Mitől betegszünk meg? Nézzünk szembe vele!

Rishi Manchanda egy évtizedig dolgozott orvosként Los Angeles déli részén, ahol rájött, hogy munkájának célja nemcsak a tünetek kezelése, hanem a kiváltó okok, azaz a bajok forrásánál ható tényezők megtalálása, mint a rossz táplálkozás, stresszes munka, kevés friss levegő, amelyektől páciensei megbetegszenek. Az előadás nyomatékosan arra inti az orvosokat, hogy a beteg életkörülményeire a vizsgálóhelyiségen kívül is figyelniük kell.

Mint orvos, már egy évtizede

hajléktalanná lett veteránokat,

és munkáscsaládokat gondoztam.

Nehéz, sokszor sanyarú
körülmények között élő

és dolgozó emberekkel foglalkoztam.

Ez a munka nyitotta fel a szemem,

hogy alapvetően más szemléletre

van szükségünk az egészségügyben.

Olyan egészségügyi rendszer kell,

amely nem áll meg a tüneteknél,

amelyek miatt a beteg
bekerült a klinikára,

hanem képes a kiváltó körülményeket

feltárni és javítani rajtuk.

Az egészség pedig

nem az orvosi rendelő
négy fala között kezdődik,

hanem ott, ahol élünk

és dolgozunk,

ahol eszünk, alszunk, tanulunk
és játszunk,

ahol életünk legnagyobb részét töltjük.

De mi jellemzi az egészségügy
másfajta szemléletét,

amellyel a gyökereknél javíthatjuk
egészségünket?

Hogy szemléltessem, mesélek Veronicáról.

Veronica a 17. páciens volt

az aznapi 26 páciensem közül

azon a Los Angeles-i klinikán.

Krónikus fejfájására panaszkodott.

Fejfájása évek óta gyötörte,

és ez alkalommal

állapota rémisztő volt.

Kb. 3 héttel azelőtt,
hogy bejött volna hozzánk,

először egy Los Angeles-i
sürgősségi osztályra ment.

Az orvos azt mondta neki:

"Veronica, elvégeztünk pár vizsgálatot.

Az eredmények jók, így itt van
néhány fájdalomcsillapító,

és menjen a kezelőorvosához.

De ha a fájdalom nem múlik el

vagy súlyosbodik, jöjjön vissza."

Veronica követte az utasításokat,

és vissza is ment.

Nem hogy egyszer, de kétszer is.

Mielőtt hozzánk jött volna,
három hét alatt

háromszor járt a sürgősségi osztályon.

Folyamatosan járta

a kórházakat és klinikákat,

és így teltek az utóbbi évei,

sikertelenül keresve az enyhülést.

Veronica eljött a klinikánkra,

mert bár rengeteg orvosnál járt,

még mindig beteg volt.

Amikor eljött hozzánk, mi másik
megközelítéssel próbálkoztunk.

Ezt az orvosasszisztensünkkel kezdtük,

akinek csak alapképzettsége volt,

de ismerte a közösséget.

Asszisztensünk feltett néhány alapkérdést.

"Mi a fő panasza?"

"Fáj a fejem."

"Végezzünk el pár mérést" —

mérjük meg a vérnyomását és a pulzusát,

de kérdezzünk még valami
hasonló fontosat,

ami sok más hozzá hasonló
pácienst is érint,

itt, Los Angeles déli részén.

"Veronica, tudna mesélni a lakóhelyéről?

Legfőként az otthona állapotáról?

Van benne penész? Vízszivárgások?

Vannak csótányok a lakásában?"

Veronika mindhárom
kérdésre igennel felelt:

csótányok, vízszivárgás, penész.

Megkaptam az összefoglalót, elolvastam,

lenyomtam az ajtókilincset,

majd beléptem a szobába.

Tudniuk kell, hogy Veronica,

hasonlóan sok más pácienshez,
akiket van szerencsém kezelni,

határozott fellépésű, magabiztos személy,

kivételes személyiség,

de itt nálunk

a fájdalomtól összeroskadva ült
a kivizsgáló asztalon.

Lüktető fejét kezébe támasztotta.

Felemelte a fejét,

s megpillantottam az arcát, köszöntöttem,

s rögtön észrevettem valamit

az orrnyergén,

egy ráncot a bőrén.

Az orvoslásban ezt
allergiás ráncnak hívjuk.

Általában krónikusan allergiás
gyerekeken figyelhető meg,

akik az orr krónikus fel-le dörzsölésével

próbálnak megszabadulni
az allergiás tünetektől.

