Tények és valótlanságok az igazmondásról és a becsapásról | Charles Honts | TEDxBoise

Meg tudjuk mondani, ha valaki hazudik nekünk? Léteznek hazugságvizsgáló varázsszerek?
Charles R. Honts, a Boise Állami Egyetem pszichológiatudományi professzora a becsapás- és hazugságvizsgálat nemzetközi szaktekintélye. A bíróságok több mint százszor hallgatták meg szakértő tanúként, a tudomány segítségével eloszlat számos közkeletű hazugságfelismerési mítoszt, és demisztifikálja a hazugságvizsgálat témáját. Tovább folytatja 36 éve tartó kutatási programját, amelynek középpontjában pszichológiai tudományos eszközök használata áll valós problémák megoldására.
A szavahihetőség értékelésének nemzetközileg elismert szakértője.
Honts professzor több mint 350 cikket tett közzé a hazugság vizsgálatáról. Szakértői véleményt adott a kikérdezésről, hamis beismerésről, tanuk által adott azonosításról és gyermekek törvényszéki meghallgatásáról. Honts professzor az USA-n kívül előadást tartott és folyamatosan oktat Kanadában, Kínában, Kolumbiában, Izraelben, Olaszországban, Mexikóban, Norvégiában, Svédországban és Hollandiában. Világszerte 121 alkalommal tanúskodott szakértőként.

Ezt az előadást egy TEDx rendezvényen rögzítették, amelyet a TED konferenciák formájában, de tőlük függetlenül egy helyi közösség szervezett. Bővebben: http://ted.com/tedx

Igazmondás és becsapás.

Hazugság és igazmondás

s a kettő közötti különbség ismerete.

Sokat töprengek ezen.

Nem azért, mintha cinikus,
morbid, vén pasas lennék,

akinek sokat jár a fejében a hazugság,
hanem mert fontosnak tartom.

(Nevetés)

Fontos az emberek közötti
kapcsolatok miatt.

Beszélgetünk egymással,

gyakran aggaszt minket,

hogy mások őszinték-e velünk vagy sem.

Társadalomként is fontos a téma.

Az egész világnak fontos.

Amikor társadalmaknak hazudnak,
és azok elhiszik,

ennek külön neve van:

ez a propaganda.

Amikor propaganda hangzik el,
rossz dolgok történhetnek.

Ezért ma a témáról

a tudomány szempontjából beszélek.

A tudomány tényleg érdekes,

mert egy sor ellentmondást tartalmaz,

és meglepő megállapításokat is.

Egy pár történettel teszem

ezeket kezdetnek érzékelhetővé.

Az első egy Jeffrey Deskovic
nevű fiatalemberről szól.

Jeffrey látható a képen,

kb. 16 éves korában,

amint az amerikai 15-16 évesek életét éli.

Középiskolába járt,

minden elég jól alakult,

de 1989 őszén iskolájában,
egyik osztálytársával

tragédia történt.

Angela nevű osztálytársa
elment fényképezkedni,

és eltűnt.

Több napig nem került elő.

aztán holttestét megtalálták;

a lányt kegyetlenül
megerőszakolták és megölték.

Jeffrey-t fölzaklatta a hír.

Ismerte Angelát,

nem jártak együtt, de ismerték egymást.

Angela kedves volt hozzá,

segített megoldani a házi feladatait.

Jeffrey-t mélyen megrázta
Angela elvesztése.

Elment a temetésére.

Levelet írt, amelyet az urnára helyezett.

Sírógörcsöt kapott a temetés alatt.

Az eset New York állam
egyik kisvárosában történt.

A rendőrség érdekelt volt
a bűntény megoldásában,

s ahogy az lenni szokott,
elmentek a temetésre.

Úgy vélték, Jeffrey reakciói eltúlzottak,

és kezdtek iránta érdeklődni.

Többször kihallgatták,

mint ahogy egy sor más személyt is.

De valamiért

Jeffrey-nél cövekeltek le.

Egyik reggel elmentek az iskolájába,
s tudtán kívül a szüleihez is.

Elfogták Jeffrey-t,

és megkérdezték, aláveti-e magát
poligráfvizsgálatnak.

Azt hitte, a helyi rendőrségre viszik,

de valahova messzebbre vitték.

Megismertették a poligráfvizsgálóval.

Aznap nem akartak rajta
poligráfvizsgálatot végezni.

Ki akarták hallgatni.

Hat órát tartott a kihallgatás.

A hatodik óra végén Jeffrey-t megríkatták.

Magzati pozícióban feküdt a földön.

