Jonathan Haidt: Hogyan hoz létre közös (politikai) nevezőt egy közös fenyegetés?

Ha egy aszteroida a Föld felé tartana, összegyűlnénk és kitalálnánk, hogyan állítsuk meg, úgy mint a filmekben, nem? És mégis, amikor szembenézünk jelentős, adatokkal alátámasztott, világvége problémákkal a valóságban, egymás szapulásába kezdünk és patthelyzet alakul ki. Jonathan Haidt mutat nekünk néhány nagyon is valós aszteroidát, ami felénk tart -- valaki a baloldal céljait dédelgeti, valaki a jobboldalét -- és javaslatot tesz, hogyan tudna a két oldal együtt dolgozni eredményesen, hogy az egész emberiség javára válhasson.

Ha követték a híreket,

biztosan hallották, hogy egy csomó óriási aszteroida

az Egyesült Államok felé tart,

mindegyik úgy időzítve, hogy a következő 50 év alatt csapódik be.

Ezalatt nem valódi, kő és fém aszteroidákat értek.

Ez nem is lenne olyan nagy probléma,

hiszen ha tényleg mindannyian szembenéznénk a halállal,

félretennénk az ellentéteinket, kerülne amibe kerülne,

és kitalálnánk, hogyan térítsük el őket.

Én inkább olyan fenyegetésekről beszélek, amelyek felénk tartanak,

de egy olyan különleges energiamező veszi őket körül,

amely polarizál, így hát megbénít.

Tavaly márciusban ellátogattam egy TED konferenciára,

ahol meghallgattam Jim Hansen beszédét, az a NASA tudós,

aki először fújt riadót a globális felmelegedést illetően az 1980-as években.

Most úgy tűnik, hogy az akkor tett jóslatai

igaznak bizonyulnak.

Efelé tartottunk a globális hőmérséklet-emelkedést illetően,

és ha folytatjuk ezt az utat,

4 vagy 5 °C-os hőmérséklet emelkedéssel nézünk szembe

ennek a századnak a végére.

Hansen szerint kb. ötméteres tengerszint-emelkedést várhatunk.

Ilyen lenne egy ötméteres tengerszint-emelkedés.

Alacsonyan fekvő városok eltűnnének az egész világon,

még a ma született gyermekek életében.

Hansen végezetül azt mondta,

"Képzeljenek el egy hatalmas aszteroidát ütközőpályán a Földdel.

Ez egyenértékű, amivel most szembenézünk.

Mégis habozunk, nem csinálunk semmit az aszteroida eltérítéséért,

pedig minél tovább várunk,

annál nehezebbé és drágábbá válik."

Persze a baloldal cselekedni akar,

de a jobboldal még a probléma meglétét is tagadja.

Szóval eljövök a TED-ről,

és a következő héten vacsorameghívást kapok

Washington D.C.-be, ahol találkozni fogok

számos konzervatív értelmiségivel, beleértve Yuval Levint is,

és hogy felkészüljek a találkozóra, elolvastam Levin egyik cikkét,

a National Affairs-ben megjelent "A jóléti államon túl" címűt.

Azt írja Levin, hogy a nemzetek

világszerte kezdenek megbékélni a tudattal,

hogy a szociáldemokrata jóléti állam

kezd tarthatatlanná és fizethetetlenné válni,

amely egy kétes gazdasági rendszeren,

és egy letűnt kor demográfiai modelljén nyugszik.

Na már most, ez annyira nem hangzik rémisztően, mint az aszteroida,

de vessenek egy pillantást ezekre a grafikonokra, amelyeket Levin mutatott.

Ez a grafikon az államadósságot mutatja,

Amerika százalékban kifejezett GDP-jét, és amint látják,

ha visszamegyünk egészen az alapításig,

nagyon sok kölcsönt vettünk fel a függetlenségi háborúra.

A háborúk drágák. De aztán kifizettük, fizettük, fizettük,

és akkor, ó mi ez? A polgárháború. Még annál is drágább.

Jó sok kölcsön, kifizettük, fizettük, fizettük,

majdnem sztornóztuk az összes kölcsönt, aztán bumm -- az első világháború.

Még egyszer, ugyanaz a folyamat ismétlődik.

Akkor beütött a gazdasági világválság és a második világháború.

Csillagászati összegekre emelkedett a hitel, kb. a GDP 118%-áig,

és ez fenntarthatatlan, nagyon veszélyes.

De aztán kifizettük, fizettük, fizettük, de ez meg mi?

