Lemn Sissay: Az állam gyermeke

Az irodalomat régóta elbűvölik a nevelt, örökbefogadott és megárvult gyermekek, Mózestől Hamupipőkéig, Twist Olivérig, Harry Potter-ig. De miért érzi úgy sok árva gyermek, hogy el kell rejtse múltját? Lemn Sissay költő és drámaíró meséli el saját megható történetét.

18 évet töltöttem el állami gondozásban,

gyermekotthonokban és nevelőszülőknél,

lehet mondani, hogy a téma szakértője vagyok.

és mint ilyen, szeretném elmondani,

hogy szakértőnek lenni egyáltalán nem jelenti azt,

hogy igazam is van a valóság tükrében.

Állami gondozottként jogilag a kormány

a szülő, loco parentis.

Margaret Thatcher volt az anyám. (Nevetés)

Ne is beszéljünk a szoptatásról. (Nevetés)

Harry Potter nevelt gyerek volt.

Pip-et a „Szép remények”-ből örökbefogadták;

Superman nevelt gyermek;

Hamupipőke nevelt gyermek;

Lisbeth Salander, a lány a sárkány tetoválással,

intézményben nevelkedett;

Batman árva volt;

Lyra Belacqua a Philip Pullman „Északi fény”-éből

nevelt volt;

Jane Eyre árva;

Roald Dahl James-e a „James és az óriás barack”-ból;

Matilda; Mózes – Mózes! (Nevetés)

Mózes! (Nevetés) –

a fiúk Michael Morpurgo „Barát vagy ellenség”-éből;

Alem, Benjamin Zephaniah „Menekült fiú”-jában;

Luke Skywalker –

Luke Skywalker! (Nevetés) –

Twist Olivér;

Cassia Hong Ying „A shanghai ágyas”-ából;

Celie Alice Walker „Kedves Jóisten!”-jéből.

Ezek a nagy kitalált karakterek,

akiket bántott a saját helyzetük,

akik ezernyi más könyvet és filmet ihlettek,

mind nevelt,

örökbefogadott, vagy árva gyerekek voltak.

Úgy tűnik, az írók tudják, hogy a családon kívüli gyermek

többet elmélkedik azon, mi a család valójában,

mint amennyire ez kiderül.

Ez azt jelenti, hogy rendkívüli képességeket használnak,

hogy rendkívüli helyzetekben, naponta helytálljanak.

Hogy nem vettük észre az összefüggést?

Miért nem láttuk a kapcsolatot

– hogyan történt ez? —

a kultúrában és vallásban felbukkanó népszerű alakok

és a köztünk levő nevelt, örökbefogadott és árva gyermekek között?

Nem sajnálatra van szükségük.

Hanem tiszteletre.

Ismerek híres zenészeket,

színészeket és filmcsillagokat, milliomosokat és írókat,

kitünő ügyvédeket és tévéigazgatókat,

magazinszerkesztőket és híres újságírókat,

kukásokat és fodrászokat,

akik gondozott , örökbefogadott, vagy árva gyermekek voltak,

és sokan közülük úgy nőnek fel,

hogy félnek beszélni a hátterükről,

mintha ez rontana a megítélésükön,

mintha ez lenne az ő kriptonitjük, vagy egy időzített bomba

volna rájuk erősítve. A gyermek,

aki állami gondozásban nőtt fel, megérdemli a jogot

hogy felvállalja és megélje saját gyermekkora emlékét.

Ennyi az egész.

Az én anyám – s ezt el kell itt mondanom –

a '60-as évek végén jött ebbe az országba,

és ő, tudják, csak úgy teherbeesett,

ahogy a nők a ' 60-as évek végén szoktak. Tudják, mire gondolok?

Csak úgy teherbeestek.

S neki valahogy fogalma sem volt arról,

hogy milyen helyzetbe került ezzel.

Az '60-as években – kéne adjak pár információt – a '60-as években

ha valaki teherbeesett, s egyedül volt,

azt rögtön a közösségre veszélyesnek tekintették.

Az állam elválasztott a családodtól.

A családodból kiragadva

egy anya-gyermek otthonba kerültél.

Kirendeltek hozzád egy szociális munkást.

Az örökbefogadó szülők sorban álltak.

A szociális munkás fő célja az volt,

hogy elkapja a nőt élete legsebezhetőbb pillanatában,

és aláírassa vele az örökbeadási papírokat.

Így hát az örökbeadási papírok alá lettek írva.

Az anya-gyermek otthonokat gyakran apácák vezették.

Az örökbefogadási papírok alá lettek írva,

a gyermek az örökbefogadó szülőkhöz került,

s az anya visszakerült a közösségbe,

mintha csak egy kis kiruccanásra ment volna.