De hát ez itt a felnőtt Veronica,

ugyanezekkel az allergiáról
árulkodó jelekkel.

Néhány perccel az után,
hogy feltettünk pár kérdést,

megvizsgáltuk és meghallgattuk,

azt mondtam: "Veronica,
tudom, miben szenved.

Azt hiszem, krónikus allergiája,

migrénes fejfájása
és melléküreg-elzáródása van,

és ezek a dolgok a lakóhelyéhez köthetők."

Máris megkönnyebbült kissé,

mivel először kapott diagnózist,

de én azt mondtam:
"Most beszéljünk a kezeléséről.

Rendelünk néhány gyógyszert a tüneteire,

és javasolnék önnek egy szakértőt,
ha nincs ellenére."

Mi tagadás, szakértőket
elég nehéz találni

Los Angeles déli részében,

Veronica rögtön egy "Tényleg?"
tekintettel nézett rám.

Azt mondtam: "A szóban forgó szakértőt

én közösségi egészségügyi
munkásnak hívom.

Ha ez megfelel,

felkeresi önt a lakásán,

megvizsgálja, mi a helyzet

ezzel a a vízszivárgással, penésszel,

és segít javítani a tüneteit
is okozó körülményeken.

Ha szükséges, a szakértő átadja

egy jogsegély-szolgálati ügyvédnek,

mivel lehet, hogy a háziúr

nem tesz eleget javítási kötelességének."

Veronica néhány hónap múlva visszajött.

Az összes kezelésbe beleegyezett.

Elmondta, hogy tünetei
90%-ban enyhültek.

Kevesebbet hiányzik a munkából,

több időt tölt a családjával

és kevesebbet a Los Angeles-i sürgősségi
osztályokra való rohangálással.

Jelentősen javult az állapota.

Fiai, akik közül az egyik asztmás,

már kevésbé betegeskedtek.

Ő is sokat javult, és ez nem is véletlen.

Veronica otthona is sokat javult.

Mi a lényege e más szemléletnek,

amely gondosabb kezeléshez,

ritkább kórházba járáshoz,
mégis jobb egészséghez vezetett?

Nos, egyszerűen e kérdéssel kezdtünk:

"Veronica, hol lakik?"

De fontosabb,
hogy bevezettünk egy rendszert,

amellyel rutinkérdéseket tehettünk fel

Veronicának és több száz
hozzá hasonlónak

azokról a körülményekről,

melyek hatással lehetnek az egészség

és sajnálatos módon,
néha a betegség kialakulására

a Dél-Los Angeles-hez hasonló helyeken.

Közösségükben a fő gond
a borzalmas lakás

és a kétes minőségű étel volt,

amiről klinikánknak tudnia kellett.

Más közösségekben ez lehet

közlekedési nehézség, elhízás,

parkok megközelíthetősége,
fegyveres erőszak.

A fontos, hogy kiépítettünk

egy működő rendszert.

Ezt oknyomozó megközelítésnek hívom.

E kifejezést sokan ismerhetik.

Egy példázatból származik,

ami közismert az egészségügyben.

A példázat három barátról szól.

Képzelje el, hogy ön az egyik közülük,

és egy folyóhoz érnek.

A táj szépségét csakhamar
egy gyermek sírása töri meg,

pontosabban több gyermeké,
akik a vízben fuldokolnak.

Biztos megteszi, amit bárki más is:

barátaival egyből vízbe veti magát.

Első barátja így szól: azt mentem ki,

akik már fuldokolnak,

akik a legközelebb vannak a vízeséshez.

A második azt mondja: építek egy tutajt,

gondoskodom róla, hogy minél kevesebb

ember érje el a vízesés szélét.

Minél többjüket juttassuk

úgy biztonságba,

hogy tutajt tákolunk a fából.

Idővel sikerrel is járnak, de nem teljesen

a tervük szerint.

Többen elsodródnak tőlük,
majd észreveszik,

hogy harmadik barátjuk

sehol sincs.

Majd meglátják a vízben,

ahogy ellenkező irányban, fölfelé úszik,

mentve az útjába eső gyerekeket.

Rákiáltanak: "Hová mész?

Itt is vannak mentendő kölykök."

Ő így válaszol:

"Megyek és megkeresem,

hogy ki vagy mi löki
a gyerekeket a vízbe."

Az egészségügyben az első barátunk:

a specialistáink,

a baleseti sebész,
az intenzív osztályos nővér,

a mentőorvosok.

Megvannak az életmentő embereink,

akikre szorult helyzetekben szükség van.

Tudjuk azt is, hogy megvan
a második barátunk is —,

a tutajépítő.

