A társas élet lehet a hosszú élet titka

Az olasz Szardínia szigetén hatszor gyakoribbak a száz év felettiek, mint az olasz csizmán, és tízszer, mint Észak-Amerikában. Miért? Susan Pinker pszichológus szerint nem a jókedv, a zsírszegény, gluténmentes étrend tartja fitten a szigetlakókat, hanem a személyes kapcsolataik fontossága és személyes találkozásaik. Tudjunk meg többet a hosszú élet titkáról, hisz Pinker elmagyarázza miképpen érhetjük meg a 100. életévet, sőt még annál többet is.

Íme egy érdekes tény.

A fejlett világban

mindenhol a nők átlagosan 6-8 évvel
élnek tovább a férfiaknál.

6-8 évvel.

Ez bizony óriási eltérés.

Egy 2015-ös tanulmány szerint
a gazdag országokban

a férfiak bármely életkorban

kétszer nagyobb az eséllyel halnak meg,

mint a nők.

Viszont van egy hely a világon,

ahol a férfiak annyit élnek, mint a nők.

Ez egy eldugott, hegyvidéki táj,

egy kék zóna,

ahol különlegesen hosszú élettartam

jellemző mindkét nemre.

Ez a szardíniai kék zóna,

egy mediterrán olasz sziget

Korzika és Tunézia között,

ahol hatszor többen
élik meg a századik évüket,

mint az olasz csizmán,

amely kb. 320 km-re van.

A szigeten tízszer annyi százéves van,

mint Észak-Amerikában.

Egyedül itt élnek a férfiak annyit,
mint a nők.

De miért?

Ez piszkálta a csőrömet.

Eldöntöttem, hogy megvizsgálom
a helyi körülményeket és szokásokat,

és a genetikai profillal kezdtem.

Hamar rájöttem, hogy a gének csupán

25%-ban magyarázzák meg a hosszú életet.

A többi 75% az életstílusból ered.

Nos, mi kell ahhoz,
hogy több mint 100 évet éljünk?

Mi a kék zóna titka?

Amit most látnak, az Villagrande
madártávlatból.

Ez a falu a kék zóna központja,

ahová elmentem a kérdést tanulmányozni.

Láthatják, hogy nem az építészeti
remekmű az erősségük,

hanem a közelség egymáshoz:

szűkre szabott házak,

tekervényes sikátorok és utcák.

Lefordítva, a falubeliek élete
összefonódik.

És amint végigmentem a falun,

több száz szempár pillantása
kísért utamon

a kapualjakból,

a függönyök és redőnyök mögül.

Mert az ősi falvakhoz hasonlóan,

Villagrande sem élne túl

e faluszerkezet nélkül,
falai és katedrálisa nélkül,

a falu piactere nélkül.

E szerkezetet az önvédelem és a
társadalmi kohézió alakította ki.

Az ipari forradalom korára
megváltoztak a városi prioritások,

mert e korra jellemzőek voltak
a fertőző betegségek.

No de most?

Jelenleg korunk rákfenéje
a társadalmi elszigeteltség.

Most a népesség egyharmada azt mondja,

csupán egy-két személyre számíthat.

De menjünk Villagrandeba
összehasonlításként,

hogy találkozzunk néhány százévessel.

Ő Giuseppe Murinu, 102 éves,

és egész életében ebben a faluban élt.

Mindig társaságkedvelő volt.

Szeretett történeteket mesélni,

például miképpen élt az erdőben

és gyűjtögetett az avarban, mint a madarak

nem is egy, de két világháborúban.

És hogy a feleségével,
aki szintén megérte a 100. évét,

hat gyereket nevelt fel
egy apró, de otthonos konyhában,

ahol az interjú is készült.

Itt együtt van fiaival,
Angeloval és Domenicoval,

mindketten túl a hetvenen,
és ők gondozzák apjukat.

Nem titkolt gyanakvással néztek
rám és a lányomra,

aki elkísért kutatóutamra.

A társadalmi kohézió másik oldala ugyanis

az idegenekkel szembeni óvatosság.

De Giuseppe egyáltalán nem volt gyanakvó.

Életvidám, társaságkedvelő,

és pozitív gondolkodású fickó volt.

Elmerengtem, hogy vajon mi kell ahhoz,
hogy megérjünk 100. évet vagy többet,

talán a pozitív gondolkodás?

Igazából nem.

(Nevetés)

Ő Giovanni Corrias. 101 éves,

és a legmogorvább személy, akit ismerek.

