Ruby Wax: Mi olyan vicces a mentális betegségben?

Minden testrész betegsége együttérzést vált ki, mondja Ruby Wax komikus – kivéve ha az agyról van szó. Miért is van ez? Wax, akit egy évtizede klinikai depresszióval diagnosztizáltak, azt sürgeti lenyűgöző energiával és humorral, hogy hagyjuk abba a mentális betegségek megbélyegzését .

Minden negyedik ember valamilyen mentális betegségben szenved,

tehát, egy, kettő, három, négy, Ön, uram.

Ön. Igen. (Nevetés)

Azokkal a furcsa fogakkal. És Ön, mellette. (Nevetés)

Tudják magukról.

Valójában az egész sor nincs rendben. (Nevetés)

Nem jó. Szia. Igen. Nagyon rossz. Rám se nézzenek. (Nevetés)

Én vagyok az egyik negyedik. Köszi.

Azt hiszem, anyámtól örököltem,

aki négykézláb mászott végig a házon.

Két szivacs volt a kezében, s még kettő

a térdére kötve. Anyám teljesen nedvszívó volt. (Nevetés)

S ő így csúszkált mögöttem mondván:

„Honnan ezek a lábnyomok?!"

Szóval ez már mutatta, hogy valami nem volt rendben.

Mielőtt elkezdem, szeretnék köszönetet mondani

azoknak, akik a Lamotrigint, Szertralint és Reboxetint gyártják,

mert ezek az egyszerű vegyi anyagok nélkül nem állnék ma két lábon.

Hogyan is kezdődött?

A mentális betegségem ― nos, nem is fogok beszélni a mentális betegségemről.

Miről is fogok beszélni? Jó.

Mindig arról álmodtam, mikor végre összeroppanok,

ez egy mély, kafkai egzisztenciális

kinyilatkoztatás miatt lesz,

vagy talán Cate Blanchett fog engem játszani, és Oscart is fog kapni érte. (Nevetés)

De nem ez történt. Az idegösszeroppanás

a lányom sportnapján jött.

Minden szülő a parkolóban volt,

zabáltak a csomagtartóból ― csak az angolok ―

ették a kolbászt. Szerették a kolbászukat. (Nevetés)

Lord és Lady Hullamerevség csámcsogott az aszfalton,

a fegyver elsült, és a leánykák elkezdtek szaladni,

és minden anyuka: „Fuss! Chlamydia fuss! Fuss!” (Nevetés)

„Fuss, mint a szél, Veruka! Fuss!”

És minden leány fut, fut, fut,

mindenki, kivéve a lányom, aki csak áll

a startvonalnál és integet,

mert nem tudja, hogy neki is futnia kéne.

Szóval lefeküdtem kb. egy hónapra, és amikor felébredtem,

egy intézményben találtam magam, s látván a többi bennlakót,

rájöttem, hogy megtaláltam a népemet, a törzsemet. (Nevetés)

Mert ők maradtak az egyetlen barátaim, megbarátkoztunk,

mert nagyon kevés ismerősöm ― Nos, nem kaptam

túl sok üdvözlőlapot vagy virágot. Úgy értem, ha egy lábtörés lett volna,

vagy ha szültem volna, el lettem volna árasztva,

de így csak egy pár telefonhívás volt, azzal, hogy térjek magamhoz.

Térjek magamhoz.

Nem is gondoltam volna. (Nevetés)

(Nevetés) (Taps)

Tudják, az egyetlen dolog amit, ez a betegség hoz,

ami vele jár, az egy igazi értelemben vett szégyen,

mert a barátok csak: „Mutasd a daganatot,

mutasd a röntgent", és persze nincs semmid mutatni,

úgyhogy igazán megutálod magad, gondolod:

„Nem lettem leszőnyegbombázva. Nem élek nyomortelepen.”

Így hát kezded hallani a bántalmazó hangokat, de nem csak egyet,

ezer ― 100.000 bántalmazó hangot hallasz.

Úgy hangzik, mintha az ördög Tourette-es lenne.

De mindnyájan tudjuk, hogy az ördög nem létezik,

nem szólnak hangok a fejedben.

Tudjuk, hogy amikor ilyen bántalmazó hangokat hallunk,

a kis idegsejtek összejönnek, és e kis résben

kapsz egy igazán mérgező „Öngyilkos akarok lenni" parancsot,

és ha ezt újra és újra, egy végtelen szalagon hallod,

lehet, hogy depresszióba esel.

Ja, és ez még nem is a jéghegy csúcsa.

Ha kisbabád van, és verbálisan bántalmazod,

a kis agy küld egy olyan pusztító vegyi anyagot,

hogy az a kis része az agynak, melyik meg tudja különböztetni a jót a rossztól nem növekszik,

szóval magad teremted az elmebeteget.

Ha egy katona barátját felrobbanni látja, az agya

egy olyan riadt állapotba zökken, hogy ő nem tudja szóba foglalni a tapasztalatát,

csak érzi a horrort újra és újra.

