Harc a fogalmi szennyezés ellen | Alekszandr Skut | TEDxLasnamäe

Aleksandr Skut környezetvédelmi aktivista az ökológia és az öko-aktivisták körüli mítoszokat számolja fel előadásában. Az ökológia terén végzett munka és az ökológiai gondolkodás nem pontosan az, amire először gondolunk, ha meghalljuk ezeket a fogalmakat. Ugyanez illeti a hódokat is…

Alekszandr Skut tartui ökológus, a "Csináljuk” mozgalom egyik szervezője, mely Észtországban kezdődött, és egyre nagyobb teret hódított meg.

Ezt az előadást egy TEDx rendezvényen rögzítették, amelyet a TED konferenciák formájában, de tőlük függetlenül egy helyi közösség szervezett. Bővebben: http://ted.com/tedx

Köszöntök mindenkit!

Immár körülbelül 5 éve

végzek önkéntes munkát
természetvédelmi területeken.

Minden az Észt Természetvédelmi Alap által
kezdeményezett ún. kalákával kezdődött,

itt látható a weboldaluk.

Szükségessé vált a szó oroszra fordítása,

mivel már sok éve szerveznek
az észtek kalákákat,

de az ország orosz ajkú lakossága
nem tudott részt venni benne,

és nem tudtak róla eleget.

Már maga a kifejezés
megadta vitánk alapját.

A korombeliek nem ismerték,
ahogy én sem,

az érthetetlen kaláka szó jelentését.

Az volt a bökkenő, hogy a szót
kiszorította a hasonló jelentésű

kommunista szombat kifejezés,

amelyet a munkásosztály egyik
rétegében használtak régebben.

Igencsak ellenemre volt
e fogalom politikai felhangja,

és a hozzá tartozó asszociációk,

de sikerült elérnem, hogy a régi, már
feledésbe merült kifejezést használják.

Ehhez fűződik az első váratlan eredmény:

az eddig – legalábbis Észtországban –

csak a természetvédők körében
használt kifejezés mára közismert lett.

De ezzel kezdődött a fogalmi
szennyezés, mivel...

Először elmondom, mit jelent a kaláka.

A kaláka az ősi, nemzetközi,
baltikumi-szláv társasmunkák egyike,

melyet kölcsönösségi alapon végeznek
a közösség egy tagjának megsegítésére.

A kaláka mindig közérdeket
szolgáló önkéntes munka,

amelyet szórakozással kötnek egybe.

Régen is voltak kalákák:
az emberek összegyűltek,

hogy megépítsék az utat a faluban
vagy szénát kaszáljanak a nyájnak,

vagy a tűzkárosultak házát
újjáépítsék, ami elő-előfordult.

Mivel a tájvédelmi területek
mindannyiunknak becsesek,

az ott töltött idő, a hely
megismerése mindig ünnep,

így kalákákat kezdtünk szervezni.

El is érkeztünk a fogalmi szennyezés
témájához, amiről beszélni akartam.

Észtországban a kaláka fogalma
a "Csináljuk!" mozgalommal,

egy országos szemételtakarítási akcióval
kapcsolatban merült fel először.

Így a kaláka szó hallatán az embereknek
a szeméttakarítás jut eszükbe.

Természetesen nem hagyjuk ott
a tájvédelmi területeken azt,

ami nem odavaló, még
ha nem mi vittük is oda.

De akkor mit csinálunk az Észt
Természetvédelmi Alap kalákáin?

Vadállatokat hajtunk és fogunk be,
gátakat építünk a talajjavítási árkokban

vagy fordítva: hódok által
épített gátakat távolítunk el,

kiirtjuk vidékünk tájvédelmi területein
fellelhető

egyetlen ciprusféléjét,

vagy lekaszáljuk a füvet
a ritkás erdőkben, ligetekben,

a természetvédelmi zónában lévő vállalkozó
szarvasmarháinak építünk kerítést.