(Nevetés)

Ő meghazudtolja,

hogy pozitív kell legyünk
a hosszú élet reményében.

És ez tényekkel bizonyítható.

Amikor rákérdeztem, hogyan élt ily sokat,

rámvetett egy pillantást
csuklyás szemhéja alól, és azt morogta:

"Kinek mi köze hozzá."

(Nevetés)

És bár ilyen zsémbes volt,

a nála lakó unokahúg, aki vigyázott rá,

"Il Tesoro"-nak, "kincsemnek" becézte...

Tisztelte és szerette,

és kérdésemre, hogy miért adta fel a
személyes szabadságát, ezt felelte:

"Egyszerűen nem érti, igaz?

Örömmel viselem gondját.

Számomra ez óriási kiváltság.

Ez a családi örökségem."

És tényleg, bárhova is mentem
beszélgetni e százévesekkel,

konyhapartikba csöppentem.

Itt Giovanni van a két unokahúgával,

Maria fent,

mellette pedig unokahúga, Sara.

Ottlétemkor érkeztek,
hoztak friss gyümölcsöt, zöldséget.

És ekkor hirtelen rájöttem,

hogy a kék zónában, ahogy öregszenek,

de valójában egész életük során,

állandóan körülveszi őket
népes családjuk, barátaik,

szomszédaik, a pap,
a kocsmáros meg a boltos.

Ott vannak állandóan,
vagy csak betoppannak.

Sosem hagyják, hogy magányban élj.

Nem úgy, mint a fejlett világ
többi részén,

ahol George Burns szerint:

"A boldogság titka egy nagy, szerető
család, amely egy másik városban él."

(Nevetés)

Nos, eddig csak hosszú életű férfiakról

volt szó, de asszonyokkal is találkoztam,

például itt van zia Teresa.

Aki 100 fölött van, de megtanított
a helyi specialitásra,

nevezetesen a culurgiones-ra.

Ez a raviolihoz hasonló töltött tészta

szárd verziója, kb. ekkora,

ekkora,

amit megtöltenek
zsíros túróval, mentával,

majd paradicsomszószba forgatják.

És megmutatta, hogyan kell
tökéletesen becsavarni,

hogy ne bomoljon ki.

Ezt ő a lányaival készíti minden vasárnap,

majd tucatjával osztogatja
szomszédainak és barátainak.

Én meg ekkor jöttem rá,
hogy a kék zónában nem

a zsírszegény, gluténmentes étrend
a száz év titka.

(Taps)

Így hát e százévesek történetei
az ezt megerősítő kutatással együtt

arra ösztökéltek, hogy néhány kérdést
megfogalmazzak.

Például azt, hogy mikor fogok meghalni,
és hogyan tolhatom ki ezt az időt?

Ahogy látni fogják,
erre nem az a válasz, amit várnánk.

Julianne Holt-Lunstad,
a Brigham Young University kutatója

ugyanezt a kérdést tette fel

egy tanulmánysorozatban

több tízezer olyan középkorú személynek,

akik inkább önökhöz hasonlóak.

Megvizsgálta az életstílusuk
minden egyes jellemzőjét:

étrendet, testmozgást,

családi állapotot,

milyen gyakran voltak orvosnál,

dohányoztak vagy ittak, stb.

Mindent feljegyzett,

aztán társaival együtt
türelmesen csücsült 7 évet,

hogy kiderítse, ki van még életben.

És azoknál, akik még életben voltak,

mi csökkentette leginkább az
elhalálozási esélyt?

Ezt a kérdést tette fel.

Lássuk hát az összefoglalója adatait,

a legkisebb valószínűségi tényezőtől
haladva a legnagyobbig.

Rendben?

Nos, a tiszta levegő, ami nagyszerű,

nem jelzi előre a várható élettartamot.

Ha kezelik a magas vérnyomást,

szintén jó.

De mégsem egy fontos előrejelző.

És akár sovány, akár túlsúlyos,
többé ne gyötörje magát,

mert ez alig 3. helyen áll.

A testmozgás a következő,

de még mindig elég gyenge előrejelző.

Ha volt szívpanasza, de most
gyógyulóban van és tornázik rendszeresen,

már tovább jutott.

Kapott-e influenza elleni oltást.

Tudta-e önök közül valaki,

hogy az influenza elleni oltás
jobban véd, mint a testmozgás?

Ivott, de leszokott róla,

vagy mértéktartóan iszik,

nem dohányzik,
esetleg korábban igen, de leszokott róla?

