Igen, túléltem a rákot. De ez nem határoz meg engem.

Debra Jarvis már 30 éve kórházi lelkészként dolgozott, amikor rákkal azonosították. És betegként sokat tanult. Egy jópofa, kihívó beszédben azt magyarázza, hogy a "rák túlélő" identitás mennyire statikusnak tűnik. Arra kér mindannyiunkat, hogy tartsunk igényt a legkeményebb tapasztalatainkra is, miközben hagyjuk, hogy növekedjünk és fejlődjünk.

Épp most találkoztunk a buszon,

és nagyon szeretnénk ismerkedni,

de le kell szállnom a következőnél,

így mondanod kell
három olyan dolgot magadról,

ami meghatároz téged, mint egyént,

három olyan dolgot,

amin keresztül megértem, ki vagy,

három dolgot, ami a lényedet tárja fel.

És arra vagyok kíváncsi,

hogy azon három dolog közül

szól-e bármelyik is

egy trauma túléléséről.

Ráktúlélő, erőszaktúlélő,

Holokauszt-túlélő, vérfertőzés- túlélő.

Észleltétek már,
hogy mennyire hajlamosak vagyunk

magunkat a sebeink
által meghatározni?

És ahol ennek a túlélő identitásnak

a legtöbb következménye van,

az a rákbetegek közössége.

Hosszú ideje már, hogy
ebben a közösségben mozgok,

hiszen kórházi lelkész voltam

majdnem 30 évig.

2005-ben egy nagy rákközpontban dolgoztam,

amikor azt a hírt kaptam,

hogy anyámnak mellrákja van.

Aztán 5 nap múlva,

arról is értesültem,
hogy nekem is mellrákom van.

Anyám és köztem gyakori a versengés, -

(Nevetés)-

de ebben tényleg
nem akartam versenyezni vele.

Valójában azt gondoltam, hogy hát,

ha már valaki rákos,

elég kényelmes ott dolgozni,

ahol ezt kezelik.

De nagyon sok felháborodott embertől
meg ezt hallottam.

Hogy mi?

Te vagy a lelkész.

Neked immunisnak kellene lenned.

Mintha meg kellett volna úsznom

egy figyelmeztetéssel
a valódi cédula helyett,

csak azért, mert gyülekezeti tag vagyok.

Szóval megkaptam a kezelést
a rákközpontnál, ahol dolgoztam,

ami hihetetlenül előnyös volt,

volt kemoterápiám,

mellamputációm,
és egy implantátumom is lett,

és mielőtt folytatnám,
hadd mondjam el,

hogy ez a műmellem. (Nevetés)

Úgy érzem, ezt meg kellett tennem,

ha nem, majd valaki mondja,

"Ó, tudom, ez az."

Aztán megmozdulok, vagy mutogatok
és majd mondják,

"Nem, az lesz."

Tehát, most tudjátok.

Páciensként sokat tanultam,

és az egyik legmeglepőbb az volt,

hogy a rák-tapasztalat csupán kis része

szól a gyógyszerről.

Nagyobb részben érzésekről és hitről szól,

az identitás elvesztéséről
és megtalálásáról,

az erő felfedezéséről

és rugalmasságról,
aminek nem is voltál tudatában.

A felismerésről,

hogy a legfontosabb dolgok az életben

egyáltalán nem a dolgok,
hanem a kapcsolatok,

és hogy képesnek kell lenni a
bizonytalanság szemébe röhögni

és megtanulni, hogy úgy lehet
majdnem minden helyzetből kiszabadulni,

hogy ha azt mondod: "Rákos vagyok."

Szóval, a másik dolog, amit megtanultam

az, hogy nem kell a "rák-túlélő"

szerepet magamra öltenem,

bár, hihetetlenül nagy a nyomás,

hogy pont azt tegyem.

Na most már, kérlek, ne értsetek félre.

A rákkal foglalkozó szervezetek,

a késztetés a korai szűrővizsgálatokra,

a rák tudatosság és rákkutatás

normalizálta a rákot,

és ez egy csodálatos dolog.

Beszélhetünk a rákról,

anélkül, hogy suttogni kellene.

Beszélhetünk a rákról és
támogathatjuk egymást.

De néha úgy tűnik, mintha

az emberek túlzásba esnének

és felvázolják,
hogyan fogjuk érezni magunkat.

Körülbelül egy héttel a műtétem után

vendégünk volt.

Talán ez volt az első hibánk.

És ne feledjétek,

hogy addigra már

több mint 20 éve voltam kórházi lelkész,

és az olyan témák, mint a halál

és az élet értelme,

olyasmik voltak,
amiről évek óta dumáltam.

Szóval, akkor este, vacsora közben

a vendégünk nyújtózkodik egyet

és azt mondja, "Tudod, Deb,

most már igazán megtanulod, mi a fontos.

