Shane Koyczan: "Mind a mai napig" ... a csúfoltaknak és gyönyörűeknek.

Egyszerre vicces és kísérteties; Shane Koyczan költő átéli milyen érzés fiatalnak lenni, és ... másmilyennek. "Mind a mai napig", a verse, amit szóban adott elő, milliókat ragadott meg tűzvészként terjedő videóként (amit 80 animátor készített közösen). Itt dicső, élő válaszként adja elő háttértörténettel kiegészítve. Hegedűvel kíséri Hannah Epperson.

Jó sokan vagytok.

Amikor gyerek voltam,

A szívemet az ágy alá rejtettem, mert anyum azt mondta,

"Ha nem vagy elég óvatos, egy nap, valaki majd össze fogja törni."

Higyjétek el, az ágy alja nem jó rejtekhely.

Tudom, mert annyiszor lehurrogtak, hogy

tériszonyom van attól, ha a sarkamra állok.

De ezt mondták nekünk.

Állj a sarkadra.

Ezt elég nehéz, ha nem tudod ki vagy.

Elvárták, hogy már korán meghatározzuk kik vagyunk,

és ha nem tettük, mások tették meg nekünk.

Kocka. Dagi. Ribi. Homi.

S miközben megmondták mik is vagyunk,

megkérdezték:

"Mik akartok lenni, amikor felnőttök?"

Mindig is tisztességtelen kérdésnek éreztem ezt.

Feltételezi, hogy nem lehetünk azok, akik már vagyunk.

Gyerekek voltunk.

Amikor gyerek voltam, Férfi akartam lenni.

Saját nyugdíjszámlát akartam,

amiből elég édességet vehetek, hogy öregnapjaimra is jusson.

Amikor gyerek voltam, borotválkozni akartam.

Mostanság nem annyira.

Amikor 8 éves voltam, tengerbiológus akartam lenni.

Amikor 9 voltam, megnéztem "A cápát",

és gondoltam: "Kösz, mégsem."

Amikor 10 voltam, azt mondták, hogy a szüleim azért mentek el, mert nem akartak engem.

Amikor 11 voltam, azt akartam hagyjanak békén.

Amikor 12, meg akartam halni. 13, meg akartam ölni egy gyereket.

Amikor 14 lettem, megkértek, hogy komolyan gondolkodjak el a továbbtanuláson.

Azt feleltem: "Író szeretnék lenni."

Így válaszoltak: "Válassz valami reálisabbat."

Azt mondtam: "Profi pankrátor."

Ők pedig: "Ne légy butus."

Megkérdezték mi akarok lenni,

aztán megmondták mi ne legyek.

És nem én voltam az egyetlen.

Azt mondták, hogy valahogy azzá kell válnunk

akik nem vagyunk, feláldozva azt, akik vagyunk,

hogy örökölhessük az álarcát annak, akik majd leszünk.

Azt mondták, hogy fogadjam el azt az identitást,

amit mások adnak majd nekem.

És azon gondolkoztam: mitől lehet az én álmaimat ennyire könnyen félresöpreni?

Tegyük hozzá, az álmaim félénkek,

lévén kanadaiak. (Nevetés)

Az álmaim öntudatosak, és túlzottan mentegetőzőek.

Egyedül állnak a szalagavatós táncon,

és soha nem csókolta őket senki.

Még az álmaim is csúfolták.

Hülyeség. Butaság. Lehetetlen.

De tovább álmodtam.

Pankrátor leszek. Mindent kitaláltam.

Én leszek A Szemetes.

A befejező mozdulatom a Szemétprés lesz.

A szójárásom pedig: "Kirakom a szemetet'"

(Nevetés) (Taps)

Aztán jött ez a pasas, Duke "A Kuka" Droese,

és ellopta a figurám.

Összetörtem, akár egy szemétprés által.

Azt gondoltam magamban: "Mi lesz most? Hova fordulok?"

Költészet.

Mint egy bumeráng, a dolog, amit imádtam, visszatért hozzám.

Az egyik legelső sor, amire emlékszem, hogy leírtam,

az válasz volt egy olyan világra, ami elvárta, hogy utáljam magam.

15 és 18 éves korom között utáltam magam,

mert azzá váltam, amit gyűlölök: egy zsarnok.

Amikor 19 voltam, ezt írtam:

"Szeretni fogom magam, azon könnyedség ellenére,

amivel az ellenkező irányba dőlök."

Attól, hogy a sarkadra állsz, még nem kell

erőszakhoz folyamodni.

Amikor gyerek voltam,

házik megírását cseréltem be barátságra,

és minden barátomnak beírtam, ha késtek,

vagy legtöbb esetben el se jöttek.

