Minden, amit tudni vélnek a függőségről, téves

Mi a függőség – legyen az kokain- vagy okostelefon-függőség – valódi oka ? Hogyan tudjuk legyőzni a függőséget? Johann Hari tanúja volt mai kezelési módszereink kudarcának, mikor saját szerettei küzdöttek függőséggel. Elgondolkodott azon, hogy miért is bánunk így a függőkkel, s hogy léteznek-e jobb kezelési módszerek. Személyes tapasztalataira épülő előadásában elmeséli, hogyan kereste kérdéseire a választ világszerte, s hogyan bukkant meglepő és reményt keltő elgondolásokra egy ősrégi betegség kezelésével kapcsolatban.

Az egyik legkorábbi emlékem,

hogy egy rokonomat
ébresztgetem – sikertelenül.

Kisgyerek voltam csak,
nem igazán értettem mi a gond,

de ahogy idősebb lettem,

rájöttem: a családomat is érinti a drog-,

majd később a kokainfüggőség.

Mostanában sokat gondolkodtam ezen.
Részben azért, mert éppen 100 éves

a brit és amerikai drogtilalom,

amit aztán ráerőszakoltunk
az egész világra.

Egy évszázados tehát ez
a végzetes elhatározás,

mely szerint a függőket
büntetni és gyötörni kell.

Azt hittük, hogy ez majd elrettenti
és leszokásra ösztönzi őket.

Pár éve, a hozzám közel álló
függőket szemlélve,

azon töprengtem,
lehet-e valahogy segíteni nekik.

Rájöttem, hogy rengeteg
alapvető kérdés volt,

amire nem ismertem a választ.

Például mi okozza igazából a függőséget?

Miért erőltetjük ezt
a nem igazán működő megközelítést,

és van-e jobb megoldás,
amit helyette tesztelhetnénk?

Úgyhogy sok mindent olvastam erről,

de nem találtam kérdéseimre választ.

Gondoltam, oké, megyek és
leülök olyanokkal világszerte,

akik átélték, vagy vizsgálták
a függőséget,

beszélek velük, és talán
ragad rám valami.

Persze gőzöm sem volt arról, hogy
több mint 48 000 km-t fogok megtenni,

de elindultam, és egy csomó
különböző emberrel találkoztam,

kezdve egy Brownsville-i transznemű
kokainárustól Brooklynban,

egy tudóson keresztül, aki
hallucinogéneket etet mongúzokkal,

hogy megnézze,
vajon rákapnak-e az az állatok.

Egyébként igen, de csak
bizonyos körülmények között.

Az egyetlen ország, amely
legalizálta az összes kábítószert

a marihuánától a kokainig - ez Portugália.

És amire rájöttem, ami sokkolt, az az,

hogy minden, amit tudni vélünk
a függőségről, téves.

Ha elkezdjük felfogni a függőséggel
kapcsolatos új eredményeket,

nemcsak a drogpolitikánkat
kell gyökeresen megváltoztatnunk.

De kezdjük azzal, amit tudni vélünk,
illetve amit én tudni véltem.

Vegyük csak ezt a középső sort itt.

Képzeljük el, hogy mindannyian 20 napon
át napi háromszor használnának heroint.

Mintha néhányukat egészen feldobná
a gondolat... !

(Nevetés)

Ne parázzanak, ez csak egy
gondolatkísérlet.

Képzeljék el, hogy ezt tennék, rendben?

Mi történne?

Szóval erről van egy történet,
amit egy évszázada mesélnek nekünk.

Azt hisszük, hogy mert
kémiai kampók vannak a heroinban,

attól hogy szednék egy darabig,

a testük függővé válna
ezektől a kampóktól,

fizikailag kellene önöknek,

és a 20 nap után önök mind
heroinfüggők lennének. Ugye így van?

Én ezt hittem!

Először akkor döbbentem rá, hogy
ezzel a sztorival valami nem stimmel,

amikor részleteiben is elmagyarázták.