A poligráfvizsgáló,
aki hat órán át vele volt,

föladta,

és két másik nyomozó jött be.

Ők játszották a jó zsaru szerepét.

Ők voltak most a segítőkész rendőrök.

Azt mondták Jeffrey-nek:

"Ha őszinte leszel hozzánk,
elintézünk neked valami kezelést,

s nem kell börtönbe vonulnod."

Egy órán belül

Jeffrey beismerte Angela
megerőszakolását és megölését.

De a rendőrök hazudtak;

nem kezelésre vitték,

hanem letartóztatták,
s gyilkossággal vádolták meg.

Majdnem azonnal visszavonta
beismerő vallomását,

mondván, hogy csak azért tette,

mert azt hitte, csakis így
szabadulhat ki a rendőrségről.

Végül bíróságra került, elítélték,

és 16 évet töltött börtönben.

Az Innocence Project [Ártatlansági
Projekt] foglalkozott az ügyével.

Föltárták, hogy a tettes

DNS-nyomokat hagyott az áldozaton.

Hosszú bírósági hercehurca után

engedélyt kaptak, hogy 16 év után
a DNS-t lefuttathassák

a jelenlegi országos adatbázisban.

Volt egy pozitív találat:
az ondó tulajdonosától.

Jeffrey-t mint tévesen elítéltet
szabadon bocsátották.

Pert indított, és elég sok pénzhez jutott.

Jeffrey ma már elég jól van.

A pénz egy részéből
alapítványt hozott létre,

hogy segítsen a tévesen elítélteknek.

Most jogásznak tanul,

ügyvéd szeretne lenni,
hogy képviselhesse a tévesen elítélteket.

Egy fiatalember elmondta
az igazságot a rendőrségen,

és nem hittek neki.

Hazudott a rendőrségen,
mert hamis vallomást tett,

és hittek neki.

A bíróságon 12 esküdt
ült törvényt fölötte,

hangoztatta ártatlanságát,
de nem hittek neki.

És börtönbe került.

Ha csak Jeffrey-ről volna szó,
akkor is tragédia lenne.

De nem csak róla van szó.

Az Innocence Projectből tudjuk,

hogy rengeteg a tévesen elítélt.

Minden negyedik ember
elismer olyan bűntettet,

amelyet nem követett el.

Tehát ez nem kirívó, elszigetelt eset.

A másik említésre méltó eset a 9/11.

A 9/11 azért érdekes,
mert az USA-ba érkezett 19 terroristát,

akik a mi megtámadásunkra érkeztek,

kivétel nélkül kikérdezték
szövetségi ügynökök.

Mindenkit legalább
háromszor kérdeztek ki.

Először a nagykövetségen,
amikor vízumot kértek,

de ott bizonyára többször, tekintve,
hogy hová valósiak voltak,

kikérdezték őket a vámosok,

az USA határán,

amikor be akartak lépni az országba.

Kikérdezte őket a bevándorlási hivatal.

Háromszor hazudtak.

Egyet sem buktattak le.

Mennyire másmilyen világban élnénk,

ha legalább egyiküket
idejében elkaphattuk volna,

és beszéltünk volna velük.

Ez érdekel engem,
ezzel akarok foglalkozni.

Pszichológus kutató vagyok.

Az igazmondást és a becsapást kutatom
és a kettő közti különbséget.

E tudomány szerintem tényleg érdekes.

Elismeréssel adózom más kutatóknak is,

mert amiről beszélek,
nemcsak az én munkám,

hanem azoké is, akik e területen kutatnak.

Őszinte nagyrabecsülésem nekik:

Charles Bond, Bella DePaulo,
Maria Hartwig, David Raskin, Aldert Vrij.

Ha valami jobban érdekli önöket,

olvassák az ő munkáikat.

Van egy pár érdekes dolog a tudományban.

Az egyik, hogy érdekes az attitűdünk
a hazugsággal kapcsolatban.

Ha megkérdezünk valakit:

"Mi teszi az embert nemes jelleművé?

Milyen jellemvonás tesz valakit

jó emberré s nemes jelleművé?"

A listának majdnem az élén mindig ez áll:
"egyenes, becsületes, igazmondó".

A lista alján a rossz jellem ismérve:

a legelmarasztalóbb vonás a "hazug".

Nem szeretjük a hazugokat.

Legalábbis azt mondjuk, hogy nem.

De ha megfigyeljük az emberi viselkedést,

valami különöset, tanulságosat
tapasztalunk, ami nem vág ezzel egybe.

