Sarah Kay: Ha lesz egy lányom

"Ha lesz egy lányom, anya helyett B pontnak fog hivni engem" kezdi a spoken word költőnő Sarah Kay a TED2011 beszédében, ami két álló ovációt eredményezett. A költőnő elbeszéli változástörténetét - onnan, ahogy tágra nyilt szemű tiniként szívja magába a költészetet a new yorki Bowery Költészet Klub-ban addig, ahogy tanárként ismerteti meg gyerekekkel az önkifejezés erejét a Project V.O.I.C.E.-on keresztül -- és két lélegzetelállitó verset ad elő, "B"-t és "Hiroshima"-t.

Ha lesz egy lányom,

anya helyett

B pontnak fog hivni engem,

mert úgy tudni fogja, hogy bármi történjék,

legalább mindig megtalálja a hozzám vezető utat.

És az egész Naprendszert a tenyerére fogom festeni,

úgyhogy meg kell tanulnia az egész univerzumot,

mielőtt azt mondhatja, "Ó, ismerem akár a tenyeremet."

És meg fogja tanulni

hogy ettől az élettől olyan kemény pofont fogsz kapni,

hogy mire visszanyered az erődet, gyomron vág.

De az, hogy elveszted a lélegzeted a rúgástól

az egyetlen módja annak, hogy emlékeztesd a tüdődet,

mennyire szereti a friss levegő izét.

Vannak it fájdalmak

amiket sem sebtapasz, sem költészet nem gyógyithat.

Tehát amikor először rájön a lányom

hogy Csodanő nem jön,

tenni fogok róla, hogy tudja

hogy nem kell, hogy egyedül viselje a csoda-köpenyét.

Mert nem számit, mennyire szélesre nyújtod az ujjaid,

a kezeid mindig túl kicsik lesznek,

hogy elkaphasd az összes fájdalmat, amit meg akarsz gyógyitani.

Higyj nekem, megpróbáltam.

"És kicsim," fogom mondogatni neki,

ne hordd úgy fönn az orrodat.

Ismerem a trükköt, milliószor megcsináltam.

Csak füst után szimatolsz,

hogy követni tudd az utat vissza az égő házhoz,

hogy aztán megtalálhasd a fiút, aki mindent elvesztett a tűzben

hogy lásd, meg tudod-e őt menteni.

Vagy hogy megtaláld a fiút, aki meggyújtotta mindenekelőtt,

hogy lásd, meg tudod-e őt változtatni.

De tudom, hogy úgyis meg fogja tenni a lányom,

úgyhogy inkább mindig tartani fogok egy extra készletet

a közelben, csokoládéból és gumicsizmából,

mert nincs olyan szivfájdalom, amit a csokoládé nem tudna helyrehozni.

Najó, van pár szivfájdalom, amit a csokoládé nem tud helyrehozni.

De azért vannak a gumicsizmák.

Mert az eső mindent el fog mosni, ha hagyod.

Azt akarom, hogy a lányom nézzen a világra

egy üveg-fenekű hajó alján keresztül,

nézzen egy mikroszkópon keresztül

a létező galaxisokra

az emberi elme tűhegyén,

mert úgy tanitotta az anyám.

Hogy lesznek ilyen napok.

♫ Lesznek ilyen napok, mondta mamám. ♫

Amikor kitárod a tenyered, hogy kapj,

és csupán hólyagokkal és sebekkel végzed,

amikor kilépsz a telefonfülkéből, és megpróbálsz repülni,

és pontosan azok az emberek, akiket meg akarsz menteni,

ők lépnek rá a köpenyedre,

amikor a csizmád tele lesz esővel,

és térdig gázolsz a csalódásban.

És pontosan azok a napok azok, amikor annál több okod van köszönetet mondani.

Mert nincs annál gyönyörűbb,

mint ahogy az óceán nem hajlandó abbahagyni a part csókolását,

függetlenül attól, mennyiszer seperték el.

Egyszer fenn, máskor lenn, bájod szele továbblendít.

Megtalálod a csillagod

az újra és újra kezdésben.