Ha hazamenet a TED-ről elüt egy kocsi,
és a csípőcsontom eltörik,

kórházba kerülök, és rengeteg
diamorfint pumpálnak belém.

A diamorfin heroin.

Sőt, sokkal jobb minőségű heroin,
mint ami az utcán kapható.

A díler portékája tele van vacakkal,

tulajdonképpen egészen
kis része csak heroin,

míg a kórházi anyag színtiszta heroin.

Csípőtörésnél egész sokáig szedhetik.

Jó sokan vannak most a teremben,

akik, bár nem is gondolták,
már irtó sok heroint szedtek.

S valószínűleg önök is, kedves
nézők, akárhonnan is nézik az előadást.

S ha mindaz,
amit a függőségről hiszünk, igaz,

akkor a kampók
ezekre az emberekre is veszélyesek.

Nekik is függővé kellett volna válniuk.

Sokat vizsgálták a jelenséget,

ugyanis ők nem lesznek függők.
Ha nagymami csípőprotézist kap,

nem narkósként tér haza.
(Nevetés)

Mikor erre rájöttem,
nagyon furcsállottam.

Ellenkezett mindazzal,
amit a függőségről tudni véltem,

úgy éreztem, ez nem lehet igaz!
Aztán találkoztam Bruce Alexanderrel,

aki a vancouveri egyetemen tanít
pszichológiát.

Elképesztő kísérletet gondolt ki,

mely segít a probléma megvilágításában.

Alexander professzor elmagyarázta,

hogy az, amit a függőségről
mindannyian tudni vélünk,

részben egy korábbi
kísérletsorozatból származik,

melyet a XX. században végeztek el.

Pofonegyszerű.

Otthon ki is próbálhatják, ha kis
szadizmusra szottyan kedvük.

Fogunk egy patkányt, és berakjuk
egy ketrecbe két itatóval.

Az egyikben tiszta víz, a másikban
heroinos vagy kokainos víz van.

Ilyenkor a patkány szinte mindig
a kábítószeres vizet választja,

és ebbe szinte mindig
elég gyorsan belehal.

Kell ennél több?
Mind azt hisszük, így megy ez.

A 70-es években Alexander
átgondolta a kísérletet,

és észrevett valamit.

Azt mondta: "Ahá! Üres ketrecbe
tették a patkányt.

A kábítószerezésen kívül
mást nem tud csinálni.

Próbáljunk csak ki valami mást."

Alexander készített egy ketrecet, amit
patkányparknak nevezett el,

de hívhatnánk patkánymennyországnak is.

Tele van sajttal, színes labdákkal,

alagutakkal.

És persze haverokkal, ez lényeges.
Annyit szexelhetnek, amennyit akarnak.

Ott van persze a két itató is.
A tiszta vizes, meg a kábszeres.

És most kapaszkodjanak meg:

A patkányparkban a lakók oda se
szagolnak a heroinos vízre.

Szinte sosem isznak belőle.

Függővé pedig egyikük sem vált,

egyikük sem adagolta túl magát.

A magányos példányok
szinte mindegyike túladagolta magát,

a társas, boldog patkányok közül
meg egy sem.

Mikor Alexander először
kapta ezt az eredményt,

úgy gondolta: Eh, patkányok!
Teljesen mások, mint az emberek.

Talán nem annyira, mint szeretnénk.
De tudják --

Szerencsére volt egy
emberi alanyos kísérlet is,

ugyanaz volt az alapelve,
és pont ugyanakkor hajtották végre.

Úgy hívták, hogy vietnami háború.

Vietnamban az amerikai csapatok 20
százalékánál rengeteg heroin fogyott.

Ha megnézik a korabeli tudósításokat,

mindenki aggódott, mert azt hitték,
Úristen, ha hazajönnek,

narkósok százezrei lepik el majd
az Egyesült Államok utcáit,

mert az elmélet ezt sugallta.

