A modern harcos: Damien Mander, TEDxSydney

A 33 éves Damien Mander különleges műveleti mesterlövészként és elhárító búvárként szolgált Ausztráliának. Az iraki küldetése során, a Különleges Iraki Rendőrkiképző Akadémiát vezette, ahol egyszerre 700 rendőr kiképzéséért felelt. Három év után, amit az iraki háborúban töltött, 2008-ban, minden további életcél nélkül távozott. Egy afrikai kirándulás során látta a sok szörnyűséget, ami a vadállatokkal történik. Eladta a 12 szolgálati kiküldetése alatt szerzett vagyonát, és létrehozta a Nemzetközi Orvvadászat Elleni Alapítványt (IAPF). Ez a szervezet vadőr kiképzéssel, küldetésekkel, s a modern technológia környezetvédelembe való integrálásával foglalkozik.

Napjainkban az ausztrál fiatalember, aki katonából avanzsált környezetvédelmi aktivistává, nyíltan beszél a környezetvédelemről és bizonytalan világunk prioritásairól.
Damien munkái megtalálhatóak: National Geographic Magazine, 60 Minutes, Animal Planet, Al Jazeera, Voice of America, Forbes, Sunday Times, és a Good Weekend Magazine.

A történetem Zimbabweban kezdődik,

egy derék parkőrrel, akit Orpheusnak hívnak,

és egy sebzett bivallyal.

Orpheus, a szenvedő bivalyra, majd rám nézett,

s ahogy a három szempár találkozott,
kimondatlan bánat lepett el minket.

Egy gyönyörű, ártatlan vadállat volt,

és Orpheus az állat füléhez emelte puskája csövét.
(Lövés hangja)

E pillanatban elkezdett vajjúdni.

Ahogy az élet elszállt a koraszülött borjúból,
megvizsgáltuk a sebeket.

A hátsólába egy nyolc drótból font
csapdába volt fogva.

Annyira keservesen és hosszan vergődött a szabadságért,

hogy a medencéje kettétört.

Hát végre szabad volt.

Hölgyeim és Uraim, óriási felelőséggel
beszélek ma Önök előtt,

azokért akik nem tudnak szólni.

Szenvedésük az én bánatom
és hajtóerőm.

Legjobban Martin Luther King foglalta össze
a mai mondanivalómat:

„Mindenkinek eljön az ideje,
hogy olyan véleményt mondjon, mely veszélyes,

nem diplomatikus, és népszerűtlen.

De véleményt kell mondjon,
mert így diktálja a lelkiismeret."

Mert így diktálja a lelkiismerete.

A beszédem végén egy kérdést fogok Önöknek feltenni.

E kérdés miatt utaztam ide, ma,
az afrikai szavannából.

Ez a kérdés tisztára mosta lelkemet.

A válasz mindig Önöktől függ.

Emlékszem, kisgyerek koromban
mikor az „Óz, a nagy varázsló”-t néztem,

sose féltem a boszorkánytól,
vagy a repülő majmoktól.

Legjobban attól féltem, hogy ne úgy nőjek fel
mint az Oroszlán, gyáván.

S mindig azt kérdeztem magamtól,
vajon bátor leszek?

Sok évvel miután Dorothy visszatalált Kansasba,

és az Oroszlán meglelte bátorságát,

bementem egy tetoválószalonba,

s a „Felkutatni és megsemmisíteni”-t
tetováltattam a mellemre.

S úgy hittem, így majd felnövök és bátor leszek.

De majdnem tíz év kellett,
hogy e szavakba belenőjek.

20 évesen, tengerészeti katonabúvár lettem.

25 évesen, mint különleges műveleti mesterlövész,

pontosan tudtam hányszoros nagyítást kell beállítani a puskám távcsövén,

hogy 700 méterről fejbetaláljak
egy mozgó célpontot.

Pontosan tudtam, hány gramm
nagy erejű robbanóanyag kell ahhoz,

hogy pár méterre egy acélajtó felrobbanjon

anélkül, hogy magam vagy
a mögöttem lévő csapattársaim is felrobbanjanak.

S tudtam, hogy Baghdad egy olyan rohadt hely
ahol, ha valami robban,

hát, emberek halnak meg.

Akkoriban halvány gőzöm se volt,
mit tehet egy környezetvédő,

azon kívűl, hogy fákat ölelget
vagy a multikat hecceli. (Nevetés)

Azt tudtam, hogy rasztafrizurát hordanak.
Azt tudtam, hogy drogoznak. (Nevetés)

Egyáltalán nem érdekelt a környezetvédelem,
miért is érdekelt volna?

Én voltam az idióta, ki a gázpedált taposta,
hogy üsse el a madarakat.

Életem egy más világban zajlódott.

