el a partnerükkel szemben.

Ne becsüld alá a szavak erejét.

Kimondani neki, hogy megerőszakoltam őt,
megváltoztatta a magammal való összhangot,

és a hozzá való viszonyulásomat.

De ami a legfontosabb,

az önvád Thordisról átszállt rám.

Nagyon gyakran,

a felelősséget a női túlélőkre hárítják,

és nem a férfiakra, akik elkövetik.

Nagyon gyakran,

a tagadás és az elfutás mindkét felet
nagyon távol tartják az igazságtól.

Most minden kétséget kizáróan
zajlik egy köztárgyalás,

és ugyanúgy, mint sok más embert,

buzdít minket az a tény,
hogy kevesen bújnak ki

ez alól a bonyolult,
de fontos megbeszélés alól.

Úgy érzem, hogy kötelességünk
hangot adni az ügynek.

TE: Amit tettünk, nem egy előírás
mások számára.

Senkinek nincs joga megmondani másoknak,
hogyan kezeljék a legmélyebb fájdalmukat

vagy a legnagyobb hibáikat.

Megtörni a saját csönded sosem könnyű,

és attól függően, hogy a világ
melyik részén élsz,

az erőszakról beszélni
még halálos is lehet.

Rájöttem, hogy életem
legtraumatikusabb eseménye

ugyanakkor a kiváltságom testamentuma is,

mert beszélhetek róla anélkül,
hogy kiközösítenének,

vagy akár megölnének.

De ez a kiváltság, hogy szólhatok,

maga után vonja a felelősséget,
hogy használjam is fel.

Ez a legkevesebb, amivel tartozom a
társaimnak, akik semmit nem tudnak tenni.

Amit elmeséltünk, egy egyedi történet.

A szexuális erőszak jelenleg
globális járványként terjed.

De ez nem kell, hogy így legyen.

Az egyik hasznos oldala
a saját gyógyulási utamnak,

hogy tájékozódtam a szexuális
erőszak témakörben.

És eredményképpen,
most már lassan egy évtizede

olvasok, írok és beszélek a témáról,

konferenciákra jártok
a világ minden részére.

És azt tapasztalom,

hogy az ilyen eseményekre
jelentkezők nagy része kizárólag nő.

Itt az ideje, hogy a szexuális erőszakot
ne csak női problémaként kezeljük.

(Taps)

A nők és férfiak elleni
szexuális erőszakot

nagyobbrészt férfiak követik el.

És az ők hangjuk még mindig súlyosan
alul képviselt az ilyen beszélgetésekben.

De mindannyiunkra szükség van.

Csak képzeljük el a sok szenvedést,
amit enyhítenénk,

ha vennénk a bátorságot,
hogy együtt nézzünk szembe a problémával.

Köszönjük!

(Taps)