Miért emelkedik a 70-es évek óta?

Ez részben az indokolatlan adócsökkentésnek tudható be,

de ez elsősorban a támogatási jogosultság emelkedésének tudható be,

főképp a Medicare-nek.

Közelítünk ahhoz az eladósodási szinthez, amely a második világháborúban volt jellemző,

és a baby boom korszakában születettek még nyugdíjba se mentek,

és ez fog történni, amikor nyugdíjasok lesznek.

Ez az adat a kongresszusi költségvetési irodából származik,

és a legvalószínűbb előrejelzést mutatja, mégpedig azt, hogy mi lesz,

ha a jelenlegi körülményeket és várakozásokat kiterjesztjük.

Na már most észrevehetik, hogy ez a két grafikon

igazából azonos, nem az x és y tengelyekben kifejezve,

vagy az adatok hasonlóságában,

hanem az erkölcsi és politikai következmények tükrében, ugyanazt fejezik ki.

Lefordítom Önöknek.

"Halálra vagyunk ítélve, ha nem cselekszünk azonnal.

Mi a bajotok a másik oldalon, a másik pártban?

Nem látjátok a valóságot? Ha nem segítetek, legalább takarodjatok az útból."

Mind a két aszteroidát el tudjuk téríteni.

Mind a két probléma technikailag megoldható.

Az a mi problémánk és egyben tragédiánk, hogy a fanatikus párttagok idejében,

maga a puszta tény, hogy az egyik oldal azt mondja "Nézd, egy aszteroida",

azt jelenti, hogy a másik oldal azt fogja mondani, "Hm? Mi?

Nem, nem is fogok felnézni. Nem."

Hogy megértsék, miért is történik ez velünk,

és hogy mit is tehetünk ellene, többet kell megtudnunk a morális pszichológiáról.

Szociálpszichológus vagyok, és a kutatási területem az erkölcs,

melynek egyik legfontosabb alapelve,

hogy köt és vakít is egyben.

Összeköt minket csapatokba, amelyek szent értékek körül forognak,

de ez vakká tesz minket az objektív valóságra.

Gondoljanak rá így.

A nagyszabású együttműködések nagyon ritkák ezen a bolygón.

Erre csak nagyon kevés faj képes.

Ez egy méhkas. Ez egy termeszvár, egy óriási termeszvár.

És amikor megtaláljuk ezt más állatoknál, mindig ugyanaz a történet.

Ezek az állatok mind testvérek, akik egyetlen királynő gyermekei,

szóval ugyanabban a hajóban eveznek.

Felemelkednek vagy elbuknak, élnek vagy halnak, mind egyként.

Erre csak egy faj képes ezen a földön

rokonsági szál nélkül, természetesen mi.

Ez az ősi Babilon építése,

és ez Tenochtitlan.

Na már most, hogy csináltuk mindezt? Hogy jutottunk

a 10.000 évvel ezelőtti vadászó-gyűjtögetőkből

óriási városokat építőkké, mindössze pár évezred alatt?

Ez csodálatos, és a magyarázat egy része,

hogy képesek vagyunk szent értékek körül forogni.

Amint látják, templomok és istenek nagy szerepet játszanak minden ősi civilizációban.

Ez egy kép, amint muzulmánok körbeveszik a Kába követ Mekkában.

A Kába szent kő, és amint az emberek körbevesznek valamit együtt,

összekapcsolódnak, bízhatnak egymásban, eggyé válnak.

Ez olyan, mintha elektromos dróton mozognál

egy mágneses mező felé, amely áramot generál.

Amikor az emberek együtt köröznek, áramot generálnak.

Imádunk dolgokat körülvenni.

Körbeveszünk zászlókat, és máris bízhatunk egymásban.

Csapatban harcolhatunk, mint egy egység.

De még akkor is, ha az erkölcsösség összekovácsolja az embereket

egy csapattá, a körözés megvakítja őket.

Ez okozza náluk a valóság eltorzítását.

Mindent szétválasztunk jóvá és gonosszá.

Na már most, ez nagyon jól esik. Kielégítő érzés.

De ez vaskos eltorzítása a valóságnak.

Láthatják az erkölcsi elektromágnest, amely az Egyesült Államok Kongresszusában működik.

Ez egy grafikon, amely azt mutatja, hogy milyen mértékben szavaznak

a Kongresszusban szigorúan a bal-jobb tengelyen,

szóval ha tudod mennyire liberális vagy konzervatív valaki,

azt is tudod, hogy szavazott minden fontos kérdésben.