Egy kis kiruccanás.

Egy kis kiruccanás.

A nő első titkos szégyene,

amiért nő, „egy kis kiruccanás”.

A örökbefogadási folyamat pár hónap kérdése volt,

így bezárt a bolt, lezsírozták az ügyet

egy célszerű, haszonelvű megoldással:

a kormány a gazda,

az örökbefogadó szülők a fogyasztók,

az anya a föld, és a gyermek a termés.

Milyen könnyű lenézni a múltat,

és lepasszolni a jelen felelősségét.

Az akkoriban történtek közvetlen tükörképei annak,

ami most folyik. Mindenki úgy gondolta magáról,

hogy helyesen cselekszik Isten és az állam szerint,

a nagy társadalomért, gyors ütemben intézve az örökbefogadást.

Mindenesetre anyám idejött 1967-ben, terhesen

Etiópiából, ahol épp

évfordulót ünnepeltek

Hailé Szelasszié császár alatt,

s mindez pár hónappal Enoch Powell beszéde előtt történt,

a „Véres folyók” beszéd előtt.

A Beatles "The White Album"-ának kiadása előtt pár hónappal érkezett,

hónapokkal Martin Luther King halála előtt.

A szerelem nyara volt, ha fehér voltál.

Ha fekete voltál, a gyűlölet nyara.

Szóval, Oxfordból Észak-Angliába küldik

egy anya-gyermek otthonba, s egy szociális munkást kap.

Terve volt. Itt a Parlamenti TEDx-en el kell mondjam --

Az volt a terve, hogy csak rövid időre ad gondozásba

amíg tanul. De a szociális munkásnak

más tervei voltak.

Talált nevelőszülőket, s azt mondta nekik:

„Vegyék úgy, hogy örökbefogadás. Végleg az önöké.

A neve Norman.” (Nevetés)

Norman! (Nevetés)

Norman!

Így hát elhoztak. Egy üzenet voltam, azt mondták.

Egy Isteni jel, azt mondták.

Norman Mark Greenwood lettem.

A következő tizenegy évig csak azt tudtam, hogy a nőnek

aki megszült ki kéne kaparni a szemét,

mert nem írta alá az örökbeadási papírokat. Egy gonosz nő volt,

túl önző, hogy aláírja, így hát ezt a 11 évet

térden és imádkozva töltöttem el.

Próbáltam imádkozni. Esküszöm, próbáltam imádkozni.

„Istenem, kaphatnék egy biciklit Karácsonyra?"

De én mindig válaszoltam is: „Persze, hogy kaphatsz.”

(Nevetés)

Majd meg kellett állapítanom,

hogy Isten hangja volt-e, vagy az Ördögé.

És kiderült, hogy az Ördög tartott a markában.

Ki gondolta volna? (Nevetés)

Tehát, úgy két év elteltével

saját gyerek született,

még két év eltelt, és jött még egy saját gyerek.

Még egy kis idő után

megint született egy gyerek, akit balesetnek neveztek,

amit én egy szokatlan névnek tartottam. (Nevetés)

A serdülőkor egyfajta csúcspontján voltam,

hát elkezdtem kérdés nélkül elvenni a kekszet a dobozból.

Elkezdtem későig kimaradni, stb, stb.

Vallásosságuknak és naivitásuknak köszönhetően

anyám és apám, akiket mindig is ezeknek hittem,

mert ezt mondták, anyám és apám

kifőzték, hogy megszállt az Ördög.

És még – itt kell ezt elmondanom, mert így

készítették elő a távozásomat.

A nevelőanyám leültetett az asztalhoz, s ezt mondta nekem:

„Nem szeretsz minket, ugye?” 11 éves voltam.

Már három saját gyermekük volt. Én voltam a negyedik. A harmadik volt a baleset.

És azt mondtam: „Dehogynem.” Persze, hogy igen.

A nevelőanyám megkért, hogy vonuljak el gondolkodni a szeretetről,

hogy mit is jelent, olvassam a Szentírást, és jöjjek vissza másnap,

a legőszintébb igaz válasszal.

Szóval ez egy lehetőség volt. Ha azt kérdezték

szeretem-e őket, vagy sem, akkor biztos nem szerettem,

s ekkor ugrott be a megvilágosodás, amire gondolom szerették volna, hogy eljussak.

„Isten bocsánatát fogom kérni, s az Ő fénye

rajtam keresztül rájuk fog ragyogni. Milyen fantasztikus.” Ez egy lehetőség volt.

A teológia tökéletes, az időzítés megkérdőjelezhetetlen,

s a válasz annyira őszinte, amennyit egy bűnös megérdemel.