A katonákat, akik heroint használtak
Vietnamban, otthon megfigyelték.

Az Általános Pszichiátriai Archívum
részletekbe menő tanulmánya

mit is ír róluk?

Nos, nem kerültek a rehabra
vagy az elvonóra,

95%-uk egyszerűen
abbahagyta a drogozást.

Ha hisznek a kémiai kampós sztorinak,

akkor ez nem magyarázható.
Alexander azonban úgy vélte,

hogy a függőség másképp működik.

Mi van akkor, kérdezte, ha
köze sincs a kémiai kampókhoz?

És ha a függőség is csak a ketrecről szól?

Mi van akkor, ha a függőség
környezeti adaptáció?

Ugyanerről

egy másik professzor, Daniel Cohen
Hollandiában

kijelentette, hogy a függőséget inkább

kötődésnek kellene nevezni.

Az embernek természetes és
veleszületett szükséglete a kötődés,

és mikor boldogok és egészségesek
vagyunk, egymáshoz kötődünk.

Ha erre valaki nem képes,

mert retteg, elszigetelt vagy
sok csapás érte,

akkor valami olyanhoz kötődik,
ami mindezt elfeledteti.

Legyen az szerencsejáték, pornó,

kokain vagy akár marihuána,

de valamihez kötődnünk kell,
mert természetünk így diktálja.

Minden emberi lény erre vágyik.

Először nagyon nehéz volt ezt belátnom.

Talán ez segít jobban megérteni:

amint látom, egy vizesüveg
van a székem mellett, ugye?

S ahogy elnézem, önök közül
is sokan vizesüveget szorongatnak.

Hagyjuk a drogokat meg
a drogellenes harcot.

Ezek az üvegek mind tele lehetnének
vodkával, méghozzá törvényesen.

Mind jól berúghatnánk, akár én is,
előadás után, -- (Nevetés) --

de nem tesszük.

Mivel le tudták perkálni
azt a rakat pénzt,

amibe a TED beugrója került,
gondolom, megengedhetnék maguknak,

hogy a következő hat hónapot
végigvedeljék.

Nem végeznék hajléktalanként.

És mégsem teszik, és nem azért,

mert valaki visszatartja magukat,

hanem, mert annyi kötődésük
és kapcsolatuk van,

amire szívesebben szánnak időt.

Van munkájuk, amit kedvelnek, szeretteik,

egészséges kapcsolataik.

A függőség lényege az

– szerintem minden jel erre mutat –,

hogy az ember nem bírja elviselni
a jelenlétet a saját életében.

Ennek igen fontos következményei vannak,

ami a leginkább nyilvánvaló
a drogellenes kampány esetében.

Arizonában meglátogattam
olyan női elítélteket,

akiket "Drogfüggő voltam" feliratú pólók
viselésére köteleztek,

míg összeláncolva sírokat
ástak, a járókelők gúnyolódása közepette.

Mikor ezek a nők kikerülnek a börtönből,
büntetett előéletűnek számítanak.

Tehát soha többé nem dolgozhatnak
törvényesen.

Ez persze egy extrém eset,
nyilván nincs minden drogos bilincsben,

de a világ szinte minden részén

valahogy így bánunk a drogosokkal.

Megbüntetjük, megszégyenítjük,
bűnözőként kezeljük őket.

Megakadályozzuk, hogy újra
beilleszkedjenek.

Egy kanadai orvos, dr. Máté Gábor
aki egy csodálatos ember,

azt mondta, remek ez a rendszer,
ha a cél a függőség mélyítése.

Tervezni se lehetne jobbat.

Egy ország azonban
az ellenkező utat választotta.

Elmentem megnézni, mire jutottak.

2000-ben Portugália Európa egyik
legnagyobb krízisével nézett szembe.

A népesség 1%-a heroinfüggő volt,
ami valahol teljesen felfoghatatlan.

Az évek során egyre jobban
forszírozták az amerikai módszert.

