Hogyan találjuk meg önmagunkat az adatokban?

Giorgia Lupi az adatokat emberi történetek továbbadására használja, ahol a számok árnyalatokat kapnak. Rabul ejtő előadásában megosztja velünk, hogyan húzódik meg személyiségünk a mindennapok szürke részleteit illusztráló adatok mögött, és hogyan formálhatjuk az elvontat, a megszámlálhatatlant valami látható és érezhető dologgá, amely közvetlenül újra összeköt életünkkel.

Így nézett ki a múlt hetem.

Mit csináltam,

kivel voltam,

az ébren töltött óráim főbb benyomásai...

Ha elérzékenyülve édesapámra gondoltam,

aki nemrég távozott el,

vagy ha épp meg tudtam szüntetni
aggodalmaimat és szorongásaimat.

Ha azt hiszik, kissé megszállott vagyok,

igazuk lehet.

Ebből az ábrából viszont kétségtelenül

többet tudhatnak meg rólam,
mint ebből a másikból,

ezek a képek valószínűleg
sokkal ismerősebbek,

a telefonjaikon épp most is
lehetnek ilyenek.

Oszlopdiagramok a megtett lépésekre,

tortadiagramok az alvás minőségére –

a reggeli futások útvonala.

Napi munkámban adatokkal foglalkozom.

Egy adatvizualizáció-tervező
céget működtetek.

Módszereket tervezünk és fejlesztünk,
amikkel képi megjelenítés útján

tesszük elérhetővé az információt.

A munkám az évek során megtanított arra,

hogy az adatok és a bennük rejlő
lehetőségek megértéséhez

néha el kell őket felejteni,

és inkább át kell látni rajtuk.

Hiszen az adat mindig csak eszköz,
amivel a valóságot képezzük le.

Mindig csak reprezentálnak valami mást,

de ők maguk sohasem valóságos dolgok.

Hadd menjek vissza arra a pillanatra,

amikor ezt először személyesen
megtapasztaltam.

1994-ben tizenhárom éves

tinilány voltam Olaszországban.

Túl fiatal voltam,
hogy érdekeljen a politika,

de tudtam, hogy egy üzletember,
Silvio Berlusconi

a mérsékelt jobb elnökjelöltje.

Egy nagyon liberális városban éltünk.

Apám a Demokratikus Pártban politizált.

Emlékszem, senki sem gondolta,
hogy Berlusconit megválasztják –

ez egyáltalán fel sem merült.

De mégis megtörtént.

Az érzésre igen élénken emlékszem.

Eszméletlen meglepetés volt,

mivel apám állította, hogy nem ismert
senkit a városban, aki rá szavazott volna.

Ekkor történt először,

hogy az adataim teljesen eltorzított
képet adtak a valóságról.

A vizsgált minta
igen szűk és egyoldalú volt,

és valószínűleg emiatt hittem,
hogy buborékban élek,

amiből nem igazán volt alkalmam kilépni.

Most ugorjunk előre 2016. november 8-ra,

az Egyesült Államokba.

Az internetes felmérések,

statisztikai modellek,

az összes szakértő egyaránt ugyanazt
tartotta esélyesnek az elnökválasztáson.

Úgy festett akkor,
hogy elég információnk van,

és sokkal több alkalmunk, hogy kilépjünk
a zárt körből, amiben éltünk –

ám nyilvánvalóan nem.

Az érzés nagyon ismerős volt.

Már éreztem korábban is.

Jogosan állíthatjuk,
hogy az adatok akkor becsaptak –

igen látványosan.

Hittünk az adatoknak,

de az történt,

még a legnívósabb újságokkal is,

hogy megszállottan igyekeztek mindent
két százalékértékre egyszerűsíteni,

hogy hangzatos főcímet írhassanak,

így mi is erre a két számra
koncentráltunk,

semmi másra.

Az üzenet egyszerűsítésére törekedve,

és egy szép, szükségszerűen
kék-piros térkép felrajzolásával

teljesen elvesztettük a lényeget.

Valahogy elfelejtettük, hogy történetek,

emberi történetek vannak a számok mögött.

Más összefüggésben,

de ehhez kapcsolódóan,

egy különös feladatot állított
csapatom elé ez a nő.

