Kalózok, nővérek és lázadó dizájnerek

Alice Rawsthorn ezen tervező renegátoknak szóló ódájában bemutatja az olyan valószínűtlen hősök munkáit, mint amilyen Feketeszakáll vagy Florence Nightingale; hogy e vakmerő gondolkodókat követően rátérjen olyan korai modern látnokokra, mint amilyen Buckminster Fuller, akinek példáján keresztül Rawsthorn rávilágít arra is, hogy a legnagyobb tervezők gyakran egyúttal a leginkább lázadók is.

A dizájn nehezen megfogható jelenség,

amely minden korban
más-más jelentéssel bírt.

Ám az igazán megihlető
dizájnprojekteknek van közös vonásuk:

mindegyikük egy álommal kezdődik.

Minél vakmerőbb az álom,

a megvalósításához annál nagyobb
tervezői hőstettre van szükség.

Épp ezért a legnagyobb tervezők
egyúttal szinte mindig

a legnagyobb álmodozók,
lázadók és renegátok.

Ez a történelem folyamán végig így volt,

még i.e. 300-ban is,

mikor egy 13 éves gyerek lett a király

egy távoli, nagyon szegény,
aprócska ázsiai országban.

Hódítások útján szerzett földekről,
gazdagságról

és hatalomról ábrándozott.

Tervezői vénája

– bármily furcsán hangozzék is –

kulcsszerepet játszott
álmai megvalósításában.

Akkoriban

a fegyverek kézzel készültek,
különböző igények szerint.

Tehát, ha egy íjásznak
a csatában elfogytak a nyilai,

nem biztos, hogy egy másik harcos nyilait

saját íjából ki tudta lőni.

Ezért persze kevéssé voltak
hatékonyak a harcban,

és igen sebezhetők is voltak.

Jing azzal oldotta meg e problémát ,

hogy ragaszkodott az íjak
és nyílvesszők egységesítéséhez,

hogy így csereszabatosak legyenek.

Ugyanígy járt el a tőrök,
fokosok, dárdák, pajzsok

és minden más fegyverzet esetében is.

Állig felfegyverzett serege
győzelmet győzelemre halmozott,

és 15 éven belül

apró királysága sikerrel hódította meg

a nála hatalmasabb, gazdagabb
és befolyásosabb szomszédait;

így alapítva meg
a hatalmas kínai birodalmat.

Természetesen

akkortájt senki nem nevezte volna
Jing Csenget tervezőnek,

ami nem csoda.

Mégis, ő tudat alatt és ösztönösen,
rendkívül eredeti módon

a formatervezést alkalmazta

céljai megvalósítására.

Így tett egy hasonlóan hihetetlen,
botcsinálta másik tervező is,

aki szintén nem riadt vissza
az erőszaktól, ha a céljairól volt szó.

Ő Edward Teach, ismertebb nevén
Feketeszakáll, a brit kalóz.

A kalózok aranykorában járunk,

amikor a Teachhez hasonlók
a nyílt tengeren garázdálkodtak.

A gyarmati kereskedelem virágzott,

és a kalózkodás igen nyereségesnek
bizonyult.

A hozzá hasonlóan eszes kalózok
ráeszméltek, hogy a legnagyobb haszonra

úgy tehetnek szert, ha olyan durván
támadnak ellenségeikre,

hogy azok az ő puszta látványuktól
megadják magukat.

Más szóval,

úgy foglalnak el hajókat,
hogy nem pazarolnak

sem lőszert, sem emberéletet.

Így aztán Edward Teach
újraalkotta magát mint Feketeszakállt,

s a könyörtelen gazember
szerepében tetszelgett.

Termetének hangsúlyozására
vastag zubbonyt és széles kalapot viselt.

Arcát elfedő sűrű,
fekete szakállt növesztett.

Mindkét vállán pisztolytáskák lógtak.

Kalapjának karimájára még gyufaszálakat
is tűzött, s meggyújtotta őket,

hogy fenyegetően sercegjenek,
amikor hajója támadóállást vesz fel.

S mint korának oly sok kalóza,

ő is az emberi koponya
és a keresztbe tett csontok

hátborzongató szimbólumát
hirdető zászlót tűzte ki hajójára,

hisz e motívumok már évszázadok óta
oly sok kultúrában jelölték a halált,

hogy üzenetük egy szempillantás alatt
felismerhető volt

még a nyílt tenger vad,
írástudatlan világában is:

add meg magad, vagy meglakolsz!

