Hogyan informálja a művészet, a technológia és a design a kreatív vezetőket

John Maeda, a Rhode Island School of Design elnökének szórakoztató és elbűvölő beszéde egy élet munkáján ível át a művészet, design és technológia területéről, és a jövőbeli kreatív igazgatók képével zárul. Tekintsék meg Maeda legkorábbi munkáinak bemutatását -- egy emberi számítógépet is beleértve.

Nagyon örülök, hogy itt lehetek.

Tudom, legalább 80 különböző országból vagyunk itt,

szóval egészen új paradigma számomra, hogy egyszerre szóljak

mindezen nemzetekhez.

Minden országban biztosan létezik az ún.

szülői értekezlet.

Tudják mi az a szülői értekezlet?

Nem az, amit a gyerekeknek tartanak, hanem az,

amire az önök szülei mentek be az iskolába, és a maguk tanárai

beszélgettek velük, egy kissé kínosan.

Nos, emlékszem harmadikból arra a pillanatra,

amikor az apám, aki máskor soha nem vett ki szabadságot,

lévén a tipikus kékgalléros, munkásosztálybeli immigráns,

bement az iskolába megnézni a fiát, hogyan teljesít,

és a tanár azt mondta neki "Tudja,

John jó matekból és művészetből."

Erre rábólintott, tudják?

Másnap észrevettem, ahogy beszélget egy vásárlónkkal

a tofu boltunkban, és azt mondja, "Tudja, John jó matekból."

(Nevetés)

Erre örökké emlékeztem.

Miért nem mondta apa a művészetet? Az miért nem volt oké?

Miért? Mindörökké kérdés maradt, és

ez rendben van, mert az, hogy jó voltam matekból annyit tett,

hogy vett nekem egy számítógépet, néhányan talán emlékeznek is

a típusra, az első gépemére.

Kinek volt Apple II-ja? Apple II felhasználók, szuper. (Taps)

Emlékezhetnek, az Apple II semmire sem volt képes. (Nevetés)

Bedugták, gépeltek és egy zöld szöveg tűnt elő.

Általában annyit közölt, hogy valamit rosszul csináltak.

Ezt a számítógépet ismertük.

Ez a gép az a gép, amivel felkészültem

az MIT-re, apám álmára. És az MIT-n, bárhogy is,

kitanultam a számítógép csínját-bínját,

majd művészeti iskolába mentem, messzire a gépektől,

és elkezdtem úgy gondolni a számítógépekre, mint

a gondolkodás spirituális terére.

Azután a performansz művészet hatása alá kerültem --

ez 20 évvel ezelőtt történt. Készítettem egy számítógépet emberekből.

Az Emberi Meghajtású Számítógép-kísérlet nevet kapta.

Volt áramellátása, egere, memóriája, stb.,

és Kiotóban készült, Japán régi fővárosában.

Ez egy szoba, két félre osztva.

Bekapcsoltam a gépet,

a segédek pedig egy óriási flopilemezt fognak

kartonból, és behelyezik a rendszerbe.

A hajlékonylemez meghajtó ember viseli azt. (Nevetés)

Megtalálja az első szektort a lemezen, és

beviszi az adatokat a lemezről, majd átadja, természetesen, a busznak.

Tehát a busz szorgalmasan átviszi az adatokat a számítógép

memóriájába, a CPU-ba, a VRAM-ba, stb.,

és létrejön a tényleges dolgozó számítógép. Ami valójában egy busz. (Nevetés)

Elég gyorsnak tűnik. Ez itt az egérmeghajtó,

ahol X. Y. áll. (Nevetés)

Úgy tűnik, elég gyorsan történik, de ez valójában

egy nagyon lassú számítógép, és mikor rájöttem, mennyire lassú

volt a gépünk összevetve a valódi, gyors gépekkel,

elgondolkodtam a számítógépekről és általában véve, a technológiáról.

Tehát ma valójában négy dologról fogok beszélni.

Az eslő három az, hogy mennyire érdeklődtem a

technológia, a design és a művészet iránt, és ezek metszéspontjairól,

hogy milyen ez az átfedés, és arról a témáról, amin

négy éve dolgozom, mióta elnöke lettem

a Rhode Island School of Designnak: vezetőség.