Ez csak néhány példa arra,

hogyan lehet hasznot
hajtani a természetnek.

Ha minden élő előtt pusztán
csak fejet hajtunk,

nem tudunk megfelelően
gondoskodni környezetünkről.

Az ember már a bolygó összes
ökoszisztémájába beavatkozott,

egyesekbe beleépítkeztünk,
mások pedig alkalmazkodtak hozzánk.

"A természet jobban tudja"
ökológiai alapelv

arra int minket, hogy körültekintően
avatkozzunk be a vadvilágba.

Azonban alig maradt valami a vadvilágból.

A természetnek szüksége van
a felelős emberi beavatkozásra.

A természettől hatalmas területeket

kisajátító városaink

utakkal és más módon vannak összekötve.

Az lenne jó, ha közlekedési
hálózataink mellett

a természet útvonalainak is maradna
hely, tehát ugyanolyan folyosók,

amik nekünk az úttestek,

azok a mezőkön
az erdők közti csapások, sávok,

amiken az Észtországban szép számban lévő
vadállatok biztonságban át tudnak jutni.

A tájvédelmi területek a vadon városai.

Az ökológusok nem megvédik, az
ökológus valójában senkit nem véd meg,

– sajnos ehhez nincs dia –,

az ökológusok az élővilágot
és összefüggéseit tanulmányozzák,

és megmondják, hogy alakítsuk úgy

az emberi létezést,

hogy harmóniában éljünk a természettel.

Van is bőven példa ember és
természet harmonikus együttélésére.

Az ember nem csak ártani
tud a természetnek.

Vegyük pl. e madarat, a havasi partfutót.

Régebben kb. 20 000 pár repkedett
a Balti-tenger fölött.

Mostanra kb. 400 maradt,
zömük itt él Észtországban,

többségük pedig a Matsalu
Nemzeti Parkban fészkel.

Mi történt velük?
Miért fogytak meg ennyire?

Azért, mert megváltoztak
a földművelési módszerek:

a hagyományos rendszert
modern váltotta fel,

és a havasi partfutó, amely 2013 óta
kalákáink szimbóluma volt,

amely part menti mezőkön,
legelőkön fészkelt,

ahol meszes talajú pusztákat találni,

melyek főképp a Balti-tenger
mentén helyezkednek el.

A világ más pontjain
igen ritkán látni ilyet.

E meszes fennsíkokon kifejezetten
termékeny, vékony talajréteg van.

Korábban legeltettek rajtuk,
és a terület tiszta volt,

ezért termettek meg rajta a fűfélék.

A növényekre lepkék és más rovarok
röpültek, nádi varangy ugrándozott

– ez is kihalóban lévő, értékes faj –;
a havasi partfutó zavartalanul fészkelt,

mivel sűrű bokrok mellett
ezt nem tehetné meg,

hiszen ott jön a róka és megeszi,
nem érné meg odaépítkeznie.

A meszes pusztákra nagy
veszélyt jelent a boróka,

a terület egyetlen ciprusféléje.

Tüskés szőnyegként elborít mindent;
a boróka semmi mást nem tűr meg.

Ezért a kalákák során hektárszám
tisztítjuk meg a védett területek talaját,

hogy az e területeken
kialakulható faji sokszínűség

meg is maradhasson:

havasi partifutónk, nádi varangy
és az összes többi.

Ember és természet harmonikus
együttéléséről szóló másik érdekes példa

büszkeséggel töltheti el hazánkat:

a féltermészetes élőhely
az "erdei kaszáló":

így fordítottam oroszra
az észt puisniit szót,

ami az e területekre jellemző
hagyományos földművelési formát jelenti.

Az ottani fény- és árnyékegyüttes
megléte miatt

minden feltétel adott,

hogy kaszálni és legeltetni is lehessen,

így lenyűgöző faji sokszínűség alakul ki.

