Gyakorlati segítségnyújtás hajléktalanoknak munka és biztonság teremtésével

Amikor Richard J. Berry, Albuquerque polgármestere meglátott egy férfit az utcasarkon kartonlappal a kezében, rajta "Munkát keresek" felirattal, akkor elhatározta: ad neki (és hasonló helyzetű társainak) munkát. Ő és csapata városszintű kezdeményezést indított a hajléktalanok megsegítésére oly módon, hogy napközben munkát, éjjelre szállást biztosítanak nekik – a végeredmény egészen elképesztő lett. Őszinte és optimista előadása lehetőséget kínál arra, hogy más városok is kövessék az albuquerque-i modell példáját.

Kérem, emelje fel a kezét,
aki már látott valakit a városában

a sarkon ácsorogni, ilyen táblával.

Azt hiszem, mind láttunk.

Őszintén,

legalább egyszer elgondolkoztunk,
vajon komolyan gondolják-e?

Ha munkát ajánlanánk nekik,
vajon elfogadnák?

És mit jelentene életükben az a munka?

Elmesélem, mi történt városunkban,

amikor elhatároztuk, hogy kitaláljuk,

amikor elhatároztuk,
másképp gondolunk a koldusokra,

és a munka méltóságával emeljük fel őket.

Elneveztük "Van Jobb Út"-nak.

Azért adtuk neki ezt a nevet,

mert hiszem, hogy van jobb útja
a szükséges pénz megszerzésének,

mint a sarkon koldulás.

Hiszem, hogy van jobb útja annak,
hogy segítsünk rászoruló felebarátainknak,

nem elég kiszórni pár dollárt
a kocsi ablakán.

Tudom, hogy a munkának méltósága van.

Azt is tudom, hogy az emberek szívesebben
fektetnek be saját magukba,

ha elhiszik, hogy közösségük is
bizalmat szavaz nekik.

És mert mind arra szerződtünk,
hogy kedvesek és együttérzők legyünk,

mindig jó érzés pénzt adni valakinek,

aki rászorul.

De ha koldusokkal beszélünk,
sokan azt mondják,

az a pár dollár nem feltétlenül
a testük táplálására fog elmenni,

hanem a függőségüket fogja csitítani.

Van jobb út.

A nevem Richard Berry,

a világ egyik legjobb munkáját végzem.

Egy amerikai nagyváros,
Albuquerque, Új-Mexikó

polgármestere vagyok.

2015. július 17-én kedves
városomban ebédeltem,

és visszafelé haladva a Városházára

megláttam egy úriembert az utcasarkon.

Amint látják, egy táblát tart,

a felirat szerint munkát keres.

De ha jobban megnézik a képet,

azt is látják, egy kék tábla alatt áll,

amin az áll: ha segítségre, élelemre
vagy szállásra van szüksége,

vagy adományozni szeretne,

kérem, hívja a 311-et,
közösségi szolgálatunk számát.

Akkor mit ácsorog ez a fickó
az én táblám alatt az övével?

Kíváncsiak lettünk,
felhívja-e valaki a 311-et,

és előfordult, hogy megtették:

tizenegyezer esetben hívták.

Ezeket elosztottam kb. 30 metszéspontra.

És ezeket összekötöttük étellel,
szállással és szolgáltatásokkal.

De még mindig ott áll
a táblám alatt a feliratával,

mely szerint munkát keres.

Egyszerű: dolgozni akar.

Elhatároztam,
hogy valami szokatlant teszek.

Nem tovább bonyolítom, hanem
egyszerűbbé teszem a megoldást.

Visszatértem irodámba,
összehívtam a stábot,

és azt mondtam:
"Szaván fogjuk azt az embert,

és a társait is.

Aki munkát akar, annak adunk munkát,

és közben jobb hellyé tesszük városunkat."

Láthatják, Albuquerque gyönyörű hely.

Egy mérföld magasan van,

keleten ott a Sandia-hegység,

a Rio Grande átfolyik a város központján;

mi rendezzük az Albuquerque-i
Nemzeti Hőlégballon Fesztivált.

Egy ilyen napon, mint a mai,

szó szerint síelhetünk reggel,
és golfozhatunk délután.

De mindig akad tennivalónk,

mindig kell gyomlálni, szemetet szedni.

Ha az önök városában is lesz
ehhez hasonló kezdeményezés,

két kérdést kell feltenniük.

Egy: van valami tennivaló a városban?

És ha a válasz nem,

kérem, küldjék el
polgármesterük telefonszámát,

mert szükségem van a tanácsaira.

(Nevetés)

A második kérdés ez lenne:

Megoldást jelent-e
a koldulás felszámolására?

Ha mint korábban nálunk is,

önök is megtorló
intézkedéseket alkalmaznak:

jegyeket adnak a koldusoknak
és azoknak, akik pénzt adnak nekik,

előre borítékolom: nem fog működni,

és tudom, hogy városukban
nem hatoltak le a probléma gyökeréig.