És azt láthatják, hogy

a polgárháború utáni évtizedekben

a Kongresszus rendkívül polarizált volt,

ahogy arra számítani lehetett, kb. annyira, amennyire csak lehet.

De akkor, az első világháború után a dolgok lecsillapodtak,

és elérkeztünk a polarizáció történelmi mélypontjához.

Ez volt a részre nem hajlás aranykora,

legalábbis a pártok együttműködésének képességét,

és nagy nemzeti problémák megoldását illetően.

De a 80-as és 90-es években az elektromágnes megfordult.

A polarizáció emelkedett.

Régeben konzervatívok, mérsékeltek és liberálisok

együtt tudtak dolgozni a Kongresszusban.

Át tudták magukat csoportosítani, együtt tudtak működni bizottságokban,

de amint az erkölcsi elektromágnes beindult,

az erőtér erősödött,

demokraták és republikánusok kettéváltak.

Sokkal nehezebbé vált számukra, hogy jól kijöjjenek egymással,

hogy együttműködjenek.

Nyugdíjas korúak manapság azt mondják, olyan mintha bandaháború folyna.

Bárki is észrevette, hogy háromból két vita során

Obama kék és Romney vörös nyakkendőt viselt?

Tudják hogy miért?

Mert így a bandák tudni fogják melyik oldalra kell szavazni. (Nevetés)

A polarizáció a politikai elit körében a legerősebb.

Senki sem vitatja, hogy ez megy Washingtonban.

De egy ideig, felmerültek bizonyos kételyek, hogy az emberek között is ez történik.

Nos, az elmúlt 12 évben

ez sokkal nyilvánvalóbbá vált.

Nézzék meg ezeket az adatokat, amelyek az "Amerikai nemzeti választási felmérés"-ből származnak.

Ezen a felmérésen kérdéseket tesznek fel,

amelyet úgy hívnak, hogy érzésmérő besorolás.

Tehát mennyire áll pozitívan vagy negatívan az olyan témákhoz, mint

a bennszülött amerikaiak, vagy a katonaság, a Republikánus Párt,

a Demokrata Párt, mindenféle csoport Amerikában.

A kék vonal azt mutatja, mennyire állnak közel a demokraták

a demokratákhoz, és hogy szeretik egymást.

A besorolás a 70-es években készült egy 100 pontos skála alapján.

A republikánusok szeretik a republikánusokat. Ez nem meglepő.

Azonban, ha az ellentétes párt iránt érzett szimpátiát vesszük,

nos azt találjuk, hogy alacsonyabb, de igazából,

amikor először láttam ezeket az adatokat, meglepődtem.

Nem is olyan rossz! Ha visszamegyünk Carter, sőt még Reagan kabinetjének idejébe,

43-45-re értékelték a másik pártot. Nem is olyan borzalmas.

Ez enyhén esik,

de most vessünk egy pillantást, mi történik George W. Bush és Obama idejében.

Lezuhan. Valami nem stimmel.

Az erkölcsi elektromágnes megfordult,

és manapság, nem rég óta,

a demokraták utálják a republikánusokat.

A republikánusok meg igazán utálják a demokratákat. Változunk.

Igazából az erkölcsi elektromágnes hat ránk is.

Ez olyan, mint a két óceán, széthúzzák az országot,

jobbra és balra húznak a saját területük felé,

mint Los Angeles bandái.

Na már most, rengeteg oka van, hogy miért történik mindez,

és sok mindent nem tudunk visszafordítani.

Soha többet nem lesz olyan politikai osztályunk,

amelyet összekovácsolt az együttes harc

a második világháborúban a közös ellenség ellen.

Soha többet nem lesz legfeljebb három TV csatorna,

amelyek többé-kevésbé mind centristák.

És soha többé nem lesznek a konzervatív demokraták délen egy nagy csoportban,

és a liberális republikánusok északon, ami könnyűvé tenné,

sok átfedést képezve, a pártközi együttműködésnek kedvezne.

Szóval sok okból kifolyólag, a második világháborút követő évtizedek

történelmileg rendellenes idők voltak.

Úgy hiszem, soha többé nem lesz ilyen alacsony a polarizáció.

De sok mindent tehetünk. Rengeteget.