Tehát itt a kérdés. Kérdésem az, hogyan lehet,

hogy amikor az embernek lelki baja van, csak kitalálta?

Hogyhogy, ha minden más szerv megbetegszik,

mindenki rokonszenves hozzánk, kivéve az agyat?

Szeretnék egy kicsit többet beszélni az agyról,

mert tudom, hogy itt a TED-en szeretik a témát,

tehát egy perc, oké.

Oké, hadd mondjam, van néhány jó hír.

Van néhány jó hír. Először is hadd mondjam,

hosszú utat tettünk meg.

Ici-pici kis egysejtű amőbaként indult,

apró, csak ragadt a sziklához, és most, íme, az agy.

Itt is van. (Nevetés)

A kicsiben van egy csomó lóerő.

Teljesen tudatosan születik. Ultramodern lebenyei vannak.

Itt az okcipitális lebeny, így láthatjuk a világot.

Itt a temporális lebeny, így hallhatjuk a világot.

Itt van egy kicsi a hosszú távú memóriából,

boldogan elfelednéd az éjszakát, amikor igazán részeg voltál? Viszlát! Elment. (Nevetés)

Valójában 100 milliárd idegsejtet tartalmaz

melyek csak zizegnek, az elektromos információátvitellel,

zizeg, zizeg. Egy kis oldalnézet is.

Nem tudom, itt ez előfordul-e. (Nevetés)

Igen, elzizeg, és így – (Nevetés) –

és mindenkinek – tudom, jómagam rajzoltam.

Minden egyes idegsejtjének

10.000-100.000 különböző kapcsolata van,

vagy dendritája, vagy ahogyan akarjuk nevezni, s minden alkalommal

amikor tanul vagy tapasztal valamit,

ez az információbokor továbbnő.

El tudják képzelni, minden emberi lénynek megvan

ez a szerkezete, még Paris Hiltonnak is? (Nevetés)

Képzeljék el!

De van egy rossz hírem is Önöknek.

Nem egynek a négy közül. Ez négynek a négy közül szól.

Nem vagyunk felkészülve a XXI-ik századra.

Az evolúció nem készített minket fel. Nincs meg a sávszélesség,

és az emberek, akik azt mondják, hogy egy pompás napjuk van,

hogy abszolút jól vannak, ők még bolondabbak, mint mi, a többiek vagyunk.

Mert én megmutatom, hol van egy pár bibi

az evolúcióban. Oké, hadd magyarázzam meg.

Ősemberként – (Nevetés) –

sok millió évvel ezelőtt, mikor hirtelen veszélyben éreztük magunkat

egy ragadozó miatt, oké? – (Nevetés) –

– Köszönöm. Én magam rajzoltam. (Nevetés)

Nagyon köszönöm. Köszönöm. Köszönöm. (Taps)

Köszönöm. Nos, feltöltődtünk adrenalinnal

és kortizollal, s öltünk, vagy megöltek,

ettünk, vagy megettek, s utána hirtelen kiengedtünk,

és minden ment tovább a normális kerékvágásban. Oké.

Szóval a probléma az, manapság, a modern ember – (Nevetés) –

mikor úgy érezzük, veszély fenyeget, még mindig feltöltődünk a kémiai anyagainkkal,

de, mert nem lehet megölni a forgalmi rendőrt – (Nevetés) –

vagy megenni az ingatlanügynököt, az üzemanyag a testünkben marad

újra és újra, így hát állandó riadókészültségbe vagyunk,

egy állandó állapot. S itt még történt valami.

Mintegy 150.000 évvel ezelőtt, amikor a nyelv megjelent,

elkezdtük szóbaönteni ezt a folytonos készültséget,

úgyhogy nem csak „Jaj Istenem, itt egy kardfogú tigris”

lehetett, hanem, hirtelen, „Jaj Istenem, nem küldtem el az e-mailt. Jaj Istenem, de nagy a fenekem.

Jaj Istenem, mindenki látja, hülye vagyok. Nem hívtak meg a karácsonyi ünnepségre!"

Szóval, itt ez a folytonos szalag, mely megy,

megy, és az őrületbe kerget,

tehát látják, mi a baj? Ami egykor biztonságot hozott,

most őrületbe kerget.

Sajnálom, hogy én hozom a rossz hírt, de valaki meg kell tegye ezt is.

A háziállataik boldogabbak, mint önök. (Nevetés)

(Taps)

Tehát kiscica, miaú, boldog, emberi lény, átverve. (Nevetés)

Teljesen és abszolúte ― szóval, átverve.

De szerintem, ha mi nem beszélünk erről,

és nem tanuljuk meg kezelni az életünket, nem

minden négyből lesz egy. Négy a négyből

lesz akinek igazán, de igazán problémás lesz a felső emelete.

És amíg mi ezen rágódunk, leállíthatjuk a megbélyegzést?

Köszönöm. (Taps)

(Taps) Köszönöm.