Büntették, megbélyegezték és
megszégyenítették a drogosokat,

s egyre rosszabbodott a helyzet.

Egy szép napon a miniszterelnök
és az ellenzék vezetője leültek,

és kijelentették, ez nem mehet így tovább,

az országban egyre több a heroinfüggő.

Hozzunk létre egy tudósokból
és orvosokból álló bizottságot,

hogy megoldást találjanak.

Felállítottak egy bizottságot, élén
egy kiváló orvossal, dr. Joao Goulaoval,

hogy áttekintsék az új eredményeket.

A véleményük pedig ez volt:

"Legalizáljunk a marihuánától
a crackig minden egyes drogot, de "

– és most jön a lényeg! –

"vegyük mindazt a pénzt, amit
a drogfüggők elszigetelésére,

elkülönítésére szántunk,

és költsük arra, hogy ismét integráljuk
őket a társadalomba."

Nem így képzeljük el a
függőség kezelését

az USA-ban és Nagy-Britanniában.

Persze náluk is van bennlakásos elvonó,

pszichológiai kezelés,
ezek valamennyire hatásosak.

De a legfontosabb, amit tettek,
a mi programunk szöges ellentéte:

létrehoztak egy kiterjedt
álláskereső programot drogfüggőknek,

mikrokölcsönöket adtak nekik,
hogy vállalkozást indítsanak.

Vegyünk pl. egy autószerelőt.

Mikor készen áll erre, elviszik
egy műhelybe, és ott közlik:

ha egy évig munkát adnak neki,
mi a fizetése felét álljuk.

Az volt a cél, hogy Portugáliában
minden függőnek

legyen reggel miért felkelnie.

S mikor elmentem, hogy találkozzak
a portugál drogfüggőkkel,

azt mesélték, hogy mivel volt céljuk,

sikerült újra társadalmi kötelékeket,
kapcsolatokat teremteniük.

Idén lesz 15 éves a portugál kísérlet.

Eredménye:

az intravénás drogok használata

a Brit Kriminológiai Szaklap szerint

50 %-al, ÖTVEN százalékkal
csökkent Portugáliában.

A túladagolás, a HIV is
látványosan csökkent a függők közt.

Minden tanulmány szerint
jelentősen csökkent a függőség.

Bizonyíték erre az is, hogy
Portugáliában szinte senki

sem akar visszatérni
a régi módszerekhez.

Ezek a kérdés politikai vonatkozásai.

Szerintem azonban vannak
más vonatkozásai is

ennek a kísérletnek.

Kultúránkban az emberek egyre inkább
könnyű prédái

mindenféle függőségnek,
legyen az okostelefon-, vásárlási,

vagy ételfüggőség.

Mielőtt elkezdődött a TED --
biztos emlékeznek --,

bemondták, hogy ki kell kapcsolni
a mobilokat,

és meg kell mondjam, önök közül
sokan úgy festettek,

mint a drogfüggők, akikkel közölték,
a dílerjük pár óráig

nem érhető el. (Nevetés)

Persze sokan érzünk így.
Talán különösnek találják,

mert éppen arról volt szó,hogy
az elszigetelődés táplálja a függőséget,

s furcsa, hogy nő az elszigetelődés,

mert szerintünk a lehető
legösszekapcsoltabb társadalomban élünk.

De egyre inkább úgy vélem,
hogy a kapcsolataink vagy amikről

azt hisszük, hogy azok,
a kapcsolatnak csak gyenge utánzatai.

Ha valamilyen csapás éri önöket,
észre fogják venni:

nem twitteres követőik fognak
önökkel leülni beszélgetni.

És nem is a Facebook-os barátaik
segítenek majd.

Csakis a hús-vér barátaik,
akikkel mély, árnyalt, többrétegű

és főképp személyes kapcsolatuk van.

Bill McKibben,a környezetvédő író
mesélt nekem egy tanulmányról,

amely sokat mond a témáról.