És nem érdekes, mennyi akna robban egy perc alatt,

a fontos, hogy az elméd kiaknázza

a szépségét ennek a furcsa helynek, amit életnek hivnak.

És igen, a mércén, ami egytől vak bizalomig terjed,

eléggé naiv vagyok.

De azt akarom, hogy a lányom tudja, hogy a világ cukorból van.

Annyira könnyen összemorzsolódhat,

de ne félj kinyújtani a nyelved, hogy megkóstold.

"Kicsim," fogom mondogatni neki, "emlékezz, hogy a mamád félős,

és a papád egy hős,

és te vagy a lány az apró kezekkel és nagy szemekkel

aki sosem alkuszik meg."

Emlékezz, hogy a jó dolgok hármasával jönnek,

és úgy a rosszak is.

És mindig kérj elnézést, ha valamit rosszul tettél.

De soha ne kérj elnézést

azért, mert a szemeid folyamatosan csillognak.

A hangod halk, de soha ne hagyd abba az éneklést.

És ha végül szivfájdalmat adnak a kezedbe,

ha háborút és gyűlöletet csúsztatnak be az ajtód alatt

és szórólapokat osztanak neked az utcasarkokon

cinizmusról és vereségről,

mondd meg nekik, hogy igazán meg kéne ismerkedniük anyáddal.

Köszönöm. Köszönöm.

(Taps)

Köszönöm.

(Taps)

Kösz.

(Taps)

Köszönöm.

(Taps)

Jól van, most szeretném ha Önök egy pillanatra

elgondolkoznának, hogy mi az a három dolog

amiről tudják, hogy igaz.

Bármiről, amiről szeretnék --

technológiáról, szórakozásról, designról,

a családjukról, arról, hogy mit ettek reggelire.

Az egyetlen szabály, hogy ne gondolkozzanak túl sokáig.

Jól van, készen állnak? Rajta.

Oké.

Hát ez az a három dolog, amiről tudom, hogy igazak.

Tudom, hogy Jean-Luc Godard-nak igaza volt,

amikor azt mondta, hogy "egy jó történetnek

van egy eleje, egy közepe és egy vége,

bár nem muszáj, hogy ebben a sorrendben."

Tudom, hogy hihetetlenül ideges és izgatott vagyok, hogy itt lehetek,

ami nagyban gátol abban, hoy laza maradjak.

(Nevetés)

És tudom,

hogy egész héten arra vártam, hogy elmondjam ezt a viccet.

(Nevetés)

Miért hivták meg a madárijesztőt TED-re?

Mert kitűnt a saját mezőnyében.

(Nevetés)

Ne haragudjanak.

Oké, szóval ez az a három dolog, amiről tudom, hogy igazak.

De rengeteg dolog van, amit nehezemre esik megérteni.

Úgyhogy verseket irok, hogy megfejtsem őket.

Néha az egyetlen mód, amit ismerek, arra, hogy hogyan silabizáljak ki valamit,

az a versirás.

És néha elérek a vers végére,

és visszaolvasok, és azt mondom magamban, "Ó, hát erről volt szól ez az egész."

És néha elérek a vers végére,

és nem fejtettem meg semmit,

de legalább van egy új versem róla.

A spoken word költészet az előadó költészet művészete.

Azt szoktam mondani, hogy az egész egy vers komponálása,

ami nem akar csupán papiron maradni,

hanem valami benne azt akarja, hogy személyesen

meghallják vagy megtapasztalják.

Amikor elsőéves gimnazista voltam,

egy valóságos, ideges hormonokból álló dróthálózat voltam.

És alulfejlett voltam

és könnyen izgatható.

És a félelmem ellenére,

hogy túl sokáig néznek rám,

elkápráztatott a spoken word költészet ötlete.

Úgy éreztem, hogy a két titkos szerelmem, költészet és szinház,

összejött, lett egy babájuk,

egy babájuk, akivel meg kellett ismerkednem.

Úgyhogy elhatároztam, hogy kipróbálom.

Az első spoken word versem,

telerakva egy 14-éves minden bölcsességével,

arról az igazságtalanságról szólt,

hogy nem néztek nőiesnek.

