Az ú j amerikai álom

A történelem során most először gondolják új az amerikai szülők, hogy a gyerekeikre nem várnak jobb körülmények, mint az övék. Courtney Martin újságírónő szerint ettől még riadalomra semmi ok. Inkább tekintsük ezt lehetőségnek, hogy a közösség és a kreativitás értékét kihangsúlyozva új megvilágításba helyezzük a munkát és a családot. "Nem az a bukás, ha nem valósítod meg az amerikai álmot" - mondja határokon átívelő beszédében - "A nagyobb veszélyt az jelenti, ha megvalósítasz egy álmot, amiben te magad sem hiszel."

Újságíró vagyok,

szeretek utánajárni
a meg nem írt történeteknek,

a rikító főcímek mögött
csendesen meghúzódó életeknek.

Foglalkoztat a saját otthonteremtés,

párválasztás és gyereknevelés.

Ezért az utóbbi években

megpróbáltam megérteni

mit jelent a "jó élet" a 21. században.

Teszem ezt azért, mert lenyűgöznek
a téma morális és filozófiai vonatkozásai,

másrészről kétségbeesetten
keresem magam is a választ.

Bizonytalan időket élünk.

Sőt, Amerika történelme
során most először

a szülők többsége nem hiszi,
hogy a gyerekeik jobb helyzetben lesznek,

mint ők voltak.

Igaz ez gazdagra és szegényre,
férfire és nőre.

Ezt hallva sokan elszomorodhatnak.

Végül is Amerika

arra a transzcendens
gazdasági modellre épült,

hogy minden nemzedék
túlszárnyalja az előzőt:

többet keres, többet fogyaszt
és mindenben több.

Ezt az álmot exportáltuk
az egész világba,

ezért a brazil és kínai,
de még a kenyai gyerekek is

öröklik a telhetetlen elvárásainkat

a többre.

Első olvasásra ez a történelmi kutatás

nem keserített el.

Inkább kihívásnak éreztem.

"Jobb" -- kinek a mércéje szerint?

"Jobb" egy biztos állás,

amire egy életen át építhetsz?

Ezek majdnem mind eltűntek.

Az emberek átlag 4,7 évente
állást változtatnak.

Előrejelzések szerint 2020-ra

az amerikaiak fele szabadúszó lesz.

Tehát a "jobb" az csak egy szám?

Arról szól, hogy mennyit keresel?

Ebben az egy összehasonlításban
mi állunk vesztésre.

Az egy főre eső átlagjövedelem
megrekedt a 2000 körüli szinten,

az inflációval korrigálva.

Akkor az a "jobb", ha veszünk
egy nagy, fehér léckerítéses házat?

Egyre kevesebben teszik.

Majdnem 5 millióan vesztették el
a házukat a gazdasági világválság idején,

többen rádöbbentek, milyen
emberfeletti erőfeszítést vállaltak

-- sokszor áldozatul estek --

a nagy hitelekkel.

1995 óta az egy főre eső
lakástulajdon a minimumon van.

Rendben, nincs biztos munkahely,

nem keresünk olyan sokat,

és nem élünk olyan nagy, díszes házakban.

Zúgjanak a harangok

mindenért, ami Amerikát naggyá tette!

De biztos-e,

hogy ezek a legjobb mérőszámok,
egy ország nagyságának

vagy a jó élet meghatározására?

Szerintem a nagyszerű Amerikát
az újítások jellemzik.

A gazdasági világválság után

egyre többen átértékelik,
mit jelent valójában a "jobb helyzet".

Úgy tűnik, hogy inkább a közösséghez
és a kreativitáshoz kapcsolódik,

nem a dollárhoz és a centhez.

Tisztázzuk:

a 14,8% nélkülöző amerikainak
pénzre van szüksége

konkrétan és egyszerűen.

Mindannyiunknak szükségünk van
törvényekre, amelyek megvédenek

a munkáltatók és a pénzügyi intézmények
kizsákmányolásától.

Semmi, ami következik, nem azt hivatott
sugallni, hogy a szegények és gazdagok

közötti szakadék mélyen erkölcstelen.

De

általában a beszélgetés
megreked ezen a szinten.