9 évig olyan dolgokat csináltam a valóságban,

mellyeket legtöbben még
Playstationön se próbálnának ki, álmukban.

12 iraki túra után, mint úgymond „zsoldos”,
egyetlen egy dologra voltam jó:

megsemmisítésre voltam programozva.

Mai szemmel vizsgálva mindent amit tettem
s a helyeket ahol jártam,

szívem szerint egyetlen egy igazi hőstettem volt.

S ez egy egyszerű választás volt
„igen” és „nem” között.

Viszont ez az egyetlen tettem teljesen kifejez,

s biztosíték arra, hogy sose lesz különbség
tetteim és a lelkem között.

Mikor végre eljöttem Irakból, elveszett lettem.

Igen, éreztem... jaj... halvány gőzöm se volt,
merre tart életem,

vagy hol is kéne legyek, és 2009 elején
megérkeztem Afrikába.

Akkor 29 éves voltam.

Valahogy mindig is tudtam,
a káoszban fogom meglelni célom,

s pontosan ez is történt.

Mégis, nem gondoltam, hogy Zimbabwe
egy eldugatott részén fogom ezt megtalálni.

Járőröztünk, s a keselyűk köröztek felettünk,

s ahogy közeledtünk, a halál bűze lepte el a levegőt
nehéz, fekete leplével,

s szívta ki az oxigént a tüdőnkből.

Még közelebb értünk, s láttuk a nagy elefántbikát,

oldalán feküdt, arca levágva.

Körülöttem megállt az egész világ.

Mély és rettenetes bánat emésztett.

Addig sose fogott meg ennyire egy ártatlan lény
ilyen fajta mészárlásának látványa.

Tinédzser koromban orvvadásztam,
s ezek az emlékek a sírba is fognak követni.

Mégis, idővel megváltoztam,
valami bennem már nem volt ugyanaz.

És sose lesz.

Ezt kérdeztem magamtól:
„Vajon, az elefántnak nagyobb szüksége van arcára,

mint valami ázsiai pasinak egy agyarra az íróasztalára?”

Hát persze, hogy igen,
ehhez semmi kétség.

Akkor és ott csak ennyi számított:

Leszek-e elég bátor ahhoz, hogy mindent feladjak,
hogy próbáljam megállítani az állatok szenvedését?

Ez volt az életem egyetlen
igazán maghatározó pillanata.

Igen vagy nem?

Másnap kapcsolatba léptem a családommal,
s elkezdtem árulni a házaimat.

Egy megfontolt zsoldos a háborúkból
hamar meggazdagodhat.

Azóta minden vagyonom arra megy, hogy a Nemzetközi Orvvadászat Elleni Alapítványt (IAPF) fenntartsam.

Az IAPF egy cselekvő rendészeti szervezet.

A távirányított repülőgépektől,
a vadőrök nemzetközi képzéséig,

minden áldott nap úgy verekszünk,
hogy katonai megoldásokat hozunk

a környezetvédelem keskeny zöldhatárára.

A történetem elég egyéni lehet,

de nem arra fogom használni a beszédem ma,
hogy az általam működtetett szervezetről meséljek,

pedig egy elég jó pénzgyűjtő lehetett volna.

(Nevetés és taps)

Tartsák észben, ma azért jöttem,
hogy a végén egy kérdést tegyek fel Önöknek.

Mert én nem tudok csak úgy, eljönni ide és
mesélni az állatok megmentéséről

mikor tudom, az állatjólét problémája
sokkal tágasabb.

Pár év múlva miután láttam azt az elefántot,
felébredtem egyszer korán reggel.

Már tudtam a választ a kérdésre
amit fel akartam tenni magamnak,

de akkor fogalmazódott meg bennem először:

Vajon a marha többre értékeli az életét,
mint én a marhasültemet?

Látják, mind ez idő alatt vétkeztem,
elkövettem azt, amit „szpécieszizmus”-nak neveznek.

A szpécieszizmus naggyából olyan
mint a rasszizmus vagy a szexizmus.

Különböző értékrendszerrel,
kivételes jogokkal és elbánással ruház fel

pusztán az alapján, hogy kik és mik vagyunk.

Felfordult a gyomrom attól,

hogy rájöttem, hogy kettős moralitást használtam
mindennapos kényelmem megteremtésére.

Látják, szerettem Ázsiát vádolni az ottani mértéktelen
elefántcsont és orrszarv kereslet miatt,

s azért, mert az ottani gazdasági növekedéssel

drámaian megnőtt az illegális állatkereskedelem.

Amikor felébredtem azon a reggelen, rájöttem:

bár életemet az állatok megmentésére áldoztam,

valójában nem voltam jobb mint egy orvvadász,

vagy az ázsiai akinek ott áll az agyar az íróasztalán.