Több tucat olyan reform van, amivel jobbá tehetjük a dolgokat,

hiszen közvetlenül nyomon követhető sok olyan rendellenesség,

amit a Kongresszus magával tett az 1990-es években,

és ami egy sokkal polarizáltabb és diszfunkcionálisabb intézményt hozott létre.

Ezeket a változásokat sok könyv részletezi.

Ezt a kettőt erősen ajánlom,

és ezek felsorolnak egy csomó reformot.

Itt most csak három általános csoportba osztom őket.

Szóval, ha problémákként gondolunk erre, amely abból adódik, hogy ez egy diszfunkcionális,

rendkívül polarizált intézmény, akkor az első lépés,

tégy meg mindent, hogy kevesebb fanatikus párttag kerüljön megválasztásra az első helyen,

és amikor zárt előválasztások vannak,

és csak a legelkötelezettebb republikánusok és demokraták szavaznak,

a legextrémebb fanatikus párttagokat jelöljük és választjuk.

Szóval a nyílt előválasztások sokkal kevésbé súlyossá tennék ezt a problémát.

De elsősorban nem az a baj, hogy rossz embereket választunk a Kongresszusba.

Saját tapasztalatból és amit hallottam kongresszusi bennfentesektől,

a legtöbb Kongresszusba induló jó, keményen dolgozó,

intelligens ember, aki tényleg meg akarja oldani a problémákat,

de amint odakerül, azt veszi észre, hogy kényszerítik őket

egy olyan játszmára, amely a fanatikus párttagokat jutalmazza,

és az önálló gondolkodást bünteti.

Ha kiállsz a sorból, megbüntetnek.

Szóval nagyon sok reformot vihetünk véghez,

amely ellensúlyozza ezt.

Például, ez az "Egyesített Polgárok" ítélet egy katasztrófa,

mert ez azt jelenti, mintha egy fegyvert tartanának a fejedhez pénzzel töltve,

és ha kilépsz a sorból, ha el akarsz érni valamit,

egy rakás pénz vár az ellenfeledre,

hogy elhitesse mindenkivel, milyen szörnyű ember vagy, negatív reklámokon keresztül.

A harmadik része a reformoknak az, hogy meg kell változtatni

a társadalmi kapcsolatok természetét a Kongresszusban.

Azok a politikusok, akikkel eddig találkoztam, általában igen extrovertáltak,

barátságosak, nagyon társasági emberek,

és ez a politika természete. Kapcsolatokat kell kialakítani,

üzleteket, hízelegni, kedveskedni, bókolni,

használni a személyes képességeket,

így működött mindig is a politika.

Az 1990-es évek elején, először a Képviselőház

változtatta meg a törvényhozás napirendjét,

mindent a hét közepén intéztek el.

Manapság a képviselők kedd reggel odarepülnek,

két napig harcolnak és utána csütörtök délután hazarepülnek.

Nem költöztetik a családjukat Washington D. C.-be.

Nem találkoznak egymás házastársaival vagy gyerekeivel.

Nincs semmilyen kapcsolat többé köztük.

És emberi kapcsolatok nélkül próbálják a Kongresszust vezetni,

ami olyan, mintha a kocsit próbálnánk olaj nélkül vezetni.

Meg kellene lepődnünk, ha megfagy a hangulat,

és tehetetlenné, polarizálttá válik?

Csak egy kis változtatás a törvényhozás napirendjében,

úgy mint például a munka kinyújtása 3 hétre,

és aztán egy hétre hazamehetnének.

Ez megváltoztatná az alapvető kapcsolatokat a Kongresszusban.

Szóval sok mindent tehetünk, de ki fogja őket kikényszeríteni?

Számos csoport dolgozik ezen.

Véleményem szerint a Címkék Nélkül és a Közös Ügyek szervezeteknek

nagyon jó ötletei vannak a változtatásra,

hogy sokkal rugalmasabbá tegyük a demokráciánkat, és sokkal hatékonyabbá a Kongresszust.

De szeretném kiegészíteni a munkájukat

egy kis pszichológiai trükkel, ami a következő.

Semmi sem tartja össze jobban az embereket, mint egy közös fenyegetés,

vagy egy támadás a közösségre, főként egy idegen ellenségtől,

kivéve persze, hogyha az a fenyegetés a polarizált pszichológiánkat találja el,

ebben az esetben, mint ahogy már ezt említettem, ez szét is húzhat.

Néha egyetlen egy fenyegetés polarizálhat, ahogy már láttuk.