Ők a klinikai orvosok,

akik azért vannak, hogy foglalkozzanak

a krónikus betegségekkel,

mint a cukorbetegség, magas vérnyomás,

éves kontrollvizsgálatok,

figyelik, hogy megkapjuk az oltásokat,

és biztosítják, hogy legyen egy tutaj,

amibe belekapaszkodva megmenekülünk.

Mindez életbevágó és igen szükséges.

De hol a harmadik barát?

Nincs elég ilyen oknyomozó szembeúszónk.

Ők a profi egészségügyi szakemberek,

akik tudják: az egészség ott kezdődik,

ahol lakunk, dolgozunk és játszunk,

mindemellett, képesek mozgósítani

forrásokat a rendszer kialakítására

a klinikáikon vagy kórházaikban,

ami már tényleg azt eredményezi,

hogy a betegek megfelelő kezelést kapjanak

a klinika négy falán kívül is.

Feltehetnének egy lényeges kérdést,

amit sok orvoskolléga is feltesz:

"Orvosok és nővérek, akik közlekedésről
és lakhatásról elmélkednek?

Inkább gyógyszert
és kezelést kellene felírniuk,

és az adott bajt kezelniük."

Igen, embereket menteni a vízesés szélén

elég fontos munka.

De kinek van erre ideje?"

Nem értek egyet.
A tudomány azt bizonyítja,

hogy az oknyomozó megközelítés
elengedhetetlen.

A tudósok azt tartják,

hogy élet- és munkakörülményeink

több mint kétszer jobban hatnak

az egészségünkre,

mint az örökölt génjeink.

Élet- és munkakörülményeink,

környezetünk tényezői,

társadalmunk szerkezete,

és a viselkedésünkre gyakorolt hatásuk,

mindez együtt több
mint ötször erősebben hat

egészségünkre,

mint az orvosok és kórházak által
rendelt pirulák

vagy kezelések együttesen.

Összegezve,
az élet- és munkakörülmények

felelősek a megelőzhető
halálesetek 60%-áért.

Hadd hozzak erre egy példát.

Tegyük fel, hogy egy startup cég

ajánlatot tesz nekünk: "Csodás termékünk

csökkenti a szívbetegség általi
halála kockázatát."

Talán még be is fektetnénk,

ha a termék gyógyszer vagy eszköz volna,

de mi van, ha a termék csupán egy park?

Az egyik meghatározó brit felmérés

több mint 40 millió lakos

kórtörténeti adatainak

különböző változóit vizsgálta,

melyeket számos tényező befolyásolt.

Amikor a szívbetegségek
kockázatát vizsgálták,

kiderült, hogy a zöldterület
jelentősen csökkenti kialakulását.

Minél közelebb élünk a zöldterülethez,

parkokhoz és fákhoz,

annál kisebb a szívbetegség kockázata,

és ez igaz gazdagokra és
szegényekre egyaránt.

Ez megerősíti az egészségügyben dolgozó

barátaim véleményét:

az irányítószám többet számít,

mint az öröklött génjeink.

Megfigyeltük, hogy az irányítószám

ténylegesen formálja genetikai kódunkat.

Az epigenetika azokat a
molekuláris mechanizmusokat

és bonyolult folyamatokat vizsgálja,
amelyekben DNS-ünk formálódik,

génjeink ki- és bekapcsolódnak

környezeti, élet-

és munkakörülményeink hatására.

Világos, hogy ezek a tényezők,

ezek az okok igenis számítanak.

Hatással vannak az egészségünkre,

ezért a szakembereknek
kezdeniük kell velük valamit.

De Veronica a következő rendelésen

feltette nekem

a legbonyolultabb kérdést,

amit az utóbbi időben kaptam:

"Miért nem érdekelték egyik orvosomat sem

az otthoni körülményeim?

A sürgősségire való járkálások során

átestem két CT-vizsgálaton,

tűt döftek a derekamba,

hogy gerincfolyadékot vegyenek,

és átestem egy tucatnyi vérvételen.

Jöttem-mentem, mindenféle
egészségügyi dolgozóval találkoztam,

de senki sem kérdezett az otthonomról."

A becsületes válasz erre,

hogy gyakran tüneteket
kezelünk ahelyett,

hogy a kiváltó okokkal foglalkoznánk.

Ennek sok oka van,
de a három legfőbb közül

az első, hogy nem ezért fizetünk.

Az egészségügyben gyakran a
mennyiségért és nem a minőségért fizetünk.