A nyugat-észtországi Puhtu-Laelatu
Nemzeti Parkban található

egész északon
a leggazdagabb faji sokszínűség,

mivel 76 növényfajt tudtak begyűjteni
egy négyzetméternyi területről,

ezzel a világon a másodikak vagyunk.

Valahol Argentínában találtak
többet, mint nálunk.

De a legfőbb, hogy ne hanyagoljuk
el ezeket a területeket,

mert kaszálás nélkül
idővel bozótos lesz belőle,

és az orchidea, amely nem
képes felvenni a harcot

a magas szárú füvekkel és gazokkal,
eltűnhet Észtországból.

Néha előfordul, hogy az összességében
kedvező hatású beavatkozásoknak

nemkívánatos következményei lesznek.

A 80-as évek végéig hatalmas területeken
végeztek talajjavítást Észtországban.

Igazán szerencsés volt Észtország:
valahogy úgy alakult,

hogy a szovjetunióbeli talajjavítás
90%-át Észtországban végezték.

Hatalmas mennyiségű talajt
sikerült jelentősen feljavítani:

növekedett a termőképesség, és az erdős
területek is évről évre gyarapodtak.

De amikor mindez elkezdődött,
Észtországban nem voltak hódok,

a fajt a 19. században kiirtották.

Az 1950-es évek végétől pedig
diadalmasan térnek vissza a hódok

és megállapítják, hogy:
"Hű, de jó világ lett itt."

Míg régen csak néhány folyócskára
tudtak hódvárat építeni,

addig most a csatornahálózat
minden bokrot elér.

2002-re a hódok már igazi természeti
csapást jelentettek

az erdőgazdaságokra és még
a természetvédelmi területekre is.

A károk 72%-a azokon
a területeken keletkezett,

ahol korábban talajjavítást végeztek.

Néhány adat igazolásképpen:
ma kb. 17 000 hód van Észtországban,

ami a természetre gyakorolt
káros hatásuk szempontjából

a másfélszerese a hódok
optimális számának.

Azonkívül, hogy hatalmas
területeket önt el a víz,

pusztulnak a rákok, mivel nekik
tiszta vízre van szükségük,

és nem arra, ami az erdőn
keresztül jön a gyárakból,

amit a hódok szeretnek,
viszont a rákoknak nem megfelelő.

A hódgátak akadályozzák a halak ívását.

Igen bosszantó,
ha nagyapánk által telepített,

apánk által gondozott erdőből
szeretnénk meggazdagodni,

de váratlanul kiderül, hogy csak
hódcsaládok profitáltak az erdőből.

Még törvénymódosításra is szükség volt.

Ezen felül a felelősség
egy része azokért a károkért,

melyeket a kiirtástól eddig
megmenekült kártevők okoznak,

az észt vadásztársaságokat terheli.

A vadászokkal való együttműködés terén

kibővítették a földtulajdonos
jogait azzal,

hogy saját földjükön irtási munkákra
kérhetik fel a vadászokat,

aminek köszönhetően sikerülhet
helyreállítani a rendet,

hiszen a 17 ezernyi hód másfélszer
annyi, mint az ideális mennyiség,

most 10% híján elérik lehetséges számukat.
Hadd szaporodjanak!

A kalákák során hódvárakat
számoltunk fel, itt van például ez,

mely kicsi a Narva folyó torkolatánál
látottakhoz képest.

A 60 méteres, 3 vízesésen végighúzódó
gát egy bővizű oldalágat torlaszolt el,

amely a folyót a nemzeti
parkhoz terelte addig,

most pedig gát van ott.

Eltávolítottuk a gátat, de a hódok
szorgosan hozzáláttak az újjáépítéshez.

Az új törvénynek köszönhetően
most végre javul a helyzet.