A vers nagyon felháborodott volt,

és leginkább eltúlzott,

de addig az egyetlen fajta spoken word költészet, amit láttam

leginkább felháborodott volt,

tehát úgy gondoltam, ez az, amit várnak tőlem.

Az első alkalom, mikor előadtam

a tinédzser hallgatóság behuhogta és ordibálta az együttérzését,

és mikor remegve lejöttem a szinpadról,

valaki meg megkocogtatta a vállamat,

és mikor megfordultam,

ezt az óriás, kapucnis lányt láttam kiemelkedni a tömegből.

Talán megvolt két és fél méter magas,

és úgy tűnt, meg tudna engem verni fél kézzel,

de ehelyett csak rámbólintott,

és igy szólt: "Hé, ez átjött. Kösz."

És lecsapott a villám.

Rabul estem

Felfedeztem ezt a bárt Manhattan alsó keleti oldalán,

ahol hetenként volt nyitott költészeti felolvasóest,

és az összezavarodott, de támogató szüleim elvittek,

hogy beszivjam a spoken word minden lehető gramját.

Legalább egy évtizeddel fiatalabb voltam mindenkinél,

de valahogy a költők a Bowery Költészet Klubban

nem látszottak bosszúsnak az ide-oda vándorló 14 éves miatt --

sőt, szivesen láttak.

És itt volt az, hallgatva ezeket a költőket mesélni,

hogy megtanultam, hogy a spoken word költészetnek nem kell felháborodottnak lennie,

lehet mókás vagy szenvedő

vagy komoly vagy bolondos.

A Bowery Kölszéet Klub lett az osztálytermem és otthonom.

És a költők, akik előadtak

bátoritottak engem, hogy én is osszam meg a történeteimet.

Nem érdekes, hogy 14 vagy --

- mondták - "Irj arról, milyen 14-nek lenni."

És igy is tettem, és minden héten elámultam,

ahogy ezek a ragyogó, felnőtt költők

velem nevettek és sóhajtoztak együttérzően

és tapsoltak, és mondták nekem, "Hé, ez igazán átjött."

Szóval be tudom osztani az utamat a spoken word műfajban

három lépésbe.

Az első lépés volt a pillanat, amikor azt mondtam,

"Képes vagyok erre."

És az a kapucnis lánynak volt köszönhető.

A második lépés volt a pillanat, amikor azt mondtam,

"Folytani fogom.

Imádom a spoken word műfaját. Hétről hétre vissza fogok térni."

És a harmadik lépés akkor kezdődött,

amikor rájöttem, hogy nem kell felháborodott verseket irnom,

ha az nem az, ami én voltam.

Voltak dolgok, amik sajátosak voltak nekem,

és minél inkább rájuk koncentráltam,

annál furábbá vált a költészetem,

de annál inkább éreztem, hogy az enyém.

Nem csak arról van szó, hogy "irj arról, amit ismersz,"

de arról is, hogy szedd össze minden ismereted és tapasztalatod

amit mindeddig gyűjtöttél,

hogy segitségükkel belemerülj azokba a dolgokba, amiket nem ismersz.

Arra használom a költészetet, hogy kisilabizáljam a dolgokat, amiket nem értek,

de minden vershez

egy hátizsákkal állok neki,

ami tele van minden hellyel, ahol már voltam.

Amikor egyetemre mentem, találkoztam egy társ-költővel,

aki osztotta a hitemet a spoken word költészet varázslatáról.

És amúgy, Phil Kaye és én

véletlenül ugyanazt a családnevet kaptuk.

Amikor gimnáziumban voltam, megalapitottma a V.O.I.C.E.-projektet,

bátoritásként a barátaimnak, hogy csinálják velem a spoken word-öt.

De Phil és én úgy döntöttünk, újra szerkesztük a V.O.I.C.E.-projektet --

ez alkalommal megváltoztatva a küldetést arra,

hogy a spoken word költészet célja a szórakoztatás,

művelés és ihletés.

Nappali tagozatos diákok maradtunk, de időközben utaztunk,

előadni és tanitani

kilenc évesektől kezdve bölcsészet mesteri diplomára készülőkig,

Californiától kezdve Indianán és Indián keresztül

az egyetemtől egy utcányira levő állami középiskoláig.