Az orvosokat és a kórházakat

a nyújtott szolgáltatások
darabszámáért fizetjük,

és nem feltétlenül
a gyógyítás sikerességéért.

Ez elvezet a második jelenséghez,

amit az egészségügyi okfeltárás

"Nincs kérdés, nincs válasz"
megközelítésének nevezek.

Nem kérdezzük, hol él és dolgozik,

mert ha ott van gubanc,

nem tudjuk, mit is mondhatnánk.

Nem mintha az orvosok ne tudnák,
hogy ezek fontos dolgok.

Több mint 1000 amerikai orvos körében

a minap végzett felmérésből kiderült,

hogy 80%-uk azt mondta:

tudják, hogy pácienseik egyéb gondjai

ugyanannyira fontosak,

mint egészségügyi problémáik,

és még ennek tudatában is,

elismerve az egyéb okok fontosságát,

csupán 20%-uk mondta:

volt benne annyi eltökéltség,
hogy fölvesse e kérdéseket,

s ott javítson, ahol a baj kezdődik.

Van egy űr a páciens életének,

lakás- és munkakörülményeinek
ismerete,

és aközött, hogy tehetünk-e ellene

a rendszerben, amiben dolgozunk.

Jelenleg ez hatalmas gond,

mivel ez vezet el a következő kérdéshez:

"Ki a felelős ezért?"

Ezzel elértünk a harmadik ponthoz,

a harmadik válaszhoz Veronica kérdésére.

A rejtély egyik oka,

hogy közel sincs elég oknyomozónk

az egészségügyi rendszerben.

Nincs elég "harmadik barát",

aki azt keresné,

hogy ki vagy mi löki a gyerekeket a vízbe.

Van sok oknyomozónk,

és sokukkal volt is szerencsém találkozni

Los Angelesben, az ország más részein

és a világ más tájain is.

Fontos tudnunk, hogy ezek az emberek

néha orvosok, de nem szükségszerűen.

Lehetnek nővérek, klinikusok,

gondozók, szociális munkások.

Nem igazán fontos,

hogy milyen titulus áll a nevük előtt.

Sokkal fontosabb, hogy mind készek

bevezetni egy olyan rendszert,

amely átalakítja a szerepüket,

és megváltoztatja gyógyászati
gyakorlatukat.

A folyamat egészen egyszerű.

Mint az egyszeregy.

Először azt mondják:

határozzuk meg a klinikai problémát

a betegek egy bizonyos csoportjánál!

Mondjuk, például

próbáljunk olyan gyerekeken segíteni,

akik asztmájukkal állandóan

kórházba járkálnak.

A probléma meghatározása után
jön a következő lépés:

gyerünk, derítsük ki a kiváltó okot!

Az egészségügyben a hibaokelemzés
gyakran azt jelenti,

hogy nézzük meg,
milyenek a páciens génjei,

nézzük meg, milyen a viselkedése.

Talán nem étkezik egészségesen.

Étkezzen egészségesebben!

Ez a hibaokelemzésnek

egy igen leegyszerűsített formája.

Kiderül, hogy semmi haszna

az ilyen szemellenzős módszernek.

Az oknyomozó által használt hibaokelemzés

másként veti föl a kérdést:
nézzük meg,

milyenek az élet- és munkakörülményei!

Talán az asztmát a gyerekek

otthoni körülményei okozzák?

Vagy talán szennyezett levegőjű
főút mellett élnek,

ami a betegség kiváltó oka lehet.

Erre kellene összpontosítanunk
az erőinket,

mivel ez a harmadik, kritikus eleme

az oknyomozók által követett módszernek.

Ők a megoldásért mozgósítják a forrásokat,

először a klinikai rendszerben,

aztán a közegészségügyből és máshonnan is

vonnak be erőket, pl. ügyvédeket,

vagy bárkit, aki hajlandó közreműködni,

hogy értelmes megoldást találjunk.

Ne csak a klinikai problémákat nézzük,

kutassuk föl a bajok okát is,

s rendeljük hozzá a megfelelő forrásokat.

Tudom, rengeteg történetünk van

kiválóan dolgozó oknyomozókról.

A gond az, hogy túl kevesen vannak.

Becslések szerint, minden 20-30 klinikusra

kellene egy oknyomozó.

Az USA-ban ez azt jelenti,

hogy 25 ezer oknyomozóra lenne szükségünk

2020-ig.

De most - minden kimutatás szerint -
csak néhány ezer ilyen van,

és emiatt pár éve

munkatársaimmal úgy gondoltuk,

hogy ki kellene képezzünk másokat is.