Magamnak igazolást adtam, hogy túljussak minden be nem tartott ígéreten.

Emlékszem erre a tervre, amit a frusztráció szült

egy olyan sráctól, aki folyamatosan "Yoginak" hívott,

aztán a hasamra mutatott, és így szólt: "Túl sok piknikkosár."

Kiderült, hogy nem is olyan nehéz rászedni valakit,

és egy nap az óra előtt, szóltam neki,

"Persze, lemásolhatod a házimat,"

és odaadtam az összes kérdésre a rossz megoldást,

amiket előző este írtam le.

Majdnem tökéletes pontszámot várva kapta vissza a háziját,

és nem hitte el, amikor a terem másik végéből rámnézett, és felmutatott egy nullát.

Tudtam, hogy nem kell felmutatnom a 30-ból 28 pontos házim,

de elégedettségem akkor lett teljes, amikor zavartan rám nézett,

én meg azt gondoltam: "Okosabb, mint az átlag maci, hülyegyerek."

(Nevetés) (Taps)

Ez vagyok én.

Én így állok a sarkamra.

Amikor gyerek voltam,

Azt hittem, hogy a disznó-oldalas és a karate-oldalas egy és ugyanaz.

Azt hittem mindkettő disznó-oldalas.

S mivel a nagyim aranyosnak találta,

és mert az volt a kedvencem, hagyta, hogy így gondoljam.

Nem nagy ügy.

Egy nap, amikor rájöttem, hogy dagi srácokat nem famászásra tervezték,

leestem a fáról, és a jobb oldalam megzúztam.

Nem akartam a nagyimnak elmondani,

mert féltem, hogy bajba kerülök, mert ott játszottam, ahol nem kellett volna.

Pár nappal később a tesitanár észrevette a zúzódást,

és beküldött az igazgatóhoz.

Ő továbbküldött egy kis szobába,

ahol egy nagyon aranyos néni rengeteg kérdést feltett az otthoni életemről.

Nem éreztem szükségét, hogy hazudjak.

Az én világomban meglehetősen jó dolgom volt.

Elmeséltem, hogy amikor szomorú vagyok, a nagyimtól kapok egy karate-oldalast.

(Nevetés)

Ez egy teljeskörű vizsgálathoz vezetett,

és három napig nem lakhattam otthon,

míg végre úgy döntöttek megkérdezik hogy szereztem a zúzódásokat.

Ennek a buta kis történetnek a híre gyorsan terjedt az iskolában,

és meg is kaptam az első becenevem:

Disznó-oldalas.

Mind a mai napig utálom a disznó oldalast.

Nem én vagyok az egyetlen gyerek, aki így nőtt fel,

körülvéve olyanokkal, akik kántálták azt a rímet

a vesszőkkel es kövekkel,

mintha a törött csontok jobban fájnának, mint ami gúnyneveken szólítottak,

és mindegyiken szólítottak.

Így abban a hitben nőttünk fel, hogy senki nem szeret majd belénk,

hogy mindhalálig egyedül leszünk,

hogy nem találkozunk senkivel, akitől úgy érezzük, hogy a Nap

valami olyasmi, amit csak nekünk csinált a sufniban.

Megszakadt szívek bluest véreztek, és igyekeztünk kiüríteni magunkat, hogy semmit se érezzünk.

Ne mondd, hogy ez kevésbé fáj, mint egy törött csont,

hogy egy benőtt élet az olyan, amit egy sebész ki tud vágni,

hogy nem tud átterjedni máshová: megteszi.

A kislány nyolc éves volt,

harmadik osztály első napján hívták csúnyának.

Mindkettőnket hátra ültettek,

hogy ne lőjenek folyton nyálas papírgalacsinokkal.

De a suli folyosói csataterek voltak.

Minden egyes nyomorult nap túlerőben voltak.

Szünetekben inkabb benn maradtunk, mert kint rosszabb volt.

Kint elfutni gyakoroltunk,

vagy megtanulni szoborként állni, hogy észre se vegyenek minket.

Ötödikben a padjára ragasztottak egy matricát:

"Vigyázz, kutya!"

Mind a mai napig, a szerető férje ellenére nem gondolja, hogy gyönyörű

egy anyajegy miatt, ami az arca kevesebb, mint felén látható.

A többi gyerek azt mondta: "Úgy néz ki, mint egy rossz válasz,

amit megpróbáltak kiradírozni, de nem igazán sikerült."

