Miért baj, ha csúnyának képzeljük magunkat?

Havonta kb. 10 ezer ember keres rá a Google-ban: "Csúnya vagyok?" Meaghan Ramseynek, aki egy, a helyes önértékeléssel foglalkozó projekt résztvevője, az az érzése, hogy többségük fiatal lány. Azzal a nyugtalanító ténnyel szembesíti hallgatóságát, hogy a hamis testképnek, az alacsony önértékelésnek meglepő hatásai lehetnek az egyénre: kezdve az átlagosnál gyengébb tanulmányi eredménytől egészen az alkohol- vagy drogfogyasztás nagyobb kockázatáig. Aztán elmondja, mit tudunk tenni azért, hogy ez a ma általános jelenség megváltozzék.

Ő Stella, az unokahúgom.

Most lett egyéves, és kezdett el járni.

És olyen tündérien jár,
ahogyan az egyévesek általában,

ingadozva, "gyorsabb a testem,
mint a lábam" módra.

Nagyon bájos.

Jelenleg egyik kedvenc
foglalatossága,

hogy bámulja magát a tükörben.

Teljesen odavan a tükörképéért.

Kacag, sikongat, és nedves
puszikat nyom magának.

Tünemény.

Társai is ezt csinálják. Anyukám mondja,
hogy én is ezt csináltam annak idején.

Ezen elgondolkoztam:

mikor hagytam ezt abba?

Mikor kezdjük egyszerre
nem szeretni, ahogyan kinézünk?

Mert hát kétségtelenül nem szeretjük.

Havonta tízezer ember keres rá
a google-ban, hogy

"Csúnya vagyok?"

Ez itt Faye, 13 éves, és Denverben él.

Mint minden kamasz, szeretné,
hogy szeressék, és hogy befogadják.

Vasárnap este van.

Készülődik az előtte álló tanítási hétre.

Fél tőle egy kicsit: Egy csöppet
meg van kavarva,

mert a mamája ugyan mindig mondja neki,

hogy gyönyörű,

de minden nap van valaki az iskolában,
aki azt mondja rá, hogy csúnya.

Mivel mást mond a mamája,
és mást a barátai,

az iskolatársai,

nem tudja, kinek higgyen.

Így hát készít egy videót magáról,
felteszi a YouTube-ra,

és kéri az embereket,
hogy írjanak rá kommentet.

"Csinos vagyok, vagy csúnya?"

Nos, a mai napig 13 ezernél több
választ kapott.

Némelyik közülük olyan
mocskos, hogy rágondolni is rossz.

És ezeket a visszajelzéseket egy
átlagos külsejű, épkézláb kamasz kapja.

életének érzelmileg
legkiszolgáltatottabb szakaszában.

Emberek ezrei tesznek fel
hasonló videókat,

többségükben bakfisok, akik ily módon
próbálnak elérni másokat.

De vajon mi vezeti őket erre?

Nos, a mai serdülők ritkán vannak egyedül.

Nagy a nyomás rajtuk, hogy
állandóan elérhetőek, online legyenek,

fecsegésre, üzenetküldésre, lájkolásra,
kommentelésre, megosztásra--

és ennek sosincs vége.

Soha korábban nem voltunk
ennyire összekötve,

ilyen folyamatosan, ennyire ugrásra
készen, ilyen fiatalon. Egy anyuka

szerint olyan ez, mintha egész
este buli lenne a hálószobájukban.

Egyszerűen nincs többé magánélet.

Az a társadalmi nyomás, ami ezzel jár,
megállíthatatlan.

Ez az "állandóan elérhetőnek lenni"
környezet arra tanítja gyermekeinket,

hogy a kapott lájkok száma

és a kommentek alapján
értékeljék önmagukat.

Nem különül el egymástól az
online és az offline élet.

Hogy mi valódi, és mi nem,
azt nehéz elkülöníteni.

És nehéz azt is,
hogy mi a különbség a hiteles,

és a digitálisan manipulált között.

Hogy mi kivételes esemény, és mi
normális a mindennapi értelemben.

És hogy honnan veszik a példát?

Láthatjuk ezeket a képeket, amelyek
a híreken keresztül

elárasztják a lányokat manapság.

Még mindig a zörgő csontú modellek
uralják a kifutókat.

A retusálás manapság mindennapos.

És a "fogyózzunk együtt!",
az "össze nem érő combok",

a "bikinihíd" és a "proana"
blogok a menők.

Azoknak, akik nem tudnák, a
"proana" pro anorexiát jelent.

Ezek a trendek jól egybevágnak azzal,
ahogy mai tömegkultúra a nőket

közhelyesen és vérlázítóan
tárgyként tekinti.

Nem nehéz látni, hogy mi a
viszonyítási pont a lányok számára.