Ha tehát tenniük kell valamit,

és emberekre van szükségük,
akik segíteni akarnak,

van annak jobb módja.

Örömmel közlöm: nem is bonyolult.

Ez egy 2006-os Dodge furgon.

A telephelyemen állt, kihasználatlanul.

Vettünk rá új gumikat,
plakátot ragasztottunk rá.

Ez a furgon most kijár az utcasarkokra,
ahol a koldusok kéregetnek –

helybe megyünk hozzájuk.

Leparkolunk, kiszállunk,

alkalmi munkát ajánlunk nekik

az egésznapos koldulás helyett.

És ha önök kételkednek,
vajon komolyan gondolják-e:

alig egy óra alatt megtelik a furgon,

mert a megkérdezettek közül
szinte mindenki vállal munkát.

De a furgonnál több is kell.

Kell egy szuper-fantasztikus
emberi lény, a sofőr.

Az enyém neve Will.

Itt van, sárga mellényben.

Will a helyi nonprofit
partnerünknél dolgozik.

Minden nap hajléktalanokkal dolgozik.

A koldusok megbíznak benne,

ő hisz bennük,

egész nap pörög.

Szívesen mondogatom:
"Ha van egy Will, van egy út."

Ha tehát önök is be akarják vezetni
a Jobb Út kampányt,

kerítsenek egy Willt,

mert ő tényleg a siker
egyik legfőbb záloga

Albuquerque városában.

Kell még egy nagy nonprofit partner is.

A miénk a St. Martin's Hospitality Center.

Több mint harminc éve a közösségünk része.

Tanácsadást, élelmet, szállást nyújtanak,

és ha épp nem,

akkor tudnak ajánlani valakit
a városban, aki megteszi.

De többet is nyújtanak nekem,
mint polgármesternek.

Fáradhatatlanok.

Látják, két hetembe telik,

néha talán két hónapomba,

előkeríteni egy városi alkalmazottat.

Képzeljék csak el –

a régi furgonom,

szuper-fantasztikus emberem, Will,

egy nagy helyi nonprofit cég –

elmennek a sarokra, ott egy koldus,

megkérdezik: "Akar nekünk
dolgozni egész nap?"

Ő azt feleli: "Igen,"

Will pedig: "Remek! Hat hét múlva
visszajövök magáért!"

(Nevetés)

Nem működne.

Tényleg fontos, hogy agilitás is
legyen a programunkban.

Lerendezik a papírmunkát,

biztosítást kötnek,

minden formaságot, ripsz-ropsz,
amire képtelen lennék.

Óránként kilenc dollárt
fizetünk koldusainknak.

Munka közben egyszer kapnak ételt.

A nap végén pedig

visszaviszi őket a furgon a St. Martinba,

felveszik a kapcsolatot
a tanácsadó szolgálattal.

Idáig,

a pilot programmal, hetente néhány napon,

egy fantasztikus emberrel
és egy Dodge furgonnal

négyszáz lakótömböt takarítottunk fel
Albuquerque-ben.

53 tonna szemetet, hulladékot
és gazt szedtünk össze.

Nem tudom, mértek-e valaha száraz gazt,

nem nyom sokat,

tehát képzelhetik, mekkora mennyiséget
szedtünk össze!

Városomnak hatezer közalkalmazottja van,

és nincs jobb az én
hulladékgazdálkodóimnál.

A nap végén kiküldjük
a szemétszállító autót,

segítenek a munkásoknak
bepakolni a szemetet,

amit egész nap szedtek,

és elszállítjuk a telepre.

Szerencsés vagyok alkalmazottaimmal,

akik vállvetve dolgoznak
együtt koldusainkkal.

Felemelik a várost,
és felemelik életüket is.

Mint minden más,
ez is erőforrást igényel.

De örömmel mondhatom: nem kerül sokba.

Egy öreg furgonnal kezdtük,

egy szuper-fantasztikus emberrel,

egy nagy helyi céggel,

és ötvenezer dollárral.

Ám szükségünk van a közösség bizalmára is.

Ezt szerencsére évekkel
a Jobb Út előtt kiépítettük.

Régóta van egy úgynevezett
"Albuquerque Hazafelé" programunk,

egy Lakhatás mindenek előtt modell,
hajléktalanok számára,

és mikor mondtam a közösségemnek,
hogy másképp akarjuk megoldani,

azt mondtam, okosan is lehet
helyesen cselekedni.

Mostanra 650 régóta hajléktalan,
orvosilag veszélyeztetett kapott szállást,

őszintén szólva, valószínűleg
az utcán haltak volna meg.

Megbíztam egyetemünket,
kutatták a témát.

Elmondhatjuk az adófizetőknek:
31,6%-ot takarítottunk meg azzal,

hogy senkit nem hagyunk
az út szélén meghalni.

Több mint ötmillió dollárt pedig
a 650 ember elszállásolával.