És soha nem fogják megérteni, hogy két gyereket nevel

akiknek a "gyönyörű" jelentése úgy indul, hogy "Anya",

mert ők előbb látják a szívét, mint a bőrét,

mert mindig csak elképesztő volt.

A fiú egy törött ág volt, amit ráoltottak egy másik családfára,

örökbefogadták,

nem azért, mert a szülei más jövőt akartak.

Három éves volt, amikor kevert ital lett:

egy rész egyedül, két rész tragédia,

nyolcadikban kezdte a terápiát,

és a személyisége teszteken és gyógyszereken alapult,

és az életében a hegyek hatalmasak, a völgyek szakadékok voltak.

négyötödrészt öngyilkos, aztán antidepresszáns-szökőár,

és felnőttként "gyogyósnak" hívták,

egyrészt a gyógyszerek,

99 részt a kegyetlenség miatt.

Tizedikben megpróbálta megölni magát,

amikor egy srácnak, aki még haza tudott menni Anyuhoz es Apuhoz,

volt mersze azt mondani, hogy "Lépj túl rajta."

Mintha a depresszióra lenne valami gyógyír

egy elsősegélydoboz tartalmai között.

Mind a mai napig egy két végén meggyújtott dinamit,

részletesen le tudja írni hogyan hajlik az ég

pillanatokkal azelőtt, hogy leszakad,

és hiába van egy hadseregnyi barátja, akik mind inspirációnak tartják,

beszédtéma maradt olyan emberek között, akik nem értik,

hogy néha gyógyszer nélkül lenni kevésbé függőség,

mint józanság kérdése.

Nem mi voltunk az egyedüli gyerekek, akik így nőttek fel.

Mind a mai napig, a gyerekeket csúfolják.

A klasszikusok "Héj, hülye", "Héj köcsög".

Mintha minden sulinak lenne egy raktárnyi csúfja,

amit minden évben kiegészítenek,

és ha egy gyerek megtörik egy suliban, és senki körülötte nem akarja meghallani,

hallatszanak egyáltalán?

Vagy csak háttérzajok egy lemezen ami akad,

mikor emberek legyintenek, hogy "A gyerekek gonoszak."

Minden suli egy sátras cirkusz,

és a rangsor az akrobatáktól indult, majd oroszlánidomárok,

bohócoktól a karneválosokig, mind fényévekkel előttünk.

Mi voltunk a szörnyszülöttek — rákkéz-srácok és szakállas hölgyek,

furcsaságok, akik egyedülléttel és depresszióval zsonglőrködnek,

egymagunk üvegeztünk,

megpróbálván megcsókolni önmagunk sebeit hogy gyógyuljunk,

de éjjel, amíg a többiek aludtak,

mi a kötélen sétáltunk.

Gyakoroltunk, és igen, páran leestünk.

De azt akarom nekik mondani, hogy mindez

csak törmelék, amit hátrahagyunk, amint eldöntjük, hogy leszámolunk

mindennel, amiről azt hittük, hogy voltunk,

és ha nem látsz semmi szépet magadban,

szerezz egy jobb tükröt, nézz kicsit alaposabban, bámulj kicsit hosszabban,

mert van benned valami, ami miatt tovább próbálkozol,

akkor is, ha mindenki azt mondta add fel.

Gipszet tettél a törött szívedre, és magad írtad alá.

Azt írtad: "Tévedtek".

Mert lehet, hogy nem tartoztál egy csoportba vagy klikkbe.

Lehet, hogy téged választottak utoljára kosárban, vagy bármiben.

Lehet, hogy zúzódásokat és hiányzó fogakat hoztál élménybeszámolókra, de soha nem meséltél,

mert hogy tudsz megállni a saját lábadon,

ha mindenki körülötted el akar tenni láb alól?

Hinned kell, hogy tévedtek!

Tévedniük kellett!

Mi másért lennénk még mindig itt?

Úgy nőttünk fel, hogy az esélyteleneknek szurkoltunk,

mert magunkat láttuk bennük.

Egy olyan gyökérből nőttünk ki, amit abban a hitben

ültettek, hogy nem azok vagyunk, aminek csúfoltak.

Nem egy elakadt magára hagyott autók vagyunk

amik csak üresen állnak valami autópályán,

és ha mégis, ne aggódj.

Csak a következő benzinkútig kell menni benzinért.

Mi végzett tagjai vagyunk a "Megcsináltuk" osztálynak,

nem elhalkult visszhangjai felkiáltásoknak,

"Csúfolások soha nem fognak bántani."

De, persze hogy bántottak.

De az életünk mindig csak

egy egyensúlyozás marad

aminek kevésbé a fájdalomhoz

mint inkább a szépséghez van köze.

(Taps)