Így természetesen minden épelméjű
áldozata ott helyben behódolt.

Ha innen nézzük, érthető,

hogy Edward Teach és más kalózok

miért tekinthetők a modern
kommunikációtervezés úttörőinek,

s hogy halált idéző szimbólumuk –

(Nevetés)

még van ám! –

hogy a koponyával és csontokkal
ékesített halálos jelvényük

miért tekinthető a napjainkban
használatos logók előfutárának,

mint amilyenek a mögöttem látható
nagy, vörös betűk is,

persze, ennek az üzenete teljesen más.

(Nevetés)

De a dizájnt ennél nemesebb
célokra is használták,

miként tette ezt egy hasonlóan
briliáns és hihetetlen tervező,

egy 19. századi brit ápolónő,
Florence Nightingale.

Küldetése a mindenkinek elérhető
egészségügyi ellátás nyújtása volt.

Nightingale dúsgazdag,
előkelő brit családba született,

amelynek tagjai elborzadtak,
hogy katonai kórházakban dolgozott

önkéntesként a krími háború idején.

Gyorsan ráébredt,

hogy több beteg hal meg
a koszos, büdös kórtermekben

elkapott fertőzések következtében,

mint harci sérülések miatt.

Ezért kezdett tisztább, világosabb
és tágasabb klinikák

tervezéséért és építéséért kampányolni.

Nagy-Britanniában aztán

újabb kampányba kezdett:

ezúttal a civil kórházakért,

hogy ugyanazok a tervezési alapelvek
vonatkozzanak rájuk is.

A Nightingale-kórterem,
miként azt elnevezték,

a következő évtizedeken át uralta
a kórházak tervezési koncepcióját,

s egyes elemei a mai napig használatosak.

Ekkorra már úgy tekintettek a dizájnra,

mint az iparosodás korának
egyik eszközére.

Formálissá és professzionálissá tették,

ám csak bizonyos szerepekre korlátozták,

és többnyire kereskedelmi célokra,

nem pedig ösztönösen alkalmazták,

miként azt Florence Nightingale,
Feketeszakáll és Jing Cseng tették.

A XX. századra

ez a kereskedelmi világkép
oly erőteljes volt,

hogy a tőle eltérő tervezők
azt kockáztatták,

hogy rögeszmésnek vagy ellenzéki
bomlasztó egyénnek tekintsék őket.

Egyikük az én személyes tervező hősöm,

a briliáns Moholy-Nagy László.

Ő volt az a magyar művész és dizájner,

akinek a technika mindennapi életre
gyakorolt hatásáról végzett kísérletei

annyira meghatározók,

hogy hatásuk még a mobiljaink
és számítógépeink képernyőin megjelenő

digitális képek formatervezésében
is érzékelhető.

Ő radikalizálta az 1920-as évek
Németországának Bauhaus tervezőiskoláját,

de néhány egykori kollégája
elfordult tőle,

mikor évekkel később a New Bauhaus iskola
megnyitásával küszködött Chicagóban.

Moholy ötletei szokás szerint
vakmerők és különlegesek voltak,

ám formatervezői fölfogása
túlontúl kísérletinek bizonyult.

Miképp azon vélekedése is, hogy ahhoz,
hogy lépést tartsunk az idővel,

a dizájnt – szavaival élve – attitűdnek,
nem pedig foglalkozásnak kell tekintenünk.

Sajnos, hasonlóan járt

egy másik szabad szellemű tervező,
Richard Buckminster Fuller is.

Ő is egy briliáns tervező látnok

és dizájnaktivista volt,

aki az életképes társadalom
megtervezésének elkötelezettje volt

olyannyira előremutató módon,

hogy már az 1920-as években

a környezettudatos tervezés
fontosságát hangoztatta.

Minden erőfeszítése ellenére,

a tervezői közösségből
többen folyton gúnyolták,

és számos kísérlete

bevallottan kudarcot vallott,

mint a repülő autó,
amely sosem hagyta el a talajt.

S mégis, a geodéziai kupola,

az ő tervén alapuló,
fa-, fém- és műanyagdarabokból épített

átmeneti szállás,

fadarabkákból, régi takarókból, fóliából;

gyakorlatilag bármiből,
ami épp rendelkezésre áll,

a humanitárius dizájn egyik nagy hőstette,

amely azóta is
nélkülözhetetlen menedéket nyújt

rengeteg kilátástalan helyzetű

embernek.