Igen, nagy változtatásokat
fogsz végrehajtani

az életedben,

és elkezdesz a halálodon gondolkodni.

Igen, ez a rák egy ébresztő számodra."

Na most már, ezek arany szavak

olyan valakitől,

aki saját tapasztalatáról beszél,

de mikor valaki azt mondja neked,

hogyan fogod érezni magad,

az egy nagy badarság.

Csupán azért nem öltem meg

a puszta kezeimmel,

mert nem tudtam a jobb karomat felemelni.

De használtam egy csúnya szót,

amit egy normál szó követett, és ez -

(Nevetés)-

késztette a férjemet arra, hogy azt mondja
"Kábítószer hatása alatt áll."

(Nevetés)

És a kezelés után úgy tűnt,

mintha mindenki arról beszélne,
mit fog jelenteni a tapasztalatom.

"Ó, ez azt jelenti,
hogy fogod csinálni a sétát."

"Ó, akkor jönni fogsz a büfébe."

"Ezek szerint majd hordod

a rózsaszín csokrot és a pólót

és a fejpántot és a fülbevakat

és a karkötőt és a bugyit."

Bugyit. Nem, komolyan, keressetek rá.

(Nevetés)

Miként hívja fel ez a figyelmet?

Csak a férjemnek kellene
látnia a bugyimat.

(Nevetés)

Ő már eléggé tudatában van a ráknak.

Ezen a ponton volt,
hogy úgy éreztem, Istenem,

ez átveszi az életem irányítását.

És ekkor mondtam magamnak,
tarts igényt a saját tapasztalatodra.

Ne engedd, hogy az használjon ki téged.

Mindannyian tudjuk, hogy

az egyetlen mód, hogy megbirkózhassunk
a traumával, a veszteséggel,

bármilyen életre szóló tapasztalattal,

az, hogy értelmet keressünk benne.

De a helyzet a következő:

Senki nem mondhatja meg nekünk,

mit jelent a mi tapasztalatunk.

Nekünk kell eldönteni, hogy az mit jelent.

És nem kell annak valami gigantikus,

látványos jelentésnek lennie.

Nem kell mindannyiunknak
alapítványt vagy szervezetet

létrehozni vagy könyvet írni

vagy dokumentumfilmet készíteni.

Az értelem lehet csendes

és befele forduló.

Talán meghozunk
egy apró döntést az életünkben,

ami nagy változást tud majd eredményezni.

Sok évvel ezelőtt volt egy betegem,

egy csodálatos fiatal ember,

akit minden munkatársam szeretett,

és sokkoló volt megtudni,

hogy neki nem voltak barátai.

Egyedül élt,

egyedül jött kemoterápiára,

megkapta a kezelést,

majd egyedül hazasétált.

És én meg is kérdeztem. Azt mondtam:

"Hogy-hogy soha nem kísér el egy barátod?"

És ő azt mondta:
"Nincsenek nagyon barátaim."

De rengeteg barátja volt
az infúziós szobában.

Mindannyian szerettük és az emberek ki-be
járkáltak a szobájába.

Az utolsó kemóján,

elénekeltük neki a dalt

rátettük a koronát a fejére
és fújtuk a buborékokat,

és aztán megkérdeztem, mondván,

"Akkor most mit fogsz csinálni?"

És ő válaszolt,

"Barátokat szerzek."

És azt tette.

Elkezdett önkénteskedni
és ott barátokat szerzett.

és elkezdett templomba járni
és ott barátokat szerzett,

és karácsonykor meghívott engem
és a férjemet egy házi partira,

és a hely megtelt a barátaival.

Tarts igényt a saját tapasztalatodra.

Ne engedd, hogy az
vegyen téged igénybe.

Ő úgy döntött, hogy a
tapasztalatának a jelentése

az volt, hogy megismerje
a barátság örömét,

és megtanulja hogyan szerezzen barátokat.

És ti?

Hogyan fogtok értelmet találni

a rossz tapasztalataitokban?

Lehet az egy aktuális

vagy egy olyan, amit

már régóta magatokkal cipeltek.

Soha nem késő megváltoztatni az értelmét,

mert a jelentés dinamikus.

Amit az ma jelent,

talán nem ugyanazt jelenti egy év múlva,

vagy 10 év múlva.

Soha nem késő valaki mássá válni,

mint egy egyszerű túlélő.

Halljátok, hogy mennyire
statikusnak hangzik?

Túlélő.

Semmi mozgás, semmi növekedés.

Tarts igényt a tapasztalatodra.

Ne engedd, hogy igénybe vegyen téged,
mert ha engeded,

úgy gondolom, fogságba esel,

nem fogsz növekedni, nem fogsz fejlődni.

