Miért vállaljuk a házból való kilépés kellemetlenségét?

Ben Saunders felfedező azt akarja, hogy menj ki! Nem azért, mert az mindig kellemes és boldogságot ad, hanem azért, mert ott van a valódi élet, "a sűrű nektár, amit kiszívhatunk az óráinkból és napjainkból." Saunders legközelebbi szabadtéri kirándulása? Megpróbálni az első ember lenni a világon, aki elgyalogol Antarktisz partjaitól az Északi-Sarkig és vissza.

Alapvetően szánkók húzásából élek,

nem kell szörnyen sok ahhoz, hogy
intellektuálisan meghökkentsenek,

de felolvasom ezt a kérdést

egy idei korábbi interjúból:

Filozofikusan nézve, az
állandó információáramlás

megfoszt bennünket
a képzelet képességétől,

vagy helyettesíti a fizikai teljesítmény
iránti vágyainkat?

Végül is, valaki máshol
véghez viszi a kihívást,

mi pedig virtuálisan részt vehetünk benne.

Miért vállaljuk hát a kellemetlenséget,
hogy kilépjünk a házból?"

Általában úgy mutatnak be,
mint sarkkutatót.

Nem biztos, hogy ez a
legfejlődőbb, legmodernebb

foglalkozás, de mostanra
az eddigi életem

több mint két százalékát egy sátorban élve
töltöttem az Északi-sarkkörön túl,

szóval éppen eleget vagyok kint a házból.

Természetemnél fogva úgy érzem, hogy én
"csináljuk meg" ember vagyok,

sokkal inkább, mint egy szemlélődő
vagy nézelődő ember,

és ez a kettősség, a szakadék
az ötlet és megvalósítás közt az,

amit kipróbálok és felfedezek.

A legtömörebb válasz arra
a kérdésre, hogy: "miért?",

ami nem hagyott nyugodni
az elmúlt 12 évben,

biztosan e férfinak a nevéhez
köthető, a hetyke úriember

hátul, balról a második,

George Lee Mallory.
Sokan ismerni fogják a nevét.

1924-ben akkor látták utoljára,
amikor eltűnt a felhőkben

a Mount Everest csúcsa felé tartva.

Talán ő volt, talán nem, az első ember,
aki megmászta az Everestet

több mint 30 évvel Edmund Hillary előtt.

Senki nem tudja, hogy elért-e
a csúcsra. Máig rejtély.

De az ő nevéhez fűződik e mondás
megalkotása: "Mert ott van."

De nem vagyok egészen biztos
benne, hogy ezt mondta,

Nagyon kevés bizonyíték
van rá, de amit tényleg mondott,

az sokkal szebb volt,

és ezt is kinyomtattam.
Most pedig felolvasom.

"Az első kérdés, amit feltesznek

és amire muszáj megpróbálnom válaszolni:

Mi haszna van a Mount Everest
megmászásának?

És elsőre azt kell válaszolnom,
hogy semmi.

A legcsekélyebb kilátás sincs
semmilyen haszonra.

Megtudhatunk egy kicsit
az emberi szervezet

viselkedéséről nagy magasságokban,

és esetleg az orvosok a
megfigyeléseinket valami módon

hasznosítják például a repülés területén,

de egyébként semmi hasznunk
nem lesz belőle.

Nem hozunk vissza
se aranyat se ezüstöt,

se drágakövet, se szenet vagy vasat.

Valószínűleg nem találunk
beültethető földet se

hogy élelmiszert termeljünk.
Szóval semmi haszon.

Ha nem érted, hogy az emberben valami

reagál a hegynek a kihívására,

és elindul, hogy találkozzon
vele, hogy a küzdelem

az maga az élet küzdelme fölfelé
és örökké fölfelé,

akkor nem érted meg,
hogy mi miért vágunk neki.

Amit ebből a kalandból nyerünk,
az puszta boldogság,

és a boldogság számít
végül is az életben.

Nem azért élünk, hogy
együnk és pénzt keressünk.

Azért eszünk és keresünk pénzt,
hogy élvezhessük az életet.

Ezt jelenti az élet,
és erre való az élet."

Mallory érvelése, hogy kilépni a házból,

és nekivágni nagy kalandoknak
örömteli és szórakoztató,

viszont ez nem igazán egyezik meg
az én tapasztalataimmal.