Alapítottunk egy szervezetet

Health Begins [Az egészség kezdete] néven,

amelynek a dolga egyszerűen ez:

Oknyomozókat képez.

Sokféle módon mérjük a sikerességünket,

de a legfontosabb,

hogy kialakítsuk az emberekben

a magabiztosság érzetét, hogy kiirtsuk

a "nincs kérdés, nincs válasz" elvét.

Azt próbáljuk elérni, hogy az orvosok

és rendszer, amelyben dolgoznak

képesek legyenek

magabiztosan fölismerni és megoldani

az élet- és munkakörülményeinkből
adódó problémákat.

Munkánk során e magabiztosság

kb. háromszoros növekedését tapasztaltuk.

Ez igen figyelemre méltó,

de a leginkább meggyőző tényező,

amiért támogatni kell

az oknyomozókat,
összehozni őket egymással az,

hogy minden nap,

minden héten hallok a Veronicáéhoz
hasonló történeteket.

Történeteket Veronicáról

és nagyon sok hozzá hasonlóról,

akik bekerülnek az egészségügybe,

és fogalmat alkothatnak róla,

milyen egy működő rendszer,

amely nem küldözgeti a beteget ide-oda,

hanem rendbe hozza az egészségét,

meghallgatja a beteget,

feltárja az életkörülményeit,

legyen gazdag, szegény
vagy középosztálybeli.

A történetek fontosak,

mert nemcsak arról szólnak,

hogy már közel
a kívánt egészségügyi rendszer,

de arról is, hogy mindenki tehet
a megvalósításáért.

Az orvosok és nővérek egyre ügyesebben

deríthetik fel a páciens életkörülményeit.

Nemcsak azért, mert megértők
és türelmesek,

hanem azért is, mert az alapellátás
így jobb minőségű lesz.

Az egészségügyi rendszerek
és akik fizetnek érte

bevonhatnak más
közegészségügyi szervezeteket,

és mondhatják:

nézzük meg együtt az adatokat.

Van-e közös vonás a páciensek
életére vonatkozó adatok közt?

Találunk-e közös eredendő okot,

és tudjuk-e azután ezek megszüntetésére

összpontosítani az erőforrásainkat?

Orvosegyetemek, nővérképzők,

mindenféle egészségügyi oktatási program

segíthet az oknyomozók
következő nemzedékének kiképzésében.

Hassunk oda, hogy ezek az iskolák

adják az oknyomozók zömét,

azaz a közösségi egészségügyi munkásokat.

Sokkal több ilyen kell a rendszerben,

ha igazán hatékonnyá akarjuk tenni,

ha a "betegségügyi" rendszert

végre egészségügyi rendszerré
akarjuk alakítani.

Végül talán a legfontosabb,

hogy mit tegyünk mi magunk, páciensként?

Kezdhetnénk azzal,
hogy elmegyünk az orvosunkhoz

vagy a klinikánkra,

és megkérdezzük:
"Van-e bármi ott, ahol élek

vagy dolgozom, amiről tudnom kellene?"

Van-e, amire nem figyelek,
de káros az egészségemre?

És ami még lényegesebb,

ha ilyen van, és fölkeresem önt,

és elmondom a gondjaimat a lakásommal

vagy a munkahelyemmel kapcsolatban,

vagy hogy nem tudok rendesen közlekedni,

vagy hogy van ugyan park, de túl messze;

Bocs, doktor úr, nem tehetem,

hogy kimenjek kocogni,

amíg ezek a problémák fennállnak.

Szóval, doktor úr, meghallgatna?

S mit tehetnénk együtt azért,

hogy az alapoktól indulva
javítsunk az egészségemen?

Ha mind képesek vagyunk így dolgozni,

orvosok és az egész rendszer,

a befizetők, és mi mindnyájan együtt,

rá fogunk jönni valamire
az egészséggel kapcsolatban.

Az egészség nemcsak személyes
felelősség vagy jelenség.

Az egészség közjó.

Személyes befektetésünkből
táplálkozik,

abból, hogy tudjuk, az életünk érték,

az élet- és munkakörülményeinkből,

ahogy étkezünk, alszunk,

és amit magunkért teszünk, az számít.

Meg kell tennünk azokért is,

akiknek élet- és munkakörülményei

nehezek vagy elviselhetetlenek.

Mind törekedhetünk arra, hogy javítsuk

az okokra fordított források arányát,

miközben együttműködünk,

és megmutathatjuk, hogy képesek vagyunk

az egészségügyet
az árral szemben elmozdítani.

Tudunk ott javítani az egészségen,
ahol kezdődik.

Köszönöm!

(Taps)