De mi van akkor, ha az, amivel szembenézünk, nem egyetlen egy fenyegetés,

hanem igazából több ennél,

amikor annyira sok dolog üt be,

és csak, "Kezdjetek lőni, gyerünk, mindenki,

csak együtt kell dolgoznunk, csak kezdjetek el lőni!"

Mert igazából ezzel állunk szemben.

Itt tartunk, mint ország.

Szóval itt van egy másik aszteroida.

Mindannyian láttuk ennek a grafikonnak a változatait, tehát

amely az 1979 óta bekövetkezett változásokat mutatja a gazdagságban,

és ahogy láthatják, majdnem az összes szerzett vagyon

a felső 20% zsebébe ment, de különösképpen a felső 1 százalékáéba.

Az egyenlőtlenség e mértékű emelkedése

együtt jár olyan problémákkal, amik veszélyeztetik a demokráciát.

Főleg, mivel ez elpusztítja a képességünket, hogy bízzunk egymásban,

hogy azt érezzük, egy csónakban evezünk, hiszen nyilvánvalóan nem.

Néhányunk ott ül épen és sértetlenül a hatalmas magánjachtján.

Mások csak kapaszkodnak egy darabka uszadékfába.

Nem egy csónakban evezünk és ez azt jelenti,

hogy senki sem hajlandó áldozatot hozni a közjó érdekében.

A baloldal erről az aszteroidáról üvöltözik már 30 éve,

és a jobboldal azt mondja, "Hogy mi? Hmm? Nem baj. Nincs probléma."

Na most,

miért is történik ez velünk? Miért növekszik az egyenlőtlenség?

Hát az egyik legsúlyosabb, a globalizáció után,

igazából ez a negyedik aszteroida,

a házasságon kívül született gyermekek növekvő száma.

Ez a grafikon világosan mutatja a házasságon kívül születések számának biztos növekedését

az 1960-as évek óta.

Manapság a legtöbb latin-amerikai és fekete gyermeket hajadon anya szüli.

A fehérek is efelé tartanak.

Egy-két évtized múlva, a legtöbb amerikai gyerek

olyan otthonba fog születni, ahol nincs apa.

Ez azt jelenti, hogy sokkal kevesebb pénz jön a háztartásba.

De ez nem csak a pénzről szól. Ez káosz a stabilitás felett.

Brazil utcagyerekekkel dolgoztam, és onnan tudom, hogy

anyuci szeretője sokszor egy igen veszélyes alak a gyerekekre nézve.

Na most a jobboldal az 1960-as évek óta üvöltözik erről az aszteroidáról,

de a baloldal azt mondogatta, "Ez nem baj. Ez nem probléma."

A baloldal nagyon vonakodik azt mondani, hogy

a házasság igenis jót tesz a nőknek és gyerekeknek.

Azért tisztázzunk valamit. Én nem hibáztatom a nőket ebben a helyzetben.

Igazából sokkal kritikusabb vagyok a férfiakkal szemben,

akik nem vállalják a felelősséget a gyerekeikért,

és a gazdasági rendszerrel szemben, ami csak megnehezíti

ezeknek az embereknek, hogy eleget keresve támogathassák ezeket a gyerekeket.

De még akkor is, ha nem hibáztatunk senkit, ez egy nemzeti probléma,

és az egyik oldal sokkal jobban aggódik emiatt, mint a másik.

A New York Times végre felismerte ezt az aszteroidát

egy címlapon közölt cikkével tavaly júliusban,

amely azt taglalja, hogyan vezet egyenlőtlenséghez a házasságok számának csökkenése.

Olyan nemzetté válunk, amely két osztályból áll.

Amikor az amerikaiak egyetemre mennek és megházasodnak,

a válási arány nagyon alacsony.

Sok pénzt keresnek, azt a pénzt pedig befektetik a gyerekeikbe,

néhányuk anyatigrissé válik,

a gyerekek a lehető legtöbbet kihozzák magukból,

és ezek a gyerekek válnak majd

a két felső vonallá ezen a grafikonon.

És van mindenki más:

a gyermekek, akik nem részesülnek a stabil házasság előnyeiből,

a szülők nem fektetnek annyit beléjük,

nem nőnek fel olyan stabil környezetben,

és nem válnak a felső három vonallá ezen a grafikonon.

Még egyszer, azt láthatjuk, hogy ez a két grafikon igazából ugyanazt mondja.

Ahogy már mondtam, baj van, el kell kezdeni dolgoznunk ezen,

csinálnunk kell valamit,

és mi van veletek emberek, hogy nem látjátok a fenyegetést?