Mint nagy húsfogyasztó,
bestiának neveztem egyes állatokat.

De valóságban én voltam a bestia:
pusztítóan engedelmes,

szokásaim rabja, saját lelkiismeretemmel nem törődő.

Mindannyian láttunk háziállatot
vagy más állatokat életünk során.

Nem tagadhatjuk, értjük,
hogy minden állat érez.

Tud szenvedni a fájdalomtól, magánytól.

És tud félni.

S ugyanúgy mint mi, minden állat
ki tudja fejezni elégedettségét,

családot tud alapítani, s az elemi ösztöneit
és vágyait akarja kielégíteni.

Mégis, sokunk csak ennyire hagyjuk

a fantáziánkat megvizsgálni

a szokásaink igazi kellemetlenségeit.

A készáru fogyasztás és a között,

ami az áru piacra kerülése végett történik
egy szakedék van, ami magában is egy jelenség.

Az állatokat áruként kezelik,
és tulajdonnak tekintik.

Megölni egy embert gyilkosság,
mégis, legális és illegális iparokat űzünk

olyasmiből amit, ha emberekről lenne szó,
kínzásnak lehetne nevezni.

S fizetünk, hogy valaki más tegye azt az állatokkal,
amit mi sose tennénk meg személyesen.

Ha nem nézzük végig,
nem jelenti azt, hogy nem felelünk érte.

Peter Singer, aki sokat beszélt
a szpécieszizmusról, így ír:

„Bár van különbség ember és állat közt,

mindkettő egyformán tud szenvedni.

S e szenvedést ugyanúgy figyelembe kell venni.

Minden álláspont mely megengedi,
hogy hasonló esetek másképpen legyenek kezelve,

nem egy elfogadható morális elmélet.”

Ebben az évben 65 milliárd állat lesz lemészárolva
az ipari farmokon.

Hány állatéletet ér egy emberélet?

Minden húsevő aki itt ül, átlagosan,
8000 állatot fogyaszt el életében.

A tengerek szennyezése, a globális felmelegedés
és az erdők pusztítása,

a következő tömeges kihalás felé visz bennünket,

s a húsipar a legnegatívabban járul hozzá mindehhez.

Az illegális állatkereskedelem manapság
a világ egyik legelterjedtebb fekete ipara –

a kábítószer, fegyver
és embercsempészet mellett.

A nemzetközi közösség hajlandóságán múlik,

hogy megállítsa ezt a pusztítást,

hogy kiálljon e kihaló közkincs megmaradásáért.

Állatkísérletek.

Ha egy állat annyira hasonlít ránk,
hogy fel tudjuk helyettünk használni,

akkor biztosan pontosan ugyanazok a jellemzői.

Ugye ez azt jelenti, megérdemli,
hogy megóvjuk a bántalmazástól?

Akár ipari farmokról van szó, élőállatok exportjáról, orvvadászatról, vagy szőrmekereskedésről,

logikusan ez számomra mind egyforma.

A szenvedés az szenvedés,

s a gyilkosság, gyilkosság.

S minél védtelenebb az áldozat,

annál iszonyatosabb a bűntett.

Ha legközelebb azt gondolják,
aki állatbarát túl érzelgős,

túl van fűtve, vagy akár egy kicsit bolond,
kérem ne feledjék,

mi más lencsén keresztül nézzük a dolgokat.

Pár nap múlva megszületik a kisfiam.

Arra gondolok, miféle világra jön?

Mi leszünk az a generáció
aki saját faja bukását okozta?

Azt hiszem, a mi generációnkat
a morális bátorsága alapján fogják megítélni,

az alapján, ahogy meg merjük védeni azt ami helyes.

S hogy egy érdemleges cselekvés
egy adag önfeláldozással is jár.

Hát ebben a percben én, minden feltétel nélkül,
felajánlom magam az állatoknak.

S mikor levetem magamról
minden anyagi cókmókomat,

azt látom, hogy én is egy állat vagyok.

Egy családhoz tartozunk.
Együtt élünk egy bolygón.

S a bolygó 5 millió faja közt,

csak egynek adatott meg a jog
meghatározni, milyen fokon elfogadható

egy érző teremtmény szenvedése.

Ehetünk kevesebb húst,

harcolhatunk az orvvadászat ellen,
vagy beszélhetünk azokért akik nem tudnak,

mindannyian választhatunk.

S ha változtatunk kicsit életünkön,
sokat változhat másoké.

De hadd térjek most vissza az elejére!

Azért vagyok itt,
hogy egy kérdést tegyek fel Önöknek:

Következő alkalommal, ha tudnak
valamit változtatni az állatok javára,

lesz-e elég bátorságuk hozzá?

Igen, vagy nem?

Nagyon szépen köszönöm.