Arról is beszélek majd, hogyan igyekeztem keresztezni

ezt a négy területet egyetlen szintézissé, egyfajta kísérletként.

A technológiával kezdve,

a technológia csodálatos dolog.

Amikor az Apple II kijött, valójában semmire sem volt képes.

Szöveget mutatott, és

miután vártunk egy keveset, képeink is lettek.

Emlékeznek, amikor először láttunk képeket a számítógépen,

fenséges, teljes színskálás képeket?

És rájuk néhány évvel, CD-minőségű hang is érkezett.

Hihetetlen volt. Hangok a számítógépen.

Majd filmek, CD-ROM-ról. Lenyűgöző volt.

Emlékeznek az izgalomra?

Aztán a böngésző tűnt fel. A böngésző nagyszerű volt,

de egyben nagyon primitív, igen kis sávszélességgel.

Szövegek elsőként, majd képek, vártunk,

CD-minőségű hang a hálóról,

aztán filmek az internetről. Valami hihetetlen.

Aztán feltűntek a mobiltelefonok,

szöveg, kép, audió, videó. Most peddig itt az iPhone,

iPad, Android, szöveggel, videóval, audióval, stb.

Látják ezt a kis mintázatot?

Kissé talán beragadtunk egy körbe, és a programozásból fakadó

lehetőségek értelme valami olyasmi,

amit kb. 10 éve kérdőjelezek meg,

és belemélyültem a designba, tág értelemben véve,

és szenvedélyemmé vált, hogy megértsem a designt és a technológiánkat.

Van egy kisebb kísérletem, tartok önöknek egy design gyorstalpalót!

A tervezők egy bizonyos kapcsolatról beszélnek, forma

és tartalom, tartalom és forma között. Na most, mit jelenthet ez?

Nos, a tartalom a fenti szó: félelem [fear].

Ez egy négybetűs szó. Kissé rossz érzést keltő: félelem.

A "félelem" Light Helveticával, már nem is olyan nyomasztó,

és ha átállítjuk Ultra Light Helveticára,

akkor már amolyan "Ó, félelem, kit érdekel?" Igaz? (Nevetés)

Ha ugyanazt az Ultra Light Helveticát vesszük, és felnagyítjuk,

akkor amolyan "hű, ez fáj". Félelem.

Szóval amint látják, a méret változtatásával megváltoztatjuk

a formát. A tartalom ugyanaz, de máshogy érzékeljük.

Megváltoztatjuk a betűtípust, mondjuk, erre

és máris viccessé válik. Amolyan kalóz betűtípus,

mondjuk Jack Sparrow kapitányos. Arr! Félelem!

Olyan, óó, nem túl könnyes. Igazából szórakoztató.

Vagy a félelem, mint ez itt, amolyan nightclub betűtípus. (Nevetés)

Amolyan "Hé, el kéne néznünk a Félelembe!" (Nevetés)

Lenyűgöző, nemde? (Nevetés) (Taps)

Egyszerűen megváltoztatja ugyanazt a tartalmat.

Vagy megváltoztatják -- a betűk szétválasztva,

vagy épp összehúzódva, mint a Titanic fedélzetén,

és máris sajnáljuk a betűket, ahogy érzem a félelmet.

Átérezzük őket.

Vagy megváltoztatják a típust, valami ilyesmivé.

Nagyon pofás. Mint egy drága étterem, Félelem.

Sosem jutok be ide. (Nevetés)

Egyszerűen lenyűgöző. De ez a forma, tartalom.

Ha csak egy betűt változtatunk meg a tartalomban,

egy sokkal jobb szót kapunk, sokkal jobb tartalmat: szabadság [free].

A "szabadság" egy remek szó. Bárhogy tálalható.

A szabadság vastaggal szedve, amolyan Mandela-szabadság.

Amolyan igen, szabad lehetek.

A szabadság vékonnyal szedve amolyan, ah, fellélegezhetek.

Nagyszerű érzés. Vagy ha még szét is húzzuk,

ah, olyan szabadon, olyan könnyedén lélegzem.

Hozzáadhatok egy kék grádienst és egy galambot,

és kaptam egy amolyan Don Draper-szabadságot.

Tehát értik -- forma, tartalom, design, így működik.

Erőteljes. Szinte varázslat,

mint a varázslók, akiket a TED-en láttunk. Mágikus.

A design képes erre.

Érdeklődtem a design és a technológia találkozása iránt,

így most megmutatom néhány régi munkámat, amiket már

nem igazán mutogatok, hogy megérthessék, mivel foglalkoztam ekkor.

Tehát -- igen.

Tehát rengeteg munkám van a 90-es évekből.

Ez egy négyzet, ami reagál a hangra.

Gyakran megkérdeznek, miért készítettem. Nem egyértelmű. (Nevetés)

De úgy gondoltam, jól állna a kockának,

ha képes lenne rám reagálni, ráadásul a gyerekeim kicsik voltak,

és úgy játszottak ezekkel a dolgokkal, hogy "Áááá",

és olyanokat mondtak, hogy "Apuci, ááá, ááá". Valahogy így alakult.

Elmentünk egy számítógép üzletbe, és ugyanezt művelték.

Megkérdezték, "Apu, miért nem válaszol a számítógép a hangunkra?"

Pontosan ekkor gondolkoztam el azon, hogy mégis miért nem válaszol a gép a hangokra?

Úgyhogy elkészítettem ezt, valami kísérletféleképp.

Majd rengeteg időt töltöttem

interaktív grafikák és hasonlók terében, aztán felhagytam vele, mivel

a hallgatóim az MIT-n sokkal jobbakat csináltak nálam,

így szögre kellett akasztanom az egerem.

De '96-ban, elkészítettem az utolsó darabom. Fekete-fehér,

monokróm, teljesen monokróm, mind integrálszámításokból.

A neve "Tap, Type, Write".

Tiszteletadás a csodálatos írógépnek, amit

az édesanyám használt a gépeléshez jogi referensként.

Tíz variációja van. (Gépelés zaja)

(Gépelés zaja)

Itt egy shift.

Tíz variáció. Ez itt körbeforgatja a betűt.

(Gépelés zaja)

Ez pedig valamiféle betűgyűrű. (Gépelés zaja)

Húsz éves, szóval némileg...

Lássuk csak ezt...

Szeretem a A piros léggömb című francia filmet.

Remek film, nem? Imádom. Tehát,

ez némiképp arra utal. (Gépelés zaja) (Írógép csengés)

Békés, mint az. (Nevetés)

Még megmutatom ezt az utolsót. Az egyensúlyról szól.

Egy kicsit stresszes a gépelés,

szóval, ha ezen a billentyűzeten gépelnek, kiegyensúlyozhatják.

(Nevetés)

Ha leütik a G-t, az élet rendben van, így mindig azt mondom,

"Üsd le a G-t, és minden rendben lesz."

Köszönöm. (Taps)

Köszönöm.

Szóval ez volt 20 évvel ezelőtt, és

én mindig a művészet perifériáján voltam.

Az RISD elnökeként mélyre szálltam a művészetben,

és a művészet csodás dolog, szépművészet, tiszta művészet.

Van, hogy az emberek azt mondják, "Nem értem a művészetet.

Egyáltalán nem értem." "Ez azt jelenti, hogy a művészet munka, értik?

A művészetnek rejtélyesnek kell lennie, tehát ha olyasmit mondanak,

minthogy "Nem értem!" az voltaképp nagyszerű. (Nevetés)

A művészet ezt nyújtja, mert a művészet kérdésfelvetés,

olyan kérdéseké, amik talán nem megválaszolhatók.

A RISD-nél, van ez a lenyűgöző létesítményünk, nevesítve

az Edna Lawrence Nature Lab. 80.000 mintával bír

állatokról, csontokról, ásványokról, növényekről.

Rhode Islanden, ha egy állatot elgázolnak,

felhívnak minket, mi pedig összeszedjük és kitömjük őket.

És miért is ez a létesítmény?

Mert az RISD-nél a valódi állatot kell látnod,

a tárgyat, hogy megérthesd a volumenjét, hogy felfoghasd azt.

A RISD-nél tilos képről rajzolni.

Sokan kérdeznek meg, John, miért nem tudjátok

egyszerűen digitalizálni mindet? Digitálissá tenni az egészet? Nem volna jobb?

Gyakran felelem, nos, hogy van valami jó a

régi módszerekben. Van valami nagy különbség,

amit újra fel kell fedeznünk a régi módszerek

hasznából, még ebben az új érában is.

Van egy jó barátom, aki új média művészettel foglalkozik,

Tota Hasegawa. Londonban él, nem is, valójában Tokióban,

de amikor londoni volt, volt egy játéka

a feleségével. Régiségboltokba járt,

a játékuk pedig a következő volt:

Ha ránézünk egy régiségre, amit megvennénk,

megkérdezzük az eladót a tárgy történetéről,

és ha jó a sztori, megvesszük.

Tehát elmentek a régiségboltba, és ránéztek erre a csészére,

majd azt mondták, "Meséljen erről a csészéről!".

Az eladó pedig azt felelte, "Régi." (Nevetés)

"Meséljen még!"
"Ó, nagyon régi." (Nevetés)

Ő pedig az antik értékét, újra és újra csak annyiban látta,

hogy öreg volt.

Új média művészként ekkor ráeszmélt:

az egész karrierem abból állt, hogy új média műveket hoztam létre.

Az emberek azt mondták, "Hű, a műveid, mik is azok?" Új média.

Aztán rájött, hogy ez nem az újról, vagy a régiről szól.

Valamiről a kettő között.

Nem az a lényeg, hogy a "régi" a poros, és az "új" a felhő. A lényeg, hogy mi az, ami jó.

A felhő és a por kombinációjában bújik meg a lényeg.

Minden érdekes műben látjuk, minden

érdekes üzletágban. Ahogy összeolvasztjuk

a kettőt, hogy jót hozzunk létre, az az igazán érdekes.

Tehát a művészet kérdéseket hoz létre, és

az irányítás olyasvalami, ami rengeteg kérdés felvetését jelenti.

Már nem funkcionálunk olyan könnyedén.

Nem vagyunk többé egyszerű autoritarius rendszer.

A tekintélyelv példájaként, egyszer Oroszországban voltam,

Szentpétervárra utazva egy nemzeti műemléknél

láttam egy "Fűre lépni tilos" feliratú táblát angolul,

és arra gondoltam, ó, mármint, én beszélek angolul,

és megpróbálnak kirekeszteni. Ez nem fair.

De találtam egy orosz ajkúaknak szánt táblát is,

és ez volt a legeslegjobb tiltótábla.

Olyasmi volt, hogy "Tilos úszni, tilos túrázni, tilos minden".

A kedvenceim a növényeket tiltók. Miért vinne bárki növényt egy nemzeti műemlékhez? Nem értem.

És mellette "tilos szeretkezni". (Nevetés)

Szóval ez a tekintélyelvűség.

Mit is jelent ez, szerkezetileg?

Hierarchiát. Mind tudjuk, hogy hierarchiában működtetünk

rengeteg rendszert napjainkban is, de amennyire tudjuk, az önkény megszűnt.

Mára hálózattá vált egy tökéletes fa helyett.

Heterarchia, hierarchia helyett. És ez valamennyire kínos.

Napjainkban a vezetők a másként

vezetés problémájával szembesülnek, azt hiszem.

Ez egy kollégámmal, Becky Bermonttal közös munkám

a kreatív irányításról. Mit tanulhatunk

a művészektől és designerekről az irányításról?

Mert számos értelemben, egy átlagos vezető óvakodik a hibáktól.

Valaki, aki kreatív, valójában imád tanulni a hibáiból.

Egy hagyományos vezető olyasvalaki, aki mindig jó akar lenni,

míg a kreatív vezető reméli, hogy igaza van.

És ez a váz az, ami fontos manapság, ebben a komplex,

kétértelmű térben, és amiben a művészektől és designerektől szerintem sokat tanulhatunk.

Nemrég egy bemutatóm volt Londonban, ahová a barátaim

invitáltak, hogy jöjjek négy napra Londonba azért,

hogy egy homokozóban üljek, amit nagyszerűnek tartottam.

Tehát zsinórban négy napig ültem a homokozóban,

hat órát minden nap, hatperces találkozókra Londoniakkal,

és borzasztó volt.

De figyeltem az emberekre, hallottam az eseteiket,

rajzoltam a homokba, próbáltam rájönni dolgokra,

és valahogy nehéz volt kitalálnom, mit is csinálok.

Tudják? Szemtől-szembeni találkozók négy napon át.

Valójában kicsit olyan érzés volt, mintha én lennék az elnök.

Úgy éreztem, "Ó, ez a munkám. Elnök vagyok. Rengeteg mítingem van, tudják?".

Az élmény végére

rájöttem, miért is tettem.

Vezetőkként nem teszünk mást, mint létrehozunk

valószínűtlen kapcsolatokat és reméljük, hogy valami történni fog,

és abban a teremben megannyi kapcsolatot találtam

a londoniak között, és ez az irányítás,

emberek összekötése, és ez napjaink nagy kérdése.

Akár a hierarchiában, akár a heterarchiában vagyunk.

Csodálatos tervezői kihívás.

A munkáim egyike egy kutatás volt olyan

rendszerekről, amik ötvözik a technológiát és az irányítást,

a művészet és design perspektívájával.

Hadd mutassak meg valamit, amit mindeddig még sehol sem.

Szóval ez egy valamiféle szkeccs, egy alkalmazás vázlata, amit

Pythonban írtam. Tudják, milyen a Photoshop?

Ezt itt Powershopnak hívják, a működési elve a következő:

képzeljenek el egy szervezetet. Amint tudják, a CEO nem feltétlenül

a legfelső személy. A CEO a szervezet közepén van.

Követhet más felosztást a szervezet,

és talán más területekben érdekeltek. Pl.

a zöld területek jól működnek, a vörösek gyengén.

Vezetőként hogyan világítanak át, kötnek össze,

hoznak létre dolgokat? Pl. kinyitják

itt a terjesztést, ahol megtalálják az alosztályokat,

és tudják, hogy ismernek valakit az ökóban, valahol itt,

és

ezek az emberek itt az ökóban, akikkel talán

egyeztetnének CEO-ként, emberek a hierarchián keresztül.

A CEO kihívásának részeként kapcsolatokat kell

találnunk a területeket átszelve, így megnyithatjuk az R&D-t,

és itt látnak valakit, aki egyesíti a két érdeklődési

területünk, és ő az, akit fontos lenne bevonnunk.

Szóval szert tehetnének pl. egy head-up display-re

arról, hogyan lépnek kapcsolatba velük.

Mennyit kávéznak?

Milyen gyakran hívja őket, emailez nekik?

Milyen hangvételűek az emailjeik? Hogy jönnek ki egymással?

A vezetők képesek lehetnek ezen rendszerek felhasználására,

hogy jobban szabályozhassák a heterarchián belüli működést.

Szintén elképzelhetik a Luminosóéhoz hasonló technológiák felhasználását,

a cambridge-i fickóét, aki felmutatta a mély

szöveganalízist. Milyen a kommunikációtok hangvétele, szándéka?

Tehát az efféle rendszerek, úgy hiszem, fontosak.

Irányított szociális rendszerek, a vezetők körül.

És úgy vélem, ez a fajta perspektíva csakis akkor fog

terjedni, ha több vezető lép be a művészet és design terébe,

mivel a művészet és a design teszi lehetővé ezt a gondolkodásmódot,

a különféle ehhez hasonló rendszerek felfedezését,

és én csak most kezdtem el így gondolkodni,

ezért is nagyon örülök, hogy ezt megoszthattam önökkel.

Zárásként, szeretném megköszönni mindannyiuk

figyelmét. Nagyon köszönöm. (Taps)

(Taps)