A szegénységet adott ténynek vesszük,

a szegényeket kizárólag
áldozatnak tekintjük.

A kutatásaim során rájöttem,

hogy a "jobb élet"

mesterfokozatú művészei

a legsérülékenyebb emberek.

Ha igaz, hogy a szükség
találékonyságot szül,

akkor én pedig arra jöttem rá,

hogy a válság tudatosságot fial.

Mély kérdésekkel szembesít,

melyeket lustaságból
vagy figyelmetlenségből

meg sem válaszolnánk,
mikor kényelemben élünk.

Hogyan kellene dolgoznunk?

Hogyan kellene élnünk?

Bevalljuk vagy sem,

de mindannyian keressük
a választ ezekre a kérdésekre,

melyeket őseink ültettek a fülünkbe.

Ükapám Detroit-i iszákos volt,

aki néha munkát szerzett egy gyárban.

Hihetetlenül hangzik,

de 21 gyereke volt

egyetlen nőtől, az ükanyámtól,

aki 47 éves korában meghalt
petefészekrákban.

Én most várom második gyermekem,

és messze nem tudom felfogni,
min mehetett keresztül.

Ha utána számolnánk --
hatszor születtek ikrek.

A fiuk, aki a nagyapám,

utazó ügynök volt,

hullámzó jövedelemmel.

Az apám úgy nőtt fel,
hogy hitelbehajtók előtt tagadta le,

hogy otthon vannak a szülei.

Apám a garázsban egy fogóval
szedte le magának a fogszabályzóját,

amikor az apja azt mondta,
hogy nincs pénzük

visszamenni a fogorvoshoz.

Apám - nem meglepő -

csődeljárásra specializálódott
ügyvéd lett.

Regénybe illő történet, igaz?

Megszállottan dolgozott,
hogy stabil hátteret biztosítson

nekem és a bátyámnak.

Ezeket a kérdéseket egy pár küzdelmes
generációval mögöttem teszem fel.

A szüleim biztosították a stabil alapot

a kérdésekhez, kockázathoz és kitöréshez.

A helyzet iróniája,
és talán néha bosszantja is őket,

hogy az ő rendületlen biztonság
iránti elkötelezettségük az,

ami lehetővé teszi számomra,
hogy megkérdőjelezzem az értékét,

vagy legalábbis azt az értéket,
amit a 21. században

a biztonságnak tulajdonítunk.

Nézzük először ez első kérdést:

Hogyan dolgozzunk?

Úgy kellene dolgoznunk, mint édesanyáink.

Igen - évtizedeket töltöttünk

a nők munkába integrálásával
egy férfiakra szabott világban.

Sokan mindent megtettek,
hogy beilleszkedjenek,

de voltak, akik rendhagyóbb
utat választottak,

összeszőve pénzkeresést
és az élet értelmét,

elég rugalmasan ahhoz,

hogy a szeretteikért élhessenek.

Anyám "működőképességnek" nevezte.

"Portfólió karrier" nevet hallottam
erre a tanácsadóktól.

Akárminek nevezzük,

egyre többen vágyják ezt az életstílust.

Ráébrednek kötelességükre és vágyukra,
hogy jelen legyenek, mint apák és fiúk.

Ann Hamilton művésznő szerint:

„A munka a megismerés egy formája.”

„A munka a megismerés egy formája.”

Más szavakkal: amin dolgozunk,

azt értjük meg a világból.

Ha ez így van, és szerintem igen,

a nők, akik aránytalanul sokat
gondozták a kisgyerekeket,

a betegeket és az időseket,

aránytalanul részesedtek

az alapismeretből,

ami az emberi lét.

Előtérbe helyezve a gondoskodást

a férfiak is kiveszik részüket

a teljes emberi lét megismeréséből.

Ez azt jelenti, hogy a kilenctől ötig
nem való már senkinek.

A beléptető rendszerek elavultak,
hasonlóan a karrier létrákhoz.

Iparágak születnek és szűnnek meg naponta.

Semmi nem lineárisan változik mostantól.

Ne kérdezzük többé a gyerekektől:

„Mi leszel, ha nagy leszel?”

azt kérdezzük: „Hogy szeretnél lenni,
mikor nagy leszel?”