Élvezzük tehát a közösség bizalmát,

de nyílt párbeszédre is szükségünk van,

mivel közösség vagyunk,

ugyanis meg kell értetnünk az emberekkel,

hogy amikor azt az öt dollárt
kidobják az ablakon,

lecsökkentik a személyes
segítség lehetősét,

mégpedig azért,

mert öt dollárért
azonnal vehet gyorsételt,

sokszor pedig elmegy
drogot és alkoholt venni.

Ha ugyanazt a pénzt

az egyik szállásnak adományoznák,

naponta hét ember ehetne belőle.

És ha az egyik helyi banknak vagy
helyi élelemraktárnak adnák,

naponta húsz embert élelmeznének vele.

Sokak szerint: "Jó, Albuquerque-ben
600 ezer lakos él, tömegek, metró...

nálunk ez nem működne,
túl nagyok, túl kicsik vagyunk."

Nem értek egyet: ha háztömbönként
akad egy koldus,

akkor megoldható.

Ha ön nyolc és félmilliós városban él,

meg tudja oldani.

Nem számít, mit tesz.

Nem az elvégzett munka számít,
hanem a munka méltósága.

Bármit megtehet.

Szóval szerintem bármely város képes rá.

Gyakran mondják nekem:

"Ez kicsit túl egyszerű, uram.

Ez így nem működhet."

De mondok valamit, barátaim:

ha kimennek az utcasarokra,

méltósággal és tisztelettel
szólítanak meg egy hajléktalant,

talán évek óta először,
talán életében először,

és azt mondják neki, hogy megbíznak benne,

és hogy a város ugyanúgy az övé is,
ahogy minden lakóé,

és hogy szükségük van a segítségére,
hogy még jobb hellyé tegyék a várost,

és megértik, hogy ez nem válasz
az összes problémájára,

de legalább kiindulópont,

akkor csodás dolog történik majd.

Amikor kimennek a munkahelyükre,
és együtt kezdenek dolgozni,

önök csodás dolgokat fognak látni.

Csapatban dolgoznak, világosan látják,
hogy munkájuknak van látszata.

A nap végén pedig,

amikor visszatérnek a St. Martinsba
az öreg Dodge furgonnal,

valószínűbb, hogy jelentkeznek
a számukra fontos szolgáltatásokra:

elvonókúrára, orvosi tanácsadásra,
hogy példákat mondjak.

Kísérleti programunk során eddig

1700 napon fogadtunk alkalmi munkást.

Emellett 216 embernek
állandó munkát biztosítunk.

Húszat bevettünk a Lakhatás
mindenek előtt modellünkbe,

a Hazafelé programba,

és van hol lakniuk.

Több mint százötven embert

mentálhigiénés drogelvonóra utaltunk be

a Van Jobb Út programon keresztül.

Ez én vagyok, két héttel ezelőtt,

a St. Martinsban,

épp azon a felmérésen dolgozom,

amit kétévente elvégzünk.

Egy hajléktalan úriembert interjúvolok,

hogy honnan való,

hogy került ebbe a helyzetbe,

hogyan segíthetnénk neki.

És látják, ugyanazt a táblát tartja,
mint az a fickó 2015-ben,

amit ide is elhoztam most.

Fel kell tenniük a kérdést:
tényleg változtat ez valamit?

Egyértelműen igen.

Albuquerque mára az egyik
nemzeti vezetővé vált

a meglévő makacs és tartós
társadalmi kérdéseink

elleni harcban.

Az albuquerque-i Hazafelé program

és a Jobb Út ötvözésével

az elmúlt évben Albuquerque-ben
80 százalékkal csökkent

a hajléktalanok száma.

Mióta polgármester lettem,

a krónikus hajléktalanok lélekszáma
40 százalékkal csökkent

városunkban.

A HUD-meghatározás szerint

elértük a funkcionális zéró értéket,

vagyis szó szerint teljesen
és szándékosan felszámoltuk

Albuquerque városában

az időskori hajléktalanságot.

(Taps)

És boldogan jelenthetem,
más városok is hallottak rólunk,

polgármesterek keresnek fel:

Chicago, Seattle, Denver, Dallas,

és ők is kidolgozzák programjaikat,

melyekkel az egyenjogúsító munka
méltóságát tudják megadni.

Alig várom, hogy tanulhassak tőlük.

Alig várom, hogy megismerjem
tapasztalataikat,

hogy milyen a kísérleti projektjük,

így nemzeti szintű együttműködést
alakíthatunk ki

a munka méltóságával.

És minden elismerésem nekik:

városvezetőknek, közösségeiknek,
nonprofit cégeknek

a munkáért, amit végeznek.

És hogyan tovább?

Önök és városaik készen állnak?

Készen állnak újra átgondolni
ezeket a tartós társadalmi kérdéseket?

Készek arra, hogy felemeljék
közösségük embereit

a munka méltóságával,

és sokféleképp sokkal jobbá
tegyék városukat?

Ha így van, kedves barátaim,
ígérem: van jobb út.

Köszönöm.

(Taps)