Az én történetem, gengszter szülők lányától a sztártanárig

Pearl Arredondo Los Angeles keleti részén nőtt fel, egy gengszterbanda magas rangú tagjának lányaként, aki ki-be járt a börtönből. Sok tanár leírta őt, mint akinek problémái vannak az engedelmességgel. Most, hogy már ő maga is tanár, egy másfajta iskolát működtet és meséli el a történetét a diákoknak, hogy tudják, rendben van, ha néha nem a házi feladat a legfontosabb számukra.

Szóval Los Angeles keleti
részén nőttem fel,

fel sem fogva a szegénységemet.

Az apám egy gengszterbanda magas rangú
tagja volt, akik irányították a várost.

Mindenki ismert engem,

szóval azt hittem, hogy nagy szám vagyok,
és védelem alatt állok,

és bár az apám életem nagy részében

ki-be járt a börtönből,

volt egy csodálatos anyukám, aki
szenvedélyesen független volt.

A helyi gimnáziumban dolgozott,

titkárnőként a dékán irodájában.

Így látta az összes gyereket,
akiket kidobtak óráról,

bármilyen indokból, akik
a büntetésre vártak.

Hát, az ő irodája tényleg zsúfolt volt.

Szóval a magamfajta gyerekeknek
sok problémával kell megküzdeniük

az iskolán kívül,

és néha csak nem állunk készen
arra, hogy koncentráljunk.

De ez nem jelenti azt, hogy nem tudunk.

Csak egy kicsit több kell hozzá.

Emlékszem egy napra,
amikor megtaláltam az apám

fájdalomtól eltorzult arccal,
habzó szájjal,

a fürdőszoba padlón feküdve túladagolva.

Önök szerint aznap éjjel a házi feladatom

volt a legfontosabb dolgom?

Hát nem igazán.

De tényleg szükségem volt
egy támogatói háttérre,

egy csoportra, akik segítenek nekem,

biztosítják, hogy nem leszek

a saját körülményeim áldozata,

hogy segítsenek megtennem dolgokat,

melyekről nem is hittem,
hogy képes vagyok rájuk.

Szükségem volt tanárokra
az osztályteremben, minden nap,

akik azt mondják nekem:
"Te ezen túl tudsz lépni."

És sajnos, a helyi középiskola

nem biztosította ezt nekem.

A banda befolyása alatt állt,
folyamatos tanárváltások voltak.

Szóval édesanyám azt mondta:
"Busszal mész minden nap

másfél órával messzebbre,
mint ahol mi lakunk."

A következő két évben ezt tettem.

Iskolabusszal mentem a
város előkelő részére.

És végül kikötöttem egy olyan iskolában,

ahol egy keverék volt.

Volt néhány ember, akik kapcsolatban
voltak a bandákkal,

és akkor ott voltunk mi,

nagyon küzdve a gimnáziumi bejutásért.

Tehát kimaradni a balhékból
egy kicsit elkerülhetetlen volt.

Túl kellett élned.

Néha egyszerűen meg kellett
tenned dolgokat.

Ezért sok tanár volt, akik azt mondták:

"Neki sose fog sikerülni.

Problémája van a hatóságokkal,

Semmire sem fogja vinni."

Néhány tanár teljesen leírt engem,
mint egy reménytelen ügy.

De később aztán meglepődtek,

amikor leérettségiztem a gimnáziumban.

Felvettek a Pepperdine Egyetemre,

és visszamentem ugyanabba
az iskolába, ahova azért jártam,

hogy gyógypedagógusi asszisztens legyek.

És akkor azt mondtam nekik:
"Tanár akarok lenni."

És azonnal kérdezték:
"Micsoda? Miért?

Miért akarnád azt csinálni?"

Szóval a tanári karrieremet ugyanabban

a középiskolában kezdtem el,
ahova korábban jártam,

és minél több, hozzám hasonló

gyereket szerettem volna megmenteni.

Így minden évben megosztom
a gyerekekkel a történetemet,

mert tudniuk kell, hogy
mindenkinek van története,

mindenkinek van küzdelme,

és mindenkinek szüksége van
segítségre útközben.

És az ő segítségük én leszek útközben.

Szóval újonc tanárként
lehetőséget teremtettem.

Egyszer bejött egy kölyök az órámra,

miután előző éjjel megszúrták.

Azt mondtam neki:
"Kórházba kell menned,

az iskolaorvoshoz, vagy ilyesmi."

Mire ő: "Nem, tanárnő, nem megyek.

Órán kell lennem, mert
érettségiznem kell."