-- és máris közeledünk
a fő előrejelzőhöz,

mindkettő a társadalmi életünk jellemzője.

Először is, a szoros kapcsolataink.

Ide tartoznak azok, akikhez
kölcsönért folyamodhatunk,

ha hirtelen megszorulunk;

akik kihívják az orvost,
ha rosszul érezzük magunkat

vagy kórházba visznek;,

vagy velünk ücsörögnek,
ha azon töprengünk, van-e értelme élni,

ha kétségbe vagyunk esve.

Ezek az emberek, maroknyian,

vannak-e vagy nincsenek, jó előjelzői,
milyen hosszú lesz életünk.

És aztán valami, ami igazán meglepett,

valami, amit úgy hívunk,
társadalmi beilleszkedés.

Ezt azt jelenti, mennyire
lépünk kapcsolatba másokkal

a nap folyamán.

Hánnyal állunk szóba?

És ez egyaránt jelenti
az erős és a gyenge kötődést,

tehát nem csak azokat,
akikhez nagyon közel állunk,

akik fontosak nekünk,

hanem például, hogy szóba elegyedünk
azzal, aki a napi kávénkat készíti?

Beszélgetünk-e a postással?

Megszólítjuk-e a hölgyet, aki naponta
sétáltatja a kutyáját a házunk előtt?

Kártyázunk-e rendszeresen,
járunk-e könyvklubba?

Ezen kölcsönhatások a legjobb előjelzői,

hogy milyen hosszú életűek leszünk.

Nos, ez elvezet a következő kérdéshez.

Ha több időt töltünk online,
mint bármely más tevékenységgel,

beleértve az alvást is,

hisz ma már 11 órát netezünk naponta,

mellesleg eggyel többet, mint 2016-ban,

számít-e ez?

Miért tegyünk különbséget
a személyes kapcsolatok

és a közösségimédia-kapcsolatok között?

Más ez, mintha ott lennénk,

ha például állandóan kapcsolatban vagyunk
a gyerekeinkkel SMS-en keresztül?

Nos, válaszom röviden az,
hogy más.

Nem ugyanaz.

A személyes kapcsolat egy egész seregnyi
neurotranszmittert szabadít fel,

amelyek az oltáshoz hasonlóan
megvédenek a jelenben,

és hatásuk sokáig érződik.

Így hát az egyszerű
szemkontaktus valakivel,

a kézfogás, lepacsizás

bőven elég az oxitocin képzéséhez,

amely növeli a bizalom szintjét,

és csökkenti a kortizolszintet.

Vagyis csökkenti a stresszt.

Ugyanakkor dopamin termelődik,
ami kissé feldob,

és elűzi a fájdalmat.

Mint egy természetes morfium.

Nos, mindezt regisztrálja
a tudatos énünk,

és ezért mossuk egybe
az online tevékenységet a valósággal.

De most már van rá
friss bizonyíték,

hogy mégis van különbség.

Közelítsünk tehát az idegtudomány felől.

Elizabeth Redcay, a Marylandi Egyetem
idegkutatója,

próbálta feltérképezni a különbséget,

hogy mi történik az agyunkban,
amikor kapcsolatba kerülünk valakivel,

és amikor csak
figyelünk valakit passzívan.

Két csoport tagjainak agytevékenységét

hasonlította össze:

azokét, akik élőben kommunikáltak vele

vagy valamelyik kutatótársával,

valódi párbeszédben,

egybevetve azokéval,

akik csupán online követték
a beszédét ugyanazon témáról,

például a YouTube-on.

És ha netán szeretnék tudni,

hogyan vizsgált egyszerre két személyt
MRI-szkennerrel,

elmondom az előadás után.

Tehát, miben áll az eltérés?

Így néz ki az agyunk
a valós társas kapcsolat során.

Amit most láthatnak, az az eltérés
agyunk aktivitásában

a személyes beszélgetés,
és a passzív befogadás között.

Narancs szín jelöli azon agyterületeket,
melyek a figyelemért felelősek,

társas intelligencia -

ami azt jelenti,
hogy ráérzünk mások gondolataira,

érzéseire, terveire --

és érzelmi jutalom.

És ezen területek sokkal aktívabbá válnak,

amikor egy élő személlyel
lépünk kapcsolatba.

Nos, ez a gazdagabb lenyomat
az agyban, ez lehetett az oka,

hogy az 500 legnagyobb
amerikai cég fejvadászai

okosabbnak gondolták a jelölteket

az értékelés során,

amikor a hangjukat hallották,

mint amikor elolvasták
szöveges jelentkezésüket,

pl. e-mailüket vagy levelüket.