„Nem szerethetlek titeket”, mondtam nekik. „De majd Istentől kérek megbocsátást.”

„Mivel nem szeretsz minket, Norman,

világos, hogy megválasztottad utad.”

24 órával később a szociális munkásom,

ez a furcsa ember, aki pár havonta meglátogatott,

ő vár rám a kocsiban, amint búcsút mondok szüleimnek.

Nem búcsúztam el senkitől, sem anyámtól, sem apámtól,

sem a nővéreimtől, fivéreimtől, nagynéniktől, nagybácsiktól,

unokatestvérektől, nagyszüleimtől, senkitől sem.

Útban az árvaház felé kezdtem kérdezni magamtól,

„Mi történt velem?”

Nem is igazán a szőnyeget húzták ki alólam,

az egész padlót lerombolták.

Mikor én a –

A következő négy-öt évben,

négy különböző gyermekotthonban tartottak.

A harmadik gyermekotthonban, 15 évesen,

elkezdtem lázadni, és azt csináltam,

hogy kaptam három doboz Airfix modellfestéket,

– ez egy nagy gyermekotthon volt, nagy viktoriánus árvaház –

én pedig egy kis toronyban voltam, a tetején,

és leöntöttem a piros, sárga és zöld festéket,

Afrika színeit, le a tetőcserepekre.

Nem lehetett látni az utcáról,

mert az épület bükkfákkal volt körülvéve.

Ezért a tettemért egy évre be lettem zárva

egy felmérési központba, ami voltaképp

vizsgálati fogság volt, egyfajta börtön

a fiatalok számára.

Apropó, évekkel később, a szociális munkásom azt mondta,

hogy egyáltalán nem kellett volna odavigyenek.

Nem vádoltak semmivel. Nem tettem semmi rosszat.

De mert nem volt családom, aki érdeklődjön felőlem,

bármit meg tudtak velem tenni.

Én 17 éves voltam,

nekik meg párnázott falas cellájuk volt.

Tornasorban kellett vonulni a folyosón.

Ők -- egy hálóterembe tettek

egy köztudottan náci szimpatizánssal.

Minden alkalmazott leszerelt rendőr volt – érdekes –

és volt vizsgálati tiszt.

A vezető korábban katonatiszt volt.

Minden alkalommal, amikor meglátogatott egy ismeretlen,

szőlővel etettek, háromhavonta egyszer,

és pucérra vetkőztetve vizsgáltak át.

Ez az otthon tele volt fiatal fiúkkal, akik vizsgálati fogságon voltak

olyan dolgok miatt, mint gyilkosság.

Ennyi felkészítést kaptam

17 év állami gondozás után.

El kell mondanom ezt a történet.

El kell mondanom, mert nem volt senki,

aki rájött volna, mennyi a kettő meg kettő.

Lassan rájöttem, hogy senkit sem ismerek

aki több mint egy éve ismerne engem.

Értik, ez az, amit a család csinál.

Viszonyítási pontokat ad.

Nem magyarázom a jó családot a rosszal szemben.

Csak azt mondom, hogy tudod, mikor van a születésnapod

mert valaki megmondja, hogy mikor van a születésnapod,

egy anya, egy apa, egy testvér, nagynéni, vagy nagybácsi,

egy unokatestvér, egy nagyszülő. Valakinek ez számít,

s ezért neked is számít. Értsék meg,

14 éves voltam, magamba fordulva,

és még senki sem érintett meg, fizikailag.

Jelentem, egyszerűen kijelentem,

hogy amikor elhagytam a gyermekotthont, két dolgot

szerettem volna csinálni. Egy, megtalálni a családom,

és a másik, verseket írni.

A kreativitásban láttam a fényt.

Képzeletemben láttam az élet végtelen lehetőségét,

a végtelen igazságot, az állandó valóságteremtést,

azt a helyet, ahol a harag a szeretetkeresés

kinyilvánulása volt, egy hely, ahol a zavartság

egy valós reakció a valótlanságra.

El kell mondjam Önöknek: megtaláltam az egész családomat,

mikor felnőtt lettem. Ezzel töltöttem el az egész felnőtt életemet,

s most van egy teljesen diszfunkcionális családom, mint mindenki másnak.

Én egyszerűen kijelentem Önöknek,

hogy meg lehet határozni, milyen erős egy demokrácia

az alapján, hogy a kormány hogyan kezeli a gyermekeit.

Nem a gyermekeket. Hanem az állami gondozott gyermekeket.

Nagyon szépen köszönöm. Megtiszteltetés volt számomra. (Taps)

(Taps)