Az emberi viselkedést megfigyelve
látjuk, hogy gyakran hazudnak.

A legalább tízperces beszélgetésekben

az adatok szerint kb. minden
negyedikben hazudunk.

Minden harmadik
beszélgetőtársunknak hazudunk.

Ha fontos emberrel,
házastársunkkal beszélünk,

kb. minden tizediknek hazudunk.

Hmm.

(Nevetés)

Nem is lenne a hazugságból semmi gond,

ha könnyen fölismernénk.

De az emberek közül
a legtöbben azt hiszik,

hogy könnyedén fölismerik a hazugságot,
különösen, ha jó ismerősük hazudik.

Pl. gyerekeik vagy hozzátartozóik.

De megint csak, az adatok szerint

ez nincs így.

Bárcsak azt mondhatnám,
hogy létezik csodaszer,

csodálatos fölfedezés.

Isten tudja, hányan vannak,
akik ezt állítják,

mert ezt oktatják, könyvet írnak róla,

rendőröket képeznek ki rá.

De a kutatások tanúsága szerint

annak valószínűsége,
hogy egy beszélgetésből kiderüljön,

igazat mondanak nekünk vagy sem,

körülbelül 54%.

Ha földobunk egy érmét, az esély 50%.

Minő szörnyűség!

Kiderül, hogy itt nincs sok keresnivalónk.

Föltehetjük a kérdést: "Miért?"
Miért vagyunk ilyen gyengék ebben?"

Két okot látok.

Az egyik a motivációinkkal függ össze.

Tengernyi pszichológiai irodalma van,

hogyan hozunk döntéseket; ez helyes is.

Nincs időm, hogy a kutatás
minden részletét ismertessem,

de idézhetek egy irodalmi példát.

Megjelent egy könyv, ami kb. 10 éve

nagyon népszerű lett.

Bizonyos Terry Goodkind írta,

a címe: Az első szabály.

A varázsló első szabálya ez:

Csekély motivációval

majdnem mindenki rávehető,
hogy majdnem mindent elhiggyen.

Vagy azért, mert
1) el akarja hinni, hogy az igaz,

vagy 2) fél tőle, hogy az igaz.

Kérem, hogy egy kicsit gondolkodjanak
el rajta, és emésszék meg.

De ez rengeteg pszichológiai
kutatást igényel.

Ez az egyik probléma.

Motivációink belejátszanak
a kapott adatok értelmezésébe.

A másik, hogy kiderül:
elég nehéz ezt megtenni.

Nagyon kevés van a testbeszédben,
a hangban és az arckifejezésben,

ami elárulja a hazugokat.

Ennek oka, hogy azok a dolgok,

amelyek a hazugot idegesítik,

amitől fél, hogy lebukik,

ezek változást okoznak:

az emberek szoronganak,

megváltoztatják viselkedésüket.

De az igazmondó ember
– gondoljunk Jeffrey-re –,

ha olyanokkal beszél,

akikről azt gondolja, nem hisznek neki,

attól fél, hogy nem fognak hinni neki,
noha igazat mond.

A mutatott testbeszéd pont ugyanaz.

Akkor mitévők legyünk?

A tudomány még nem adta föl.

Az egyik megközelítés műszaki.

Majdnem egész felnőttkoromban
kapcsolatban állok egy technikával,

ez pedig a poligráfvizsgálat.

Kiképeztek a kezelésére, kiismertem.

Bár sok a poligráf körüli mítosz.

a tudomány azt mondja:

a helyesen végzett poligráfvizsgálat
elég pontos lehet.

Laborkörülmények között könnyen
90%-os pontosságot érhetünk el.

A gyakorlatban is el lehetett
érni ezt az eredményt.

De van egy probléma a poligráffal.

Felkészült vizsgálóra van szükség hozzá.

A vizsgálat kétórás.

Tehát kell az eszköz,
a vizsgáló és két óra.

Legtöbbször nem állnak rendelkezésünkre.

Drága mulatság.

Az is probléma, ha a rendőrség

– mint Jeffrey esetében –

a poligráfot kihallgatás
látszatának keltésére használja.

E célra használni nagyon veszélyes.

Friss kutatás kimutatta,
hogy az FBI esetében

– az FBI is rendőrség –,

amely poligráfot kihallgatás
látszatának keltésére használ,

ha valaki ártatlan,

de nem kifogásolja poligráf használatát,

esélye, hogy nem hallgatják ki, csak 20%.

Az emberek 80%-át kihallgatják.

Léteznek új technológiák,

amelyek a központi
idegrendszert vizsgálják.