Tudni kell, hogy a hang és testbeszéd
gazdag jelzésforrás.

Elárulják gondolatainkat, érzéseinket,

meg hogy érző lények vagyunk,

jóval többek, mint pusztán egy algoritmus.

Nicholas Epley-nek ez a kutatása
a Chicagói Egyetemen

éppen azért csodálatos,

mert egy egyszerű dolgot
fogalmaz meg.

Amennyiben valaki hallja a hangunkat,

máris okosabbnak képzel.

Vagyis ilyen egyszerű.

Nos, térjünk vissza a kiinduló kérdéshez:

miért élnek a nők tovább, mint a férfiak?

Az egyik fő ok az, hogy ők
sokkal hajlamosabbak

előtérbe helyezni és ápolni
személyes kapcsolataikat

életük során.

A legfrissebb adatok szerint

ezen személyes barátságok
olyan biológiai erőmezőt

hoznak létre, amely megvéd
a betegségek és a hanyatlás ellen.

És ez nem csak az emberek esetében igaz,

hanem főemlős rokonainkra is.

Joan Silk antropológus kutatása feltárja,
hogy azoknak a nőstény páviánoknak,

amelyek egy azonos nemű
szűk baráti kör tagjai,

kisebb stresszérték mutatható
ki a kortizonszintjükben,

hosszabb életűek,
és több utódot nevelnek fel.

Legalább három stabil kapcsolat esetén.

Ez a varázserejű szám.

Gondolkodjanak el ezen.

Remélem, önöknek van három.

A személyes kapcsolat ereje teszi,

hogy kevesebb az elmebaj

a társas életben résztvevők között.

Ez az oka annak, hogy a mellrákos nőknek

négyszer nagyobb a túlélési esélyük,
ha nem magányosak.

Ezért van az, hogy agyvérzés után azok
a férfiak, akik rendszeresen összejönnek

pókerezni, kávézni

vagy hokizni öregfúként -

elvégre kanadai vagyok -

(Nevetés)

jobban védve vannak
e társas kapcsolataik által,

mintha gyógyszert szednének.

Ezért az agyvérzésen átesett férfiak
számára a rendszeres találkozás

nagyon hatékony eszköz, amivel élhetnek.

A közvetlen kapcsolat
elképesztő előnyökkel jár,

mégis a lakosság majdnem negyede
azt állítja, nincs kivel beszélgessen.

Tehetünk ez ellen.

Mint a szardíniai faluban,

biológiai szükséglet,
hogy tudjuk, tartozunk valahová,

és ez nem csak a nőkre érvényes.

Ha beépítjük teendőink közé
a személyes kapcsolatok ápolását

városunkban, munkahelyünkön,

azzal erősítjük immunrendszerünket,

'jól érzem magam' hormonokat
küldünk a véráramba és az agyba,

és hosszabb életre számíthatunk.

Azt mondom, építjük a magunk faluját,

és ennek építése és fenntartása
élet-halál kérdése.

Köszönöm.

(Taps)

Helen Walters: Susan, egy pillanatra.
Feltennék egy kérdést.

Vajon van-e köztes út?

Szó volt a neurotranszmitterekről
személyes találkozások során,

de mi van a digitális technikával?

Láttuk, hogy ez milyen óriási léptekkel
fejlődik,

FaceTime és hasonlók.

Ez életképes?

Úgy értem, látom az unokaöcsém,

Minecraft-bolond,
és ordítozik a barátaival.

Úgy tűnik, jól buliznak így.

Ez vajon segít?

Susan Pinker: Az adatok részben
még csak most gyűlnek,

annyira újak, mint maga
a digitális forradalom,

az egészségi adatok meg
még ezek után kullognak.

Tehát még csak tanulunk,

de vannak fejlesztések,

amit megtehetünk a technológiában.

Például a laptop kamerája
a monitor tetején van.

így ha a képernyőbe bámulunk,

valójában nem kerülünk szemkontaktusba.

Akár egy olyan egyszerű dologgal,
mint belenézni a kamerába,

növelhetjük a neurotranszmitterek
számát,

vagy akár a kamera elmozdításával is.

Így bár nem ugyanaz, mégis
közelebb kerülünk a technika segítségével.

HW: Nagyszerű. Hálás köszönet!

SP: Köszönöm szépen!

(Taps)