De természetesen
néha nem a külső nyomások

hatására öltjük magunkra
a túlélő szerepét.

Néha csak élvezzük a juttatásokat.

Néha van elszámolás.

De aztán leragadunk.

Szóval, az első dolog,
amit lelkészként

megtanultam az a lelkészi munka

három alapszabálya:

vigasztalni, vidítani
és ha szükséges, akkor szembesíteni

vagy kihívni.

Eléggé szeretjük a vigasztalást

és a vidítást.

A szembesítést nem annyira.

Egy másik dolog, amit szerettem

a lelkészi munkában

az volt, hogy találkozhattam a betegekkel
a kezelés után

egy vagy több év múlva, mert

igazán jó volt látni,
ahogyan megváltoztak

és ahogyan fejlődött az életük

és ami történt velük.

Egy alkalommal nagyon megörültem,

amikor lehívtak a klinika várótermébe

hogy találkozhassak egy beteggel, akit
egy évvel azelőtt láttam,

és ő ott volt a két felnőtt lányával,

(akiket szintén ismertem)
az egy éves kontrollvizsgálat miatt.

Szóval lementem a váróterembe
és ők nagyon vidámak voltak,

mert épp akkor kapta vissza a
teszteredményeit

és TM volt: TünetMentes.

Amiről korábban én úgy értelmeztem,
hogy Talán Megmarad.

Szóval ők nagyon örültek,
leültünk a vizitre,

és furcsa volt,

mert két percen belül
elkezdte újra mesélni a történetét

kezdve a diagnózistól a műtétig
és a kemóig,

annak ellenére, hogy lelkészként
minden nap találkoztunk,

és ismertem a sztorit.

És olyan szavakat használt,
mint szenvedés,

fájdalom, kínok.

És ezzel zárta a történetét:

"Keresztre feszítve éreztem magam."

Azon a ponton a lányai felálltak és
azt mondták,

"Megyünk kávéért."

És elmentek.

Mondj három dolgot magadról
a következő megállóig.

Az emberek leszálltak
még mielőtt a második

vagy harmadik dologhoz ért volna.

Adtam neki zsepit,

megöleltem,

és mivel nagyon ragaszkodtam
ehhez a nőhöz,

azt mondtam,

"Szállj le a keresztről."

És ő erre, "Mi?"

Megismételtem,
"Szállj le a keresztről."

Mentségére, beszélt az okokról,

amiért belekapaszkodott
ebbe az identitásba.

Sokan figyeltek rá.

Kivételes módon, gondját viselték.

De most, ennek ellenkező hatása volt.

Eltaszította az embereket.

Elmentek kávéért.

Úgy érezte, keresztre
feszíti a tapasztalata,

de nem hagyta a
keresztre feszített énjét meghalni.

Most talán azt gondoljátok,

kicsit kemény voltam vele,

de el kell mondanom,

hogy tapasztalatból beszéltem.

Sok-sok évvel ezelőtt,

kirúgtak egy állásból, amit szerettem,

és folyton az ártatlanságomról beszéltem,

az igazságtalanságról, a becsapásról,

míg, mint ezt a nőt is

az emberek ott hagytak,

míg csak rá nem jöttem,

hogy nem csak az érzéseimet dolgoztam fel,

hanem tápláltam őket.

Nem akartam, hogy a keresztre feszített
énem meghaljon.

De mindannyian tudjuk,
hogy minden feltámadásos történetnél

először meg kell halni.

A keresztény történet.

Jézus egy egész nap halott volt a sírban,

mielőtt feltámadt volna.

És azt hiszem, hogy számunkra

a sírban lenni

azt jelenti, hogy végezzük a saját
mély, belső munkánkat

a sebeink körül

és hagyjuk magunkat meggyógyítani.

El kell engednünk a megfeszített énünket,

ahhoz hogy egy új és igazabb énünk

megszülethessen.

El kell engednünk a régi történetet,

hogy egy új, igazabb történet

kelljen életre.

Igényeld a saját tapasztalatodat.
Ne engedd, hogy az igénybe vegyen téged.

Mi lenne, ha nem lennének túlélők,

vagyis, mi lenne,
ha az emberek úgy döntenének,

hogy tapasztalataikat
traumaként veszik igénybe

ahelyett, hogy identitásként
öltenék azt magukra?

Talán véget érne

a saját sebeikbe
való berekesztettség

és elkezdődne egy csodálatos

önfelfedezés és fejlődés.

Talán elkezdenénk azáltal
meghatározni magunkat,

amivé váltunk

és amivé épp válunk.

Talán a túlélés

nem egyike a három dolognak,
amit elmondanál magadról.

Nem számít.

Csak szeretném, hogy tudjátok,

nagyon örülök, hogy
ugyanazon a buszon vagyunk,

és ez itt az én megállóm.

(Taps)