Ezért nem hajtunk fejet minden élő előtt,

továbbá valamilyen szélsőséges életmód,
divatos öko-trendek követése

vajmi kevéssé hasznos
a természetnek ahhoz képest,

amit a természet törvényeinek megértése,

és a természet értő használata jelent.

Nem lehetünk meg
a természet használata nélkül.

Ezért értelmetlen lenne visszahívni
az embereket a városból az erdőbe.

Tisztáznunk kell, hogyan alakítsuk
a városok és erdők közti kapcsolatot,

és hogy oldjuk meg, hogy ennek
mindenki részese legyen.

A természettel kapcsolatos sztereotípiák
valójában több kárt okoznak,

mint a természet használatával járó kár.

Hogy tekint a kispolgár az ökológusra?

Mint valami eszelősre, aki gumicsónakkal
támadja a tartályhajót.

Természetesen, egyesek
kételkednek az ökológiában,

vagy akár teljesen el is utasítják,

mások a helyzet javításának felelősségét

a legelszántabb aktivistákra hárítják,
akiknek módjukban áll tenni valamit.

Mint már említettem, az ökológusok
a természetet tanulmányozzák,

azt kutatják, mi köze
az ebihalnak a sashoz,

hogyan hatnak egymásra,
hogyan hatnak miránk.

Az ökológus nem véd semmit.

Akkor hát, kinek kellene
védenie a környezetet?

Magam is szennyezem.

Magamnak kell védenem saját magamtól.

Hiszen nem a Narvai Erőmű szennyezi
a környezetet, hanem konkrétan én,

amikor felkapcsolom a villanyt, amelyhez
az áram ebből az erőműből érkezik.

Tehát a végfelhasználó, mi mind,
az egész társadalom az,

amivel kezdeni kell a változtatást,
hogy jobbra forduljon a helyzet.

Hogyan lehet hatni a társadalomra,

ha a társadalom gazdasági
és jogi alapon szerveződik?

Tehát éppen az ember és nem a gumicsónak

a környezetvédő legfőbb fegyvere,
míg az ökológusé nem.

Bizonyára kétféle módon szennyezünk:
a) illegálisan és b) előnytelenül.

Például az erdőbe lerakott
szemétért bírságot kell fizetni.

A szelektíven válogatott szemétért
fizetendő díj sokkal kisebb,

mint a vegyes, válogatatlan
szemétkupacért,

hiszen a válogatott szemét nyersanyag,
a válogatatlan pedig szennyezés.

A törvény és jog mellett

a legjelentősebb hatású a kultúra,
a nevelés és a közoktatás.

Ha az ember tudja, hogy szokásai milyen
hatással vannak a környezetre,

pl. a bolti szatyrok, dobozok,
eldobható műanyagedények,

az égve hagyott villany,

akkor majd nem fog jólesni
neki a palackozott ásványvíz,

mivel frusztráló a józan
ész ellen cselekedni.

Ha a csapvizünk kiváló,

márpedig nálunk kiváló
a csapvíz, akkor igyuk azt.

Tízperces használatért felesleges
még több szemetet termelnünk.

Elvileg éppen a felelősségvállalás,

a személyes felelősségérzet,
és nem valamilyen extrém korlátozások

vagy tettek fogják jobbá tenni
a környezettel való kapcsolatunkat.

Itt van a válogatott szemét példája.

A kalákák pedig többet jelentenek
a tájvédelmi területeken való munkánál:

a szervezők és vezetők elmondhatják,
mikor kezdődnek kalákák.

Remélem, hogy az elhangzottak után

többen, gyakrabban fognak
részt venni a kalákákon.

A lényeg, hogy a tanultakat
alkalmazzuk a hétköznapokban,

hogy helyesebben éljünk
együtt a természettel.

A kalákáink mindig érdekes élményt adnak,

mely hatására az ember
tevékenyebb szerepet vállalhat

mind a társadalomban,
mind a természettel való kapcsolatában.

Köszönöm a figyelmet!

(Taps)