A legtávolabbi pont, ahova
a bejárati ajtómtól jutottam,

2004 tavaszán volt.
Még most sem tudom pontosan,

mi ütött belém, de az volt a tervem,

hogy egyedül és támogatás nélkül
átszeljem a Jeges-tengert.

Terveim szerint gyalog mentem
az északi orosz partoktól

az Északi-Sarkra, majd folytatom
Kanada északi partjáig.

Ezt még senki nem teljesítette.
26 éves voltam akkor.

Sok szakértő mondta, hogy lehetetlen,

és anyukám természetesen
nem rajongott az ötletért.

(Nevetés)

Az út egy Szibéria északi partvidékén lévő

kis meteorológiai állomástól
a kiindulási pontomig,

a jégtáblák pereméig,
a Jeges-tenger partjáig

kb. 5 óráig tartott.
És ha valaki látta a rettenthetetlen

Felix Baumgartnert felmenni,
nem csak lejönni,

az érteni fogja azt a nyugtalanító érzést,

amit az észak felé tartó
helikopterben ülve éreztem.

És ez az érzés, bárhogy is
nézem, a közelgő végzet érzete.

Ott ültem, azon tűnődve,
hogy mégis mibe kevertem magam.

Volt benne egy kis vidámság, egy kis öröm,

26 éves voltam. Emlékszem, ott ültem,

lenézve a szánkómra.
A sílécek is készen álltak.

Volt egy műholdas telefonom,
egy vadászpuskám

ha esetleg megtámadna egy jegesmedve.

Emlékszem, ahogy megláttam
a második helikoptert.

Mindkettő küzdötte át magát
a hihetetlen szibériai hajnalban,

és úgy éreztem, mintha kicsit
bennem lenne Jason Bourne

és Wilfred Thesiger. Egy részről

büszkének éreztem magam, de inkább
csak rettenetesen féltem.

Ez az utazás 10 hétig, 72 napig tartott.

Ezt a képet a helikopter mellől csináltuk.

Ezt követően senkivel
nem találkoztam 10 hétig.

Az Északi-Sark a tenger közepén van,

így utazok a Jeges-tenger
fagyott felszínén.

Abban az évben a NASA rekorddöntő
időjárási körülményeket regisztrált.

180 kilogramm ételt, üzemanyagot
és felszerelést vonszoltam.

Az átlaghőmérséklet 10 héten át

mínusz 35 fok volt.
Mínusz 50 volt a leghidegebb.

Szóval nem volt rettenetesen sok
lehetőség örömre vagy vidámságra.

Egy varázslatos dolog
az utazásban viszont,

hogy azért, mert a tenger felett sétálok,

ezen az úszó, sodródó,
változó jégpáncélon,

ami a Jeges-tenger felszínén sodródik,

ez a környezet állandó mozgásban van.

A jég mindig mozog, törik, sodródik,

újrafagy, szóval a táj, amiben
közel 3 hónapig éltem,

egyedülálló volt számomra.
Senki nem fogja, nem tudja,

ugyanazt a látványt, látképet
átélni, amit én a 10 hét alatt.

És úgy gondolom, ez a legtökéletesebb
érv amellett, hogy kilépjünk a házból.

Megpróbálhatom elmesélni
önöknek, hogy milyen volt,

de soha nem fogják megtudni,
hogy milyen volt.

És minél inkább próbálom elmagyarázni,
hogy egyedül éreztem magam,

én voltam az egyetlen emberi lény
14 millió négyzetkilométeren belül.

Hideg volt, majdnem mínusz 75 fok
jeges szélben rosszabb napokon,

több szó már kevesebbet tenne,
és nem tudom így valóságosan lefesteni.

És ezért úgy tűnik nekem, hogy csinálni,

megtapasztalni, elkötelezni
magunkat, igyekezni,

inkább mint nézni és csodálni,
hogy ott van az,

ahol a valódi élet található,

a nektár, amit kiszívhatunk
az óráinkból és napjainkból.

De inkább hozzátennék itt
egy óva intő megjegyzést.

Tapasztalataim alapján függőséget okoz

belekóstolni az életbe az emberi
teljesítőképesség határán.

Ez alatt nem csak valami

őrült, vakmerő kalandra gondolok,

hanem mondjuk a hasnyálmirigyrák
elleni küzdelemre is.

Ez valami függőséget okoz,
és az én esetemben

azt hiszem, a sarki expedíciók

valamiféle rossz szokások.

Nem tudom elmagyarázni, milyen jó,
anélkül, hogy kipróbálnák.