Rengeteg adattal jött hozzánk,

de végül is a lehető legemberibb
történetet akarta elmesélni.

Ez a nő Samantha Cristoforetti.

Ő az első olasz női űrhajós,

felkeresett minket, mielőtt elindult

egy hat hónapos expedícióra
a Nemzetközi Űrállomásra.

Azt mondta: "A világűrbe megyek,

és a küldetésem adataival
valami értelmeset akarok csinálni,

amivel segíthetek az embereknek."

Egy küldetés a Nemzetközi Űrállomáson

több terabájtnyi adatot
eredményez mindenről,

amit csak el tudnak képzelni –

Föld körüli röppályák,

az űrállomás sebessége, pozíciója,

és a különféle érzékelőkből
folyamatosan áradó ezernyi egyéb adat.

Birtokunkban volt az összes
elképzelhető tényadat –

mint a választás előtt a szakértőknek –,

de mire jók ezek a számok?

Az emberek nem magukra
az adatokra kíváncsiak,

mert a számok sohasem lényegesek.

Azok csak eszközök a cél eléréséhez.

Azt a történetet kellett elmesélnünk,

hogy egy emberi lény egy parányi kabinban

lebeg az űrben a fejünk felett,

és akit felhőtlen éjszakán
szabad szemmel láthatunk.

Elhatároztuk, hogy az adatok
segítségével kapcsolatot teremtünk

Samantha és az őt idelentről
figyelő emberek között.

Megterveztük és kifejlesztettük
a Friends in Space-t [Űrbarátok]

egy webes alkalmazást,
amivel köszönhetünk Samanthának,

bárhol legyünk,

és köszönhetünk az összes,
a világ bármely pontján éppen akkor

neten lévő embernek.

A köszönések látható
foltokat hagytak a térképen,

amint Samantha elrepült felettünk,

és Twitteren keresztül naponta
vissza is integetett nekünk

az űrállomásról.

Az emberek így nagyon más szemszögből
tekinthették meg a küldetés adatait.

Hirtelen inkább az emberi természetről
és a kíváncsiságról kezdett szólni,

nem a technológiáról.

Az adatok utat nyitottak az élménynek,

amelyen emberi történetek haladtak végig.

A több ezer felhasználó
nagyon pozitív visszajelzése

megtanított egy fontos dologra:

adatokkal foglalkozni annyit jelent,
hogy módszereket tervezünk

a megszámlálhatatlannak és elvontnak

az életünkhöz és viselkedésünkhöz
közvetlenül kapcsolódó,

látható és érzékelhető
dolgokká alakítására.

És ezt igencsak nehéz elérni,

ha hagyjuk, hogy a számok
és az őket övező technológia

elvakítsanak bennünket.

De jobban is összeköthetjük az adatokat
az általuk képviselt történetekkel.

A technológiát végképp kihagyhatjuk.

Pár éve találkoztam ezzel a másik nővel,

Stefanie Posaveccel –

londoni székhelyű dizájner, aki beavat
az adatok iránti mániákus szenvedélyébe.

Nem ismerve egymást elhatároztuk,

hogy elvégzünk egy rendkívüli kísérletet:

elkezdünk csak adatokkal kommunikálni.

Semmi egyéb nyelv.

Semmi technológiát nem használtunk
adataink megosztására.

Egyetlen kommunikációs csatornánk

egy régimódi postahivatal volt.

A Dear Data-hoz [Dárag adatok]
egy évig minden héten

személyes adatainkat használtuk,
hogy megismerjük egymást –

személyes adatok hetente
megosztott köznapi témákról,

érzéseinktől kezdve

a párunkkal való kapcsolatunkig,

a kapott dicséretektől
környezetünk zajáig.

A személyes információkat kézzel rajzoltuk

egy képeslap méretű papírra,

amit aztán hetente küldtünk el
Londonból New Yorkba,

ahol lakom,

és New Yorkból Londonba, ahol ő lakik.

A képeslap előlapján az adatok láthatók,

hátlapján pedig

természetesen a címzés áll,

és a magyarázat rajzaink értelmezéséhez.

A projekt első heteiben még rideg,

személytelen témákat választottunk.