És láttuk újra és újra,

ahogy a spoken word költészet

zárakat tör fel.

De néha az is kiderült,

hogy a költészet igazán félelmetes is tud lenni.

Néha kiderült,

hogy rá kell szedni a tinédzsereket arra, hogy verset irjanak.

Úgyhogy listákat találtam ki. Mindenki tud listákat irni.

Az első lista, amit feladok

a "10 Dolog, Amikről Tudom, Hogy Igazak."

És ez az ami történik, és ez az, amit önök is felfedeznének,

ha most mind elkezdenénk hangosan felolvasni a listáinkat.

Egy ponton rájönnének,

hogy valaki pontosan ugyanazt irta,

vagy valami nagyon hasonlót,

ahhoz, ami az ön saját listáján szerepel.

Aztán valaki másnak

valami, az önével teljesen ellentétes dolga van a listán.

Harmadjára, valaki valami olyanról irt, amiről ön még sosem hallott ezelőtt.

És negyedszer, valaki olyat irt, amiről ön úgy gondolta, mindent tud,

de egy új szemszögben mutatják be.

És szoktam mondani, hogy ebből erednek a nagyszerű történetek --

ez a négy metszőpontja annak,

ami az ön szenvedélye

és ami talán másokat is foglalkoztat.

És a legtöbben igazán jól reagálnak erre a feladatra.

De az egyik diákom, egy elsőéves, akit Charlotte-nak hivtak,

nem volt meggyőzve.

Charlotte nagyon jó volt listairásban, de nem volt hajlandó verseket irni.

"Tanárnő," szokta mondani, "Egyszerűen nem vagyok érdekes.

Nincs semmi érdekes mondanivalóm."

Úgyhogy listákat adtam fel neki egymás után,

és egy nap feladtam neki a listát,

"10 Dolog, Amit Meg Kellett Volna Mostanra Tanulnom."

A harmadik számú dolog Charlotte listáján ez volt:

"Meg kellett volna tanulnom nem belezúgni pasikba,

akik háromszor olyan idősek, mint én."

Megkérdeztem tőle, mit ért ez alatt,

és azt válaszolta, "Tanárnő, ez elég hosszú történet."

Erre azt mondtam, "Charlotte, ez elég érdekesnek hangzik számomra."

Úgyhogy megirta az első versét,

egy szerelmes verset, ami nem hasonlitott semmire, amit valaha hallottam.

És a vers igy kezdődött:

"Anderson Cooper egy oltári pasi."

(Nevetés)

"Láttad-e őt a 60 Percben,

ahogy Michael Phelps-szel versenyzett a medencében --

egyszál úszónadrágban --

belemerülni a vizbe, elhatározva, hogy legyőzi az úszóbajnokot?

A verseny után, hátravetette vizes, felhő-fehér haját

és igy szólt, 'Egy isten vagy.'

Nem, Anderson, te vagy az isten."

(Nevetés)

(Taps)

Mostanra már tudom, hogy az elsőszámú szabálya a lazaságnak

halálnyugodtnak látszani,

soha nem bevallani, hogy valamitől is félsz,

vagy valami is lenyűgöz vagy izgatottá tesz téged.

Valaki egyszer azt mondta nekem

olyan, mint igy élni végig az életet.

Megvéded magad

minden váratlan rejtélytől vagy fájdalomtól, ami talán felbukkan.

De én igy próbálom végigélni az életet.

És igen, ez az jelenti, hogy elkapom mindazt a szenvedést és fájdalmat,

de azt is jelenti, hogy amikor gyönyörű, csodálatos dolgok

hullnak alá az égből,

készen állak elkapni őket.

Arra használom a spoken word-öt, hogy segitsem a diákjaimat

újra felfedezni a csodát,

hogy legyőzzék az ösztöneiket, hogy lazák és nyugodtak legyenek,

és, ehelyett, aktívan törekedjenek részt venni abban, ami történik körülöttük

hogy aztán újra tudjanak értelmezni és alkotni valamit belőle.