Például az EEG és az fMRI.

Mindkettő drága berendezést igényel.

Ígéretesek a laborokban,

de a gyakorlatban még nincs sikerük.

Van egy új vizsgálat,

a neve: szemmozgáson
alapuló hazugságvizsgálat.

Ez a szemet figyeli.

Pupillánk szűkül és tágul

a folyamat közben.

Nehezebb hazudni, mint igazat mondani.

Ezen alapszik a vizsgálat.

Vannak erre vonatkozóan
reményt keltő eredmények.

Várjuk az újabb adatokat.

Meglátjuk, mennyire lesz alkalmazható

a gyakorlatban.

Az utolsó kérdés,
amely az ilyen technológiáknál

mindig fölmerül, hogy drágák.

Nem fogjuk alkalmazni

munkatársunkkal zajló beszélgetéskor,

vagy ha az a kérdés,

házastársunk igazat mond-e.

Tehát van módja, hogy javítsunk
a becsapás fölismerésének lehetőségén,

s olvassuk a testbeszédet,
arckifejezést és azt, ami nem működik?

Van, de megfelelően kell hozzálátnunk,

mert a kutatás szerint sokkal fontosabb,

hogy mit mondanak az emberek,
mint az, hogyan mondják.

Van egy kidolgozott kikérdezési technika,

ez a törvényszéki kikérdezési technika,
s ez eléggé észszerű.

Persze,

az észszerűség gyakran nem általános.

Minden ilyen technika velejárója,

hogy az értékelendő személyt

hagyjuk beszélni.

Ez a szabad elbeszélés.

Szó szerint ezt tesszük:

"Mondja el, mi történt!"

Vissza kell fognunk magunkat.

Sokunknak ez nehézséget okoz.

Nem így szoktunk másokkal beszélgetni.

A beszélgetések ide-oda csaponganak.

Esetünkben azt akarjuk,
hogy mondják el történetüket,

mi pedig hallgassunk és figyeljünk.

Figyeljünk jól, jegyzeteljünk,

ha előkerülnek tények,

amelyekről tudjuk, hogy igazak,

ennek ne adjuk jelét.

Ha ellentmondást látunk,
ne szálljunk vitába,

csak figyeljünk, amíg be nem fejezik.

Aztán ha már befejezték, lehet
a bizonyítékokat stratégiailag használni.

Ez a SUE, a bizonyítékok
stratégiai használata.

Hát nem meglepő?

(Nevetés)

Az illető befejezi a történetét.

Figyelmesen hallgatjuk.

Tudjuk, hogy X megtörtént,
de ő egy szóval sem említette.

Most jövünk mi: "Jaj, összezavarodtam.

Tudom, hogy X ekkor történt,
de maga egy szóval sem említette.

Megmondaná, miért?"

Az ártatlan ember csupán elfelejtette.

Mert amikor átélt, igaz történeteket

mondunk el,

egyes részletekről gyakran elfeledkezünk.

Gyakran visszapergetve
ki kell egészítenünk.

Pl. amikor barátunknak mesélünk

egy minapi esetet.

Tudjuk, hogy igaz. Mindig így teszünk.

Az ártatlan az új bizonyítékot

könnyen beilleszti a történetébe,

mert tényszerűen igaz.

A története igaz.

"Tényleg, kiment a fejemből, bla bla..."

És kiegészíti.

A hazugnak ez nehezebb.

Mert a hazugság első szabálya,

hogy fönn kell tartani a hazugságot.

Elmondták a teljes történetüket,

erre most előjövök egy új bizonyítékkal.

Sokkal keményebben kell dolgozniuk,
hogy beillesszék.

Ha több bizonyítékunk van,
stratégiailag adagoljuk őket,

apránként.

Az a nóta vége,

hogy a megrögzött hazudozók
története végül összeomlik,

mert nem képesek megbirkózni
az új bizonyítékok beáramlásával.

Két gondolattal zárom előadásom.

Az egyik, hogy beszélgetniük kell,
hogy megítélhessék,

az illető igazat mond-e vagy sem.

Figyeljenek.

Jól figyeljenek rá, amit mondanak,
és tartsák észben,

hogy amit mondanak, sokkal
fontosabb, mint ahogy mondják.

Mert ártatlanok is idegesnek látszhatnak.

A másik pedig:

ne higgyenek el semmit,

csak mert el akarják hinni, hogy igaz,

vagy mert attól félnek, hogy igaz.

Kapcsolataink, életünk,

hazánk, a világ sorsa –

valójában ettől függhet.

Köszönöm szépen.

(Taps)