Az olyan radikális tervezők,
mint Bucky és Moholy

bátorsága és lelkesedése

vonzott engem a tervezéshez.

Karrierem elején hírszerkesztőként
és külföldi tudósítóként dolgoztam.

Politikáról, gazdaságról
és vállalati ügyekről írtam,

s e területek bármelyikére
szakosodhattam volna.

Ám én a formatervezést választottam,

mert szerintem életminőségünk javítására

az egyik leghatékonyabb
rendelkezésünkre álló eszköz.

Köszönöm, kedves TED dizájnrajongó társak!

(Taps)

Noha nagy csodálója vagyok
a hivatásos tervezők vívmányainak,

amelyek különlegesek és számosak,

meggyőződésem,

hogy jócskán a dizájn javára szolgál
lázadó és renegát tervezőinek

eredeti és rendhagyó gondolkodásmódja

és találékonysága.

A formatervezés szempontjából
nagyszerű korban élünk,

mert napjainkban a két tábor
közeledni látszik egymáshoz.

Hiszen a digitális technológia
legalapvetőbb újításai segítségével

egyre inkább függetleníteni tudják magukat

a kereskedelmi szempontoktól,

hogy ily módon még nagyratörőbb
és sokrétűbb célokat érjenek el.

Tehát elméletileg az alapvető platformok,

mint a közösségi finanszírozás, a felhő
alapú számítástechnika, a közösségi média

a hivatásos tervezőknek
nagyobb szabadságot,

míg az improvizatív tervezőknek
több lehetőséget nyújt,

és remélhetőleg

így ötleteik fogadtatása pozitív lehet.

Néhány idevágó kedvenc példám afrikai,

ahol formatervezők új nemzedéke fejleszti

a hihetetlen dolgok internetje
fajtájú technológiákat,

hogy beteljesítsék Nightingale álmát
az egészségügyi ellátás javításáról

oly országokban, ahol immár több
ember jut mobiltelefonhoz,

mint tiszta, vezetékes vízhez.

Egyikük Arthur Zang.

Ő egy fiatal kameruni tervezőmérnök,

aki hozzáillesztett egy táblagépet
a Cardiopadhez,

egy mobil szívmonitor-készülékhez.

Segítségével messze élő páciensek
szívműködését kísérhetik figyelemmel.

Az adatokat aztán mobilhálózaton keresztül

juttatják el a sok száz kilométerre lévő,
jól felszerelt kórházakba

elemzésre.

Ha a szakorvosok valami
rendellenességet találnak,

megfelelő kezelést javasolnak.

Természetesen ez sok pácienst megkímél

a hosszú, nehéz, költséges
és sokszor értelmetlen kórházi utazások

fáradalmaitól,

s így sokkal valószínűbb,

hogy szívműködésüket
ténylegesen ellenőrzik.

Arthur Zang nyolc évvel ezelőtt,
végzős egyetemistaként

kezdett el dolgozni a Cardiopaden.

Ám hagyományos forrásokból

nem tudott befektetőket szerezni
projektje elindításához.

Ötletét kiposztolta a Facebookra,

ahol egy kameruni
kormányhivatalnok is olvasta.

Az ő segítségével részesült
kormányzati támogatásban.

Immáron nem csak a Cardiopadet fejleszti,

hanem más betegségek kezelésére szolgáló,
egyéb mobil orvosi berendezéseket is.

És nincs egyedül,

hiszen sok más lelkes,
vállalkozó szellemű tervező létezik,

akik saját projektjeiken dolgoznak.

Néhányuk említésével fejezném itt be.

Egyikük a Peek Vision.

Ők kenyai orvosok és tervezők,

akik kifejlesztették
saját dolgok internetje technológiájukat

egy hordozható szemvizsgáló készlet
formájában.

Aztán ott van Gabriel Maher,

aki egy új tervezői nyelvezeten dolgozik,

amelynek segítségével anélkül fejezhetők
ki nemi identitásunk változó finomságai,

hogy a hagyományos sztereotípiákhoz
kellene folyamodnunk.

E tervezők és még oly sokan mások
az álmaikat valósítják meg azáltal,

hogy újonnan lelt szabadságukat
a lehető legjobban kiaknázzák

a hivatásos tervezők fegyelmével éppúgy,

mint a lázadók
és renegátok találékonyságával.

S mindez nekünk csak hasznunkra válhat.

Köszönöm.

(Taps)