Nem gondolom azt, hogy a spoken word költészet

az ideális művészeti forma.

Mindig megpróbálom megtalálni a legjobb módját egy-egy történet elbeszélésére.

Musicaleket irok, rövid filmeket készitek a verseimen kivül.

De spoken word költészetet tanitok,

mert könnyen hozzáférhető.

Nem mindenki tud kottáról olvasni

és nincs mindenkinek kamerája,

de mindenki tud valamilyen módon kommunikálni,

és mindenkinek vannak történetei

amiből mindannyiunk tanulhat.

Ezenkivül, spoken word költészet közvetlen kapcsolatokat enged meg.

Nem szokatlan, hogy egyedül érezzük magunk,

vagy hogy senki nem ért meg mindket,

de a spoken word megtanitja,

hogy ha meg van a képességed, hogy kifejezd magad,

és a bátorságod, hogy előadd azokat a történeteket és véleményeket,

jutalmul kaphatsz

egy társaiddal teli szobát,

vagy a közösségedet, akik meg fognak hallgatni.

És talán még egy óriás kapucnis lány is lesz,

aki átérzi azt, amit megosztottál.

És az egy csodálatos felismerés,

különösan, ha 14 vagy.

Aztán, most, hogy van YouTube,

a kapcsolatokat nem korlátolja a szoba, amiben vagyunk.

Nagyon szerencsés vagyok, hogy van ez az előadás-archivum,

amit meg tudok mutatni a diákjaimnak.

Még több lehetőséget ad

nekik, hogy megtaláljanak egy költőt vagy verset

ami hozzájuk szól.

Csábitó lehet -- ha egyszer már rájöttél --

csábitó lehet ugyanazt a verset irni

vagy ugyanazt a történetet elmondani, újra és újra,

ha egyszer rájöttél, hogy tapsot nyersz vele.

Nem elég megtanitani, hogy ki tudod magad fejezni,

érned kell és felfedezned,

és kockázatokat vállalnod, és kétségbe vonnod magadat.

És ez a harmadik lépés:

feltölteni a munkát, amit csinálsz

azokkal a sajátos dolgokkal, amik téged önmagaddá tesznek,

még akkor is, ha azok a dolgok örökösen változnak.

Mert a harmadik lépés soha nem ér véget.

De nem kell a harmadik lépésre lépned,

amig meg nem léped meg az elsőt: Képes vagyok rá.

Sokat utazom, amíg tanitok,

és nem mindíg láthatom a diákjaimat, ahogy elérik a harmadik lépést,

de nagy szerencsém volt Charlotte-tal,

hogy láthattam ahogy kibontakozott az útja.

Láttam őt rájönni,

hogy azzal, hogy beleirja a munkájába a dolgokat, amikről tudja, hogy igazak,

olyan verseket tud irni, amiket csak Charlotte tud --

szemgolyókról, és liftekről, és Dóráról, a Felfedezőről.

És én megpróbálok olyan történeteket elmondani, amiket csak én tudok --

mint ezt a történetet.

Sokáig gondolkodtam, mi a legjobb módja ezen történet elmesélésének

és tűnődtem, vajon a legjobb mód

egy PowerPoint előadás vagy rövidfilm lesz --

és hogy pontosan hol volt az eleje, vagy a közepe, vagy a vége?

És tűnődtem, hogy vajon végére érek-e ennek a beszédnek,

és végre kitalálom, vagy sem.

És mindig úgy gondoltam, hogy a kezdetem a Bowery Költészet Klubban volt,

de lehetséges, hogy sokkal korábban volt.

TED-re való készülődés közben

fedeztem fel ezt a napló-bejegyzést egy régi naplóban.

Azt hiszem december 54-e valószniűleg 24-ét jelentette.

Nyilvánvaló, hogy amikor gyermek voltam,

kétségkivül igy éltem az életet.

Úgy gondolom, mindannyiunk igy tette.

Szeretnék segiteni másoknak újra megtalálni a csodát --

hogy akarjanak részt venni benni, hogy akarják tanulni,

hogy akarják megosztani, amit tanultak,

amire rájöttek, hogy igaz,

és amit még mindig silabizálnak.