A munkájuk állandóan más lesz.

Ők maguk a közös-nevező.

Minél jobban megértik értékeiket,

és tudnak másokkal együttműködni,

annál jobban érzik majd magukat.

A feladat a szociális háló újratervezése,

mely megfelel ennek a sokszorosan
felosztott gazdaságnak.

Mobil járulékokra van szükség.

Olyan irányelvekre van szükség,
melyek segítenek, ha bajban vagy,

vagy akkor, ha te gondoskodsz másról,

anélkül, hogy ez alatt
földönfutóvá válnál.

Fontolóra kell vennünk a feltétel
nélküli alapjövedelmet.

Újra kell szervezni a munkásszervezeteket.

A munka világát át kell szervezni

a 21. század értékeinek megfelelően.

'Hozd haza a szalonnát' - az ősi modell

rég túlhaladott -

kérdezd meg édesanyádtól.

Lássuk a második kérdést:

Hogyan éljünk?

A betelepedő őseink életmintája

szerint kellene élnünk.

Mikor Amerikába jöttek,

megosztották a lakásaikat,
túlélési taktikáikat, a gyerekgondozást --

mindig jutott még egy tál étel,

bármilyen kevés is volt nekik.

De azt mondták nekik, hogy a siker az,
ha elhagyják a falut

és az amerikai álom
szimbólumát hajszolják,

a fehér léckerítést.

A fehér léckerítés láttán mindmáig

a siker és a nyugalom jut eszünkbe.

De ha félretesszük az érzelgősséget,

akkor igazából elválaszt minket.

Sok amerikai elutasítja
a fehér léckerítést,

és a kerítésen belüli elkülönült életet.

Visszasírja a falusi életet,

az egymásra utaltsággal együtt.

Például ötven millióan

több generációs háztartásban élnek.

Ez a szám robbanásszerűen
megnőtt a világválság idején.

Kiderült, hogy az emberek
szeretnek így élni.

Az egy fedél alatt élő, több generációs
családok kétharmada állítja,

hogy javult a viszonyuk.

Egyesek nem rokonokkal
osztják meg az otthonukat,

hanem másokkal,
akik megértik a napi kapcsolat

egészségi és gazdasági előnyeit.

A CoAdobe egy online felület,
ahol egyedülálló anyák

ajánlják fel lakásukat más,
egyedül élő anyáknak.

50 000 felhasználója van.

A 65 felettiek különösen

hajlanak az ilyen alternatív életformákra.

Megértették, hogy az életminőségük

az egyedüllét és a társas lét
összehangolásán múlik.

Ha belegondolunk, ez igaz mindannyiunkra,

fiatalra és idősre egyaránt.

Túl sokáig hittük, hogy a boldogság
a kastélyban kezdődik.

De minden kutatás
az ellenkezőjét igazolta.

Látszik, hogy egészségesebb,
boldogabb és biztonságosabb is --

klímaváltozás, bűnügyi
és minden szempontból --

a szomszédi közösségekben
élő amerikaiak élete.

Magam is tapasztaltam ezt.

Az elmúlt pár évben
egy lakóközösségben éltem.

6 000 m2 datolyaszilvafákkal,

a közösségi kert körül
burjánzó szederbokrok.

Mellesleg mindez Oakland szívében.

A közösség mind a 9 egysége
különböző stílusú épület,

más méretű, más formájú,

de mindegyik környezetbarát,
amennyire csak lehetséges.

Nagy, fényes napelemek vannak a tetőn,

ezért a villanyszámlánk ritkán haladja meg

a havi 5 dollárt.

Közösségünk mind a 25 tagja különböző
korú és politikai beállítottságú,

és más a foglalkozása.

Az otthonokban megvan minden,
ami egy normál lakásban van.

De van egy közös,

ipari méretű konyhánk és ebédlőnk is,

ahol heti kétszer közös étkezést tartunk.

Mikor megemlítem az embereknek,
hogy így élek,

két szélsőséges reakciót vált ki.

Vagy azt, hogy:
„Miért nem így él mindenki?”

Vagy hogy „Ez rémesen hangzik.

Soha nem szeretnék így élni.”

Megnyugtatlak: mindenki
tiszteli a magánélet szentségét,

de elkötelezett híve
a vendégszeretetnek is,

és nem ahogy a hotelreklámokból ismerjük,

hanem azt valljuk, hogy mindenki
megérdemli a kedvességet,

kétségek nélkül.

Mi volt a legnagyobb meglepetésem
ebben az életközösségben?

Hogy megosztunk minden házimunkát –
javítást, főzést, kerti munkát -,

de megosztjuk az érzelmi terheket is.

Nem csak a régi értelemben vett családhoz

fordulhatsz a lelki gondjaiddal,

hanem két tucatnyi ember
közül választhatod ki,

kivel beszéled meg a nehéz munkanapodat,

és kivel beszéled meg, hogy mit kezdj
egy goromba tanárral.

A közösségünk tizenévesei sokszor
fordulnak más felnőtthöz tanácsért,

nem a szüleikhez.

Bell Hooks ezt nevezte
„forradalmasított nevelés"-nek.

Alázatosan tudomásul vesszük,

hogy egészségesebbek a gyerekek,
ha több felnőtthöz fordulhatnak,

számíthatnak rájuk.

Kiderült, hogy ez jobb a felnőtteknek is.

Nagyon nyomasztó azon igyekezni,

hogy tökéletes család
legyünk a fehér kerítés mögött.

Az „új jobb élet” jelentése
egyre kevésbé található

a tökéletes családmodellben,

inkább a nem tökéletes vidéki életben,

ahol a rokonok egy fedél alatt élnek,

vagy lakóközösségekben, mint a miénk,

vagy a jószomszédi közösségekben,

ahol valóban figyelnek egymásra.

Ezt diktálja a józan ész, nem?

És mégis, a pénz sokszor

meghülyít minket.

A legmegbízhatóbb gazdagság

a kapcsolatokban rejlik.

Az új jó élet nem egyéni lehetőség.

Valójában, ha vesztes vagy,
vagy úgy érzed, hogy az vagy,

akkor van egy jó hírem:

Lehetsz nyertes egy másik értékrend
szerint, amivel még nem találkoztál.

Talán közepesen keresel,
de az apaság mesterfokon megy.

Talán nem engedheted meg
magadnak álmaid otthonát,

de legendás partikat
rendezel a szomszédoknak.

Ha sikeres vagy,
ahogy a nagykönyvben szerepel,

akkor elkeserítően hangozhat,
amiket mondok.

Lehet, hogy vesztes vagy
saját értékrended szerint,

de azt a világ nem díjazza.

Csak te tudhatod.

Tudom, hogy nem akkor
adózom tisztelettel

az ükanyám előtt,

aki olyan rövid és kegyetlen életet élt,

ha eleget keresek, hogy megteremtsem
a teljes anyagi jólétet.

Nem válthatod meg a szenvedést pénzzel.

Nincs akkora ház,

hogy kitörölné a szenvedést,
amit ki kellett bírnia.

Akkor rovom le a tiszteletem előtte,

ha bátor és kapcsolódó életet élek,
amennyire lehet.

Ekkora bizonytalanság közepette

jogosan érezzük magunkat veszélyben.

A bizonytalanság megtör,

vagy meghajlít.

Befele fordulhatunk, elveszítve
a bizalmunkat a rendszerváltozásban --

vagy az önbizalmunkat is elveszíthetjük.

De fordulhatunk kifele is,

bízva a túlélési képességünkben,
a kapcsolatokban, a cselekvésben.

Kiderül, hogy nem az a bukás,

ha nem valósítod meg az amerikai álmot.

A nagyobb veszély,
ha megvalósítasz egy álmot,

amiben te magad sem hiszel.

Ne tedd!

Válaszd a nehezebb,
sokkal érdekesebb utat.

Élj meg minden napot úgy,

hogy akinek szeretetet adsz,
támogatást nyújtasz és energiát szentelsz,

az a lehető legjobban
azonosuljon a te értékrendeddel.

Nem annyira nagyvilági tett ez,
mint pénzt keresni,

de ezzel tartozol a felmenőidnek.

Ez a nemes küzdelem.

Köszönöm.

(Taps)