Ellenben képes minden pénzt felemészteni,

és minden kapcsolatot lerombolni,
amihez valaha is közöm volt.

Szóval csak óvatosan kívánjon az ember!

Mallory azt említette,
hogy valami az emberben

a hegyek kihívására megmozdul,

és azon tűnődöm, hogy ez vajon

magában a kihívásban van,
az erőfeszítésben, és különösen

az emberiség előtti nagy,
befejezetlen, vaskos kihívásokban,

az én tapasztalataim
szerint biztosan ez a helyzet.

Van egy befejezetlen kihívás,

ami felnőtt életem nagy részében
hívogató a számomra.

Sokan ismerhetik a történetet.

Ez egy fotó Scott kapitányról
és a csapatáról.

Éppen 100 éve tervezte el,
hogy megpróbál

az első ember lenni,
aki eléri a Déli-Sarkot.

Nem tudták, mi van ott.
Teljesen feltérképezetlen volt

abban az időben. Többet tudtunk a Hold

felszínéről, mint Antarktisz szívéről.

Scott-ot, amiről sokan tudnak, legyőzte

Roald Amundsen és norvég csapata,

akik kutyaszánokat használtak.
Scott csapata gyalog ment,

mind az öten felkantározva húztak
magukkal szánkókat,

és a Sarkhoz érve döbbentek rá,
hogy a norvég zászló már ott van.

Képzelem azt a keserűséget
és kiábrándultságot.

Mind az öten visszaindultak a part felé,

és mind az öten odavesztek
a visszaúton.

Valamiféle félreértés van manapság,

hogy mindez a felfedezésért
és a kalandért volt.

Az Antarktiszról beszélve kérdezik:

"Ez érdekes, tudod,

az a Blue Peter előadó nem
ezt csinálta meg most biciklivel?"

Vagy: "Az szép, a nagymamám is megy

egy utazásra Antarktiszra következő évben.

Lehet, hogy találkozni fogtok ott?"

(Nevetés)

De Scott utazása befejezetlen maradt.

Senki nem sétált el
Antarktisz partvidékéről

az Déli-Sarkig és vissza.

Ez vitathatatlanul a legmerészebb kihívás

a felfedezések aranykorában,

és ez a megfelelő időnek tűnik
nekem, minden adva van

amit megfejtettünk az elmúlt évszázadban

a skorbuttól a napelemekig,
szóval épp itt az ideje,

hogy valaki befejezze ezt a munkát.

Pontosan ez az, amit
magamnak célul tűztem ki.

Következő októberben egy
háromfős csapatot vezetek majd.

Körülbelül 4 hónapunk lesz,
hogy teljesítsük az utazást.

Ez a térkép. A piros vonal
egyértelműen félúton a sarkig van.

Majd megfordulunk és visszajövünk.

Teljesen átérzem az iróniát,
hogy elmondom,

hogy blogolni és tweetelni
fogunk. Önök majd

virtuálisan átélhetik ezt az utazást

oly módon, ahogy senki korábban.

Nekem pedig ez egy négy hónapnyi
lehetőség lesz, hogy végre

előálljak egy ütős válasszal
arra a kérdésre, hogy: "Miért?".

Az életünk ma biztonságosabb
és kényelmesebb,

mint valaha. Természetesen
nincs akkora kihívás

a felfedezőknek manapság.
A karriertanácsadóm az iskolában

soha nem említette ezt lehetőségként.

Ha meg akartam tudni, például,

mennyi csillag van a tejúton,

milyen idősek a fejek a Húsvét-szigeten,

szinte mindenki ki tudná ezt most deríteni

anélkül, hogy felállna a helyéről.

És mégis, ha valamit megtanultam
az elmúlt közel 12 évben

nehéz dolgokat vonszolva hideg helyeken,

az az őszinte, igazi
inspiráció és fejlődés,

ami csak viszontagságok
és kihívások árán,

a kényelmes és megszokott
dolgoktól való eltávolodás

és az ismeretlenbe való belépés
révén érhető el.

Az életben, mindegyikünknek vannak
leküzdendő viharai és legyőzendő sarkai,

és metaforikusan mondva, legalább is

mindannyiunknak hasznos,
ha kimozdulunk a házból

kicsit gyakrabban, ha csak össze tudjuk
szedni minden bátorságunkat.

Én biztosan bátorítanám önöket,
hogy nyissák ki az ajtót kicsit jobban,

és vessenek egy pillantást
a kinti világra.

Nagyon szépen köszönöm.

(Taps)