De ha mindenki levenné a partizán szemellenzőjét,

észrevennénk, hogy a két problémát igazából

a legjobban együtt lehet csak kezelni.

Mert ha igazán foglalkoztatnak a jövedelmi egyenlőtlenségek,

érdemes lenne beszélni néhány evangélikus keresztény csoporttal,

amelyek a házasság népszerűsítésén dolgoznak.

De akkor belefutunk a problémába,

hogy a nők általában nem akarnak olyanhoz feleségül menni,

akinek nincs munkája.

Szóval, ha igazán foglalkoztat a családok megerősítése,

érdemes lenne néhány liberális csoporttal beszélni,

akik azon dolgoznak, hogy egyenlőséget hirdessenek az oktatás területén,

hogy a minimálbért megemeljék,

hogy megállítsák azt a folyamatot,

ahogy a férfiakat beszippantja a büntetőjogi rendszer,

eltávolítva őket a házassági piacról egész életükre.

Következtetésképp legalább négy aszteroida, mely felénk tart.

Hányan közülünk látják mind a négyet?

Kérem emelje fel az a kezét, aki hajlandó bevallani,

hogy mind a négy nemzeti problémát jelent.

Kérem emeljék fel a kezüket!

Rendben, majdnem mindenki.

Nos, gratulálok, Önök avatott tagjai

az Aszteroida Klubnak, amely egy klub

az összes amerikainak, akik hajlandóak bevallani,

hogy a másik oldalnak igazából igaza lehet.

Az Aszteroida Klubban nem akarunk közös nevezőt keresni.

Közös nevezőt sokszor elég nehéz találni.

Nem, mi közös fenyegetéseket akarunk találni,

mert közös fenyegetések közös nevezőt teremtenek.

Na most, naiv vagyok? Naiv azt gondolni,

hogy az emberek le tudják tenni a kardjaikat

és bal- és jobboldal valójában együtt tudna dolgozni?

Én nem hiszem, mert ez történik,

ugyan elég ritkán, de vannak különböző példák, amik e felé mutatnak.

Ez egy olyan dolog, amit megtehetünk.

Mivel az amerikaiak mind a két oldalon törődnek az udvariasság csökkenésével,

és több tucat szervezetet hoztak létre,

nemzeti szinten, mint ez,

egészen helyi szervezetekig,

mint a Falu Főtere a floridai Tallahassee-ben,

amely össze próbálja hozni az állami vezetőket, hogy elősegítse

az emberi kapcsolatok megteremtését,

amik szükségesek Florida problémáinak megoldásában.

Az amerikaiak mind a két oldalon törődnek a világméretű szegénységgel és az AIDS-szel,

valamint oly sok humanitárius problémával,

liberálisok és evangelisták igazából természetes szövetségesek,

és időnként tényleg együtt dolgoztak,

hogy megoldják ezeket a problémákat.

És számomra a legmeglepőbb, hogy néha még látják is

a büntető igazságszolgáltatást szemtől szembe.

Például, a bebörtönzések aránya, a börtön népességszáma

ebben az országban megnégyszereződött 1980 óta.

Na most, ez egy társadalmi probléma,

és a liberálisok nagyon is aggódnak emiatt.

A Déli Szegénység Jogi Központja gyakran harcol

a bebörtönzés iparosodott komplexuma ellen, egy olyan rendszer ellen,

amely egyre több és több szegény fiatal férfit szív be.

De a konzervatívok örülnek ennek?

Hát, Grover Norquist nem, hiszen ez a rendszer

elképesztően sokba kerül.

És mivel ez a börtönipari komplexum

csődbe viszi az államunkat és szétmarja a lelkünket,

fiskális konzervatív és keresztény konzervatív csoportok

összejöttek, hogy megalakítsák a Jobboldal a Bűn Ellent.

És olykor együtt dolgoztak a Déli Szegénység Jogi Központjával,

hogy fellépjenek új börtönök építése ellen,

és reformokon dolgozzanak, amelyek az igazságszolgáltatást

hatékonyabbá és emberibbé teszik.

Szóval ez lehetséges. Meg tudjuk csinálni.

Így harckészültségbe kell állnunk,

nem egymással harcolnunk,

hogy elhárítsuk ezeket az aszteroidákat.

És az első küldetésünk a Kongresszus kényszerítése lesz,

hogy megújítsa magát, mielőtt túl késő lesz a nemzetünknek.

Köszönöm. (Taps)