De a fiúk sem védettek a trendek ellen.

Ők szépen metszett állkapocsra és
kockahasra vágynak, mint amilyen

a sportcsillagoknak vagy playboy-forma
zenészeknek van.

De mi is a probléma mindezzel?
Azt szeretnénk,

hogy gyerekeink egészséges,
kiegyensúlyozott felnőttekké váljanak.

De egy testkép-központú világban
gyerekeinket arra trenírozzuk,

hogy több időt és szellemi
energiát fordítsanak megjelenésükre,

személyiségük más oldalainak hátrányára.

Ennek aztán olyan dolgok látják kárát,
mint kapcsolataik, erőnlétük,

tanulmányi előmenetelük.

Manapság tíz lányból hat azért
nem csinál meg dolgokat,

mert úgy gondolja, nem néz ki
elég jól hozzá.

Ezek nem jelentéktelen elfoglaltságok.

Ezek a tevékenységek alapvetőek
emberi fejlődésük,

társadalmi szerepük és elhelyezkedési
lehetőségük szempontjából.

Harmincegy százalékuk,
majdnem harmaduk távol tartja magát

az iskolai vitáktól.
Azért nem vesz részt

az osztály vitáiban, mert nem akarja,

felhívni a figyelmet külsejére.

Ötödük el sem megy az iskolába,

amikor nem érzi jól magát a bőrében.

És amikor jönnek a vizsgák,

és nem érzik úgy,
hogy elég jól néznek ki,

különösen, ha úgy gondolják,
hogy nem elég soványak,

átlagosan rosszabbul teljesítenek,

mint azok a társaik, akik
ezzel nem törődnek.

És ez így van Finnországban, Amerikában,

és Kínában, függetlenül a
tényleges testsúlytól.

Hogy teljesen világos legyen,
arról beszélünk,

hogy mit gondolnak magukról,
nem pedig a valós tényekről.

A testükkel való elégedetlenség aláássa
tanulmányi eredményüket.

De az egészségüket is rombolja.

Azok a serdülők, akik elégedetlenek
testükkel, kevesebbet mozognak,

kevesebb zöldséget,
gyümölcsöt esznek,

inkább vesznek részt
egészségtelen fogyókúrákban,

ami táplálkozási rendellenességekhez
vezethet.

Alacsonyabb az önértékelésük.

Könnyebben befolyásolhatók,

és jobban ki vannak téve a depressziónak.

Úgy gondoljuk, mindezek miatt

nagyobb a kockázata náluk, hogy
igyanak, vagy a drogozzanak,

a drasztikus fogyókúrának, a plasztikai
műtétnek, a korai,

védekezés nélküli szexnek,
és az önpusztításnak.

A hajsza a tökéletes testért megterheli
egészségügyi rendszerünket,

és évente dollármilliárdokba
kerül kormányunknak.

És ezt nem nőjük ki.

Azok a nők, aki túlsúlyosnak
gondolják magukat -- megint csak

függetlenül attól, hogy
azok-e valójában --

többet hiányoznak igazolatlanul
a munkahelyükről.

A nők 17%-a nem venne részt

állásinterjún olyankor, amikor

nem érzi magát elégedettnek
megjelenésével.

Képzeljük csak el, mi ennek a hatása

a gazdaságunkra!

Ha ezen sikerülne változtatnunk,

micsoda lehetőségek nyílnának!

Ennek a lehetőségnek a felszabadítása

mindannyiunk érdeke.

Na de hogyan tegyük?

Csupán beszélni róla nem visz messzire.

Ez nem elég önmagában.

Ha valóban változást akarunk,

akkor tennünk kell valamit.

Tapasztalataink szerint
erre három lehetőség van:

Az első, hogy testtudatosságra neveljünk.

Segíteni kell a serdülőket,
hogy megtalálják

a módját annak, hogy ne törődjenek
a külsejükre nehezedő nyomással,

és kialakítsák önértékelésüket.

Nos, jó hír, hogy ehhez

sokféle program elérhető.

Rossz hír, hogy többségük nem működik.

Sokkolt, amikor megtudtam,
hogy sok jószándékú

program valójában akaratlanul

még ront is a helyzeten.

Tehát holtbiztossá kell tegyük,

hogy a programok, amelyeken
gyermekeink részt vesznek,

nem csupán pozitív hatásúak,

de ez a hatás valóban tartós is.

A kutatások azt mutatják,
hogy a legjobb programok

hat kulcsterületettel foglalkoznak:

Az első a család, a barátok és
a partnerek által gyakorolt hatás.

A második a média és a sztárok világa,
aztán, hogy hogyan kell kezelni

a froclizást és a megfélemlítést.

Miképp rivