A csend veszélye

"Olyan sok idő töltünk azzal, hogy mit beszélnek emberek, hogy alig figyelünk arra, amit nem mondanak," mondja az őszinte költő, és tanító Clint Smith. Egy rövid, erőteljes darab ami a szívből szól, arról, hogy hogyan kell rátalálni a bátorságra, felszólalni a tudatlanság, és igazságtalanság ellen.

Ifjabb, Dr. Martin Luther King,

egy 1968-as beszédében
a Polgári Jogok Mozgalmára emlékezve,

azt állítja: "A végén úgysem

az ellenségeink szavaira fogunk emlékezni,

hanem a barátaink hallgatására."

Tanárként magamévá tettem ezt az üzenetét.

Naponta láthatjuk magunk körül

a hallgatás következményeit,

amint diszkrimináció, erőszak, népirtás,

és háború formájában öltenek formát.

Az osztályteremben,
lázítom a hallgatóimat,

hogy fedezzék fel hallgatásukat
a saját életükben,

a költészet segítségével.

Azon vagyunk, hogy kitöltsük a teret,

felismerve azokat, megnevezzük őket,

hogy értsük meg, hogy nem kell
a szégyent táplálnunk.

Egy tantermi kultúra
létrehozásának érdekében,

ahol a diákok biztonságban
érezhetik magukat

megosztva a csendjük intim mivoltát,

négy alapelvet írtam fel nekik a táblára,

amit az osztály szeme előtt tartok,

amit minden diák aláír az év elején:

olvass kritikusan, írj tudatosan,

beszélj világosan, mondd el az igazad.

Sokat gondolkodom az utolsó ponton,

mondd el az igazad.

Rájöttem, ha arra kérem őket,

hogy szólaljanak fel,

nekem is ezt kell tennem,

s őszintén kell beszélnem
azokról az időkről,

amikor nem így tettem.

Szóval elmondom nekik,
hogy felnőni,

egy New Orleans-i
katolikus család tagjaként,

a böjt alatt arra tanítottak, hogy

a legjelentősebb dolog,
amit tehetek,

az, hogy feladok valamit,

feláldozok valamit,
amivel kényeztetem magam,

hogy bizonyítsam istennek,
hogy értem a szentséget.

Feladtam az üdítőt,
McDonald's-ot, a sült burgonyát,

francia csókot és mindent ezek között.

De egy évben, a beszédet adtam fel.

Arra jutottam, hogy a legértékesebb,
amit feláldozhatok,

a saját hangom volt,
mintha nem tudtam volna,

hogy azt már rég feladtam.

Annyi időt töltöttem azzal,

hogy mondtam az embereknek,
amit hallani akartak,

ahelyett, amit hallaniuk kéne,

Mondtam magamba,
nem leszek más lelkiismerete,

mert előbb a magaménak kell legyek az.

Szóval néha csak nem mondtam semmit,

elfogadva a műveletlenséget
a hallgatásommal,

nem tudván azt, hogy
érvényesítéséhez nincs szükség

szavakra, hogy fenntartsa a létét.

Krisztiánt megverték
mert meleg,

zsebre tett kézzel,

sétáltam tovább, lehajtott fejjel,
mintha nem láttam volna.

Hetekig nem használtam
a szekrényemet, mert a lakat,

arra emlékeztetett, amit a számra tettem,

amikor a hajléktalan a sarkon

rám nézett, feltekintve,
alig kutatva,

egy erősítésre, hogy kiérdemli
az észrevételt.

Jobban törődtem az Apple érintésével

mintsem egy igazival megetetni.

Egy nő a jótékonysági gálán mondta:

"Olyan büszke vagyok rád.

Milyen nehéz lehet azokat a szegény,
buta gyerekeket tanítani,"

a nyelvembe haraptam,
inkább szükségünk volt a pénzére

jobban, mint diákjaimnak a méltóságukra.

Annyi időt töltünk azzal, hogy

azt hallgatjuk mit mondanak mások,

hogy ritkán figyelünk arra,
amit nem mondanak.

A csend a félelem maradványa.

Érezzük a hibáinkat,

gyomorforgatóan vágja el a nyelvünket.

Mikor a mellkasból kiszorul a levegő,

mert nem érez biztonságot a tüdőben.

A csend, a ruandai népirtás.
A csend, a Katrina.

Ez az, amit akkor hallunk,
amikor nincs elég hullazsák.

Ez az a hang miután
a hurkot már megkötötték.

Ez az elégetés. A láncok.
A kiváltság. A fájdalom.

Nincs idő csatát választani,

mikor a csata már kiválasztott téged.

Nem hagyom, hogy a csend
beburkolja a határozatlanságom.

Megmondom Krisztiánnak,
hogy ő egy oroszlán,

egy menedéke a bátorságnak és okosságnak.

Megkérdezem azt a hajléktalant
mi a neve,

és milyen volt a napja, mert néha,

az emberek csak kis emberséget akarnak.

Megmondom annak nőnek,
hogy a diákjaim úgy tudnak

lelki dolgokról beszélni,
mintha Thoreau lenne a nevük,

és, mert láttál egyet
a The Wire sorozatból

nem jelenti azt,
hogy ismered a gyerekeimet.

Szóval idén,

ahelyett, hogy feladnék valamit,

mindennap úgy élek majd, mintha egy

mikrofon lenne a nyelvem alatt,

egy színpad a gátlásaim alapzatán.

Mert kinek kell egy emelvény,

mert minden, amire valaha
szükséged volt, az a hangod?

Köszönöm.

(Taps)