Megvizsgálta, hogy az átlagos amerikai
hány embert tart oly közeli barátjának,

hogy egy csapás esetén fel merné hívni.

Az 50-es évek óta csökken ez a szám.

Viszont az egy emberre jutó lakóterület

egyre csak nő.

Akár metaforának is beillik

arra, amit kultúraként választottunk.

A lakóterületért cserébe a barátságainkat,
a tárgyakért a kapcsolatainkat adtuk,

s az eredmény? A miénk az egyik
legmagányosabb társadalom.

Bruce Alexander, aki a patkányparkos
kísérletet végezte, azt mondja,

a drogfüggőség kezelésekor mindig
az egyén felgyógyulásáról van szó,

és persze jogosan,

de többet kellene beszélnünk
a társadalom felgyógyulásáról.

Valami nagyon elromlott, nemcsak az
egyéneknél, hanem az egész társadalomban.

Olyan társadalmat alkottunk,
ahol sokunk élete

majdnem úgy fest, mint az
a magányos ketrec,

s nem úgy, mint a patkánypark.

Azonban be kell valljam,
nem emiatt foglalkoztat a téma,

nem a politikai, vagy a társadalmi
vonatkozásai érdekeltek.

Hanem az, hogyan segíthetnék
a szeretteimnek.

S mikor visszatértem a hosszú
utazásról és mindezt láttam,

ismét szemügyre vettem
a drogfüggőket az életemben.

Őszintén szólva, nehéz
egy drogfüggőt szeretni,

ezt a jelenlevők közt is sokan tudják.

Gyakran dühös az ember.

S azt hiszem, azért annyira túlfűtött
a függőségről szóló vita,

mert mindegyikünket szíven üt.

Voltunk már úgy, hogy ránéztünk
egy függőre, és azt gondoltuk:

bárcsak valaki leállítana.

A forgatókönyveknek, melyeket
a függőkkel való bánásmódról tanultunk be,

jó példája

az "Intervention" c. valóságshow.
Elcsípték már biztosan.

Az életünkben mindent a
valóságshow határoz meg,

de ez egy másik TED előadás.

Ha látták az "Intervention" c. műsort,

emlékezhetnek, elég bugyuta.

Fognak egy függőt, meg az összes
szerettüket, s egy helyre terelik őket,

megmutatják nekik, mit csinálnak,
s közlik, ha nem változnak meg,

mindenüket elveszthetik.

Tehát a függő kapcsolatait

fenyegetik, feltételessé teszik ezeket

a függő engedelmes viselkedésétől.

S én azt hiszem, kezdem érteni,
hogy miért nem működik ez a módszer.

Mintha a drogellenes küzdelem
kicsinyített mása lenne,

amit importálunk a magánéletünkbe.

Szóval azt kérdeztem magamtól,
hogyan lehetnék én is portugál?

S azóta azt csinálom, sajnos nem
elég rendszeresen,

és kicsit nehezemre is esik,

hogy azt mondjam szeretteimnek,
akik drogfüggők:

szeretném mélyíteni a kapcsolatunkat.

Nehéz azt mondani nekik, hogy
szeretem őket, akár drogoznak, akár nem.

Szeretlek, bármilyen állapotban is vagy.

Ha szükséged van rám, eljövök
és ott leszek veled,

mert szeretlek, és nem akarom
hogy egyedül légy

vagy hogy egyedül érezd magad.

És azt hiszem, ez a lényeg:

"Nem vagy egyedül,
mi szeretünk téged."

S a függőség kezelésében
ennek ki kell derülnie,

társadalmi, politikai és egyéni
szinten is.

Már száz éve csak csatadalokat
éneklünk a függőkről.

Ehelyett inkább szerelmes dalokra
kellene gyújtanunk,

mert a függőség ellentéte nem a józanság,

a függőség ellentéte az emberi kapcsolat.

Köszönöm figyelmüket!

(Taps)