Hetente hányszor nézünk az órára?

Itt a képeslapom előlapja.

Láthatják, hogy minden kis jel

azokat az időpontokat mutatja,
amikor megnéztem az időt.

Napok szerint rendezve,
és az egyes órák időrendben –

egyáltalán nem bonyolult.

Majd a magyarázatban láthatják,

hogyan szúrtam személyes
megjegyzéseket e pillanatokhoz.

Az eltérő jelek azt mutatják,
miért néztem meg az időt:

mit csináltam éppen?

Unatkoztam? Éhes voltam?

Késésben voltam?

Volt oka, vagy csak úgy
rápillantottam az órára?

Ez a kulcsa az egésznek:

napjaim és személyiségem
darabjainak bemutatása

adatgyűjteményemen keresztül.

Lencseként vagy szűrőként használni
az adatokat, például az elkésés miatti

örök szorongásom
felismerésére és kimutatására,

holott mindig pontos vagyok.

Stefanie és én egy évig gyűjtöttük
adatainkat kézzel,

arra késztetve magunkat,
hogy a számítógépek által -

legalábbis ma még - nem érzékelhető
finom részletekre koncentráljunk,

és hogy az adatok révén
nemcsak cselekedeteinket,

hanem elménket
és szóhasználatunkat is feltérképezzük.

Például a harmadik héten

nyomon követtük a kimondott
és meghallott "köszönöm"-öket,

amikor is rájöttem, legtöbbször
az ismeretleneknek vagyok hálás.

Pincéreknek és pincérnőknek
megrögzötten "köszönömözgetek",

akik közel állnak hozzám,
azoknak viszont alig.

Egy év alatt

az ilyen tevékenységek tudatos
megfigyelése és számolása

szertartássá vált.

Mindketten megváltoztunk.

Sokkal inkább összhangba
kerültünk önmagunkkal,

jobban tudatára ébredtünk
viselkedésünknek és környezetünknek.

Egy év alatt nagyon elmélyült
kapcsolatunk

a megosztott adatnaplóinkon keresztül,

de csak azért, mert beleéreztük
magunkat e számokba,

és legszemélyesebb történeteink
környezetébe helyeztük őket.

Egyedül így kaphattak valódi értelmet,

és testesíthettek meg minket.

Nem kérem, hogy kezdjék el
összeszedni személyes adataikat,

vagy találjanak egy óceánon túli
levelezőpartnert.

Azt kérem, hogy úgy tekintsenek
az adatokra –

mindenféle adatra –

mint a párbeszéd kezdetére,

és ne mint a végére.

Hiszen az adatok önmagukban
nem vezetnek megoldásra.

És azért csaptak be minket
az adatok annyira cefetül,

mert nem használtuk
a megfelelő kontextust

az árnyalt, összetett és kusza

valóság bemutatásához.

Nem vettük le szemünket
erről a két számról,

megszállottjaik lettünk,

úgy tettünk, mintha világunk
leegyszerűsíthető lenne

néhány számjegyre, egy versenyre,

miközben a valódi történetek,

melyek valóban számítanak,

valahol máshol voltak.

Az algoritmusokon és modelleken keresztül
megfigyelt történetekből kimaradt az,

amit úgy hívok, "adathumanizmus".

A reneszánsz humanizmusban

az európai gondolkodók

Isten helyett az emberi természetet
állították világnézetük középpontjába.

Hiszem, hogy valami
hasonlónak kell történnie

az adatuniverzumban is.

Mostanság az adatot Istenként kezelik:

jövőnk és jelenünk abszolút
igazságának birtokosaként.

A ma elmesélt élményeim megtanították:

ahhoz, hogy az adatokat az emberi
természet hű megtestesítőjévé formáljuk,

és hogy többé ne vezethessenek
félre bennünket,

olyan módszereket kell kidolgoznunk,
melyekben az empátia, a tökéletlenség

és az emberi tulajdonságok is
helyet kapnak

mind az összegyűjtés, feldolgozás
és a megjelenítés során.

Látom a pontot, ahol végül

az adatokat nemcsak
a hatékonyság fokozására,

hanem emberi mivoltunk
fejlesztésére is használjuk.

Köszönöm.

(Taps)