Úgyhogy ezzel a verssel szeretnék zárni.

Amikor bombázták Hiroshimát,

a robbanás egy mini szupernóvát formált

hogy minden élő állat, ember vagy növény,

amivel közvetlenül érintkezett

annak a napnak a sugaraival,

rögtön hamuvá porladt.

És ami maradt a városból hamar követte őket.

A atomsugárzás hosszú-távú kárja

egy egész várost és népességét

porrá változtatott.

Mikor megszülettem, anyukám mondogatja, körülnéztem az egész kórházteremben

egy tekintettel, amit ezt mondta: "Ez? Ezt már megéltem ezelőtt."

Azt mondja, öreg szemeim vannak.

Amikor Genji nagyapám meghalt, még csak öt éves voltam,

de megfogtam anyám kezét, és azt mondtam neki,

"Ne félj, majd visszajön babaként."

És mégis, ahhoz képest, hogy úgy néz ki, mindezt már megéltem,

még mindig nem jöttem rá semmire.

A térdeim még mindig összerogynak minden alkalommal, ha szinpadra állok.

Az önbizalmam kimérhető

teáskanállal, a költészetemmel vegyitve,

és még mindig fura ize van a számban.

De Hiroshimában, néhány ember teljesen eltörlődött,

csak egy karórát vagy naplólapot hagyva maguk után.

Úgyhogy nem érdekes, hogy vannak gátlásaim, hogy megtöltsem minden zsebem,

folytatom a próbálgatást,

remélve, hogy egy nap irok egy verset,

amit büszkén hagyok egy múzeum kiállitáson,

mint egyetlen bizonyitékot, hogy léteztem egyszer.

A szüleim Sárának neveztek el,

ami egy bibilai név.

Az eredeti történetben Isten megmondta Sárának, hogy valami lehetetlenre képes

és Sára kinevette,

mert az első Sára,

ő nem tudta, mit kezdjen a lehetetlennel.

És én? Hát, én sem tudom,

de látom a lehetetlen minden nap.

A lehetetlen megpróbálni kapcsolatokat létesiteni ezen a világon,

megpróbálni másokba kapaszkodni, mig a dolgok felrobbannak körülötted,

tudva, hogy amig beszélsz,

nemcsak a saját körükre várnak -- hallnak téged.

Pontosan érzik, amit érzel

ugyanabban a pillanatban, amikor érzed.

Ez az, amire törekszem minden alkalommal, ha kinyitom a szám --

erre a lehetetlen kapcsolatra.

Van egy faltöredék Hiroshimában

amit a sugárzás teljesen feketére égetett.

De a lépcsőjén, egy ember ült ott,

és megakadályozta, hogy a sugarak elérjék a követ.

Az egyetlen dolog, ami ottmaradt mára

pozitiv fénynek egy állandó árnyéka.

Az atombomba után,

a szakértők 75 évet jósoltak arra,

hogy a sugárzás-marta földje Hiroshima városának

újra növesszen akármi zöldet.

De azon a tavaszon, új rügyek bújtak elő a földből.

Amikor találkozom veled, abban a pillanatban,

már nem vagyok a jövőd része.

Hamar a múltad részévé válok.

De abban a másodpercben, részt veszek a jelenedben.

És te, te részt veszel az enyémben.

És az a legnagyobb ajándék mindenekfelett.

Szóval ha azt mondod nekem, meg tudom tenni a lehetetlent,

valószinűleg kinevetlek.

Nem tudom még, hogy meg tudom-e változtatni a világot,

mert nem tudok olyan sokat róla --

és nem tudok annyit a reinkarnációról sem,

de ha eléggé megnevettetsz,

néha elfelejtem melyik évszázadban vagyok.

Ez nem az első alkalmam it. Ez nem az utolsó alkalmam itt.

Ezek nem az utolsó szavak, amiket kimondok.

De a biztonság kedvéért, mindent megteszek,

hogy most pontosan jó legyen.

Köszönöm.

(Taps)

Köszönöm.

(Taps)

Köszönöm.

(Taps)