Szóval tudta, hogy nem hagyom,
hogy az áldozata legyen

a saját körülményeinek,

hanem megyünk előre megállás nélkül.

Ezt az eszmét, hogy biztonságos menedéket
teremtsünk a gyerekeinknek,

hogy pontosan megismerjük,
min mennek keresztül,

megismerni a családjaikat -
én ezt akartam megvalósítani,

de nem volt rá lehetőségem egy iskolában,
ahol 1600 gyerek van

és folyamatosak a
tanárváltások évről-évre.

Hogyan hozhatod létre
ezeket a kapcsolatokat?

Így hát létrehoztunk egy új iskolát.

Megalapítottuk

a San Fernando Alkalmazottmédia-Intézetet.

Pénzügyi és egyéb támogatások tekintetében

továbbra is az iskolai körzetünkhöz
kapcsolódtunk,

de ezzel szabadságot nyertünk:

szabadságot, hogy olyan
tanárokat alkalmazzunk,

akikről tudtuk, hogy hatékonyak lesznek;

szabadságot, hogy mi magunk
alakítsuk a tananyagot,

hogy ha akarjuk, kihagyjuk
az ötödik oldalon az 1.2 leckét;

és szabadságot a saját költségvetésre,

hogy arra költsünk pénzt, ami számít,

nem arra, amit egy körzet
vagy állam előír nekünk.

Ilyen szabadságot akartunk.

Nos, megváltoztatni
egy teljes paradigmát,

nem volt egy könnyű utazás,
és még nincs is vége.

De meg kellett tennünk.

A közösségünk megérdemelt
egy újfajta megközelítést.

És mint az első kísérleti középiskola

az egész Los Angeles-i Egységes
Iskolai Körzetben,

elhihetik, volt némi ellenállás.

És ez félelemből eredt --

a félelem attól, hogy mi van akkor,
ha rosszul gondolják?

Igen, mi van, ha rosszul sül el a dolog?

De mi van, ha jól?

És jól sült el.

Annak ellenére, hogy a tanárok ellenezték,

mert egyéves szerződésekkel
alkalmaztuk a tanárokat --

ha nem tudsz tanítani,
vagy nem akarsz tanítani,

akkor nem leszel az én iskolában
az én gyerekeimmel.

(Taps)

Három éve kezdtük el, hogyan csináltuk?

Nos, olyanná tesszük az iskolát, hogy
minden nap érdemes legyen bejönni.

Éreztetjük a gyerekekkel,
hogy számítanak nekünk.

A tananyagunkat szigorúvá és
fontossá tesszük számukra,

és használják az összes műszaki
eszközt, amiket addig.

Laptopok, számítógépek, tabletek -
mindegyik van nekik.

Animációk, szoftverek, filmkészítő
szoftverek, mind van nekik.

Azért, mert összekapcsoljuk a tananyagot
azzal, amiket csinálnak -

például közszolgálati hirdetéseket
készítettek

a Rákos Betegek Egyesületének.

Ezeket a helyi villamosokon
vetítették.

Megtanítani a meggyőzés alapjait,

ennél semmi nem kapcsolódhat
jobban a való élethez.

Az eredményeink állami
teszteken jobbak lettek

több mint 80 ponttal, mióta
elindítottuk a saját iskolánkat.

De ehhez az kellett, hogy minden
érintett együttműködjön --

tanárok és igazgatók,
egyéves szerződésekkel,

többet és még annál is többet
dolgozva az előírt órákon túl,

anyagi kompenzáció nélkül.

Ehhez kell egy tantestületi vezető,

aki segít neked és azt mondja:

"Tudnod kell, a körzet próbálja
megszabni ezt,

de te szabadon csinálhatod másképpen."

És ehhez kell egy aktív szülői közösség,

akik nem csak ott vannak és
jelen vannak minden nap,

hanem részt vesznek a vezetésben,

a döntéshozásban a gyerekeikért,
a gyerekeinkért.

Mert miért kellene a gyerekeinknek

a lakóhelyüktől messzire utazniuk?

Megérdemelnek egy színvonalas
iskolát a környékükön,

egy iskolát, amire büszkék lehetnek,
hogy ott tanulnak,

és egy iskolát, amire
a közösség is büszke lehet,

és szükségük van tanárokra, akik
minden nap harcolnak értük,

és képessé teszik őket arra,
hogy túllépjenek a körülményeiken.

Mert itt az idő, hogy az olyan
gyerekek, mint én,

ne a kivételek legyenek, hanem
mi legyünk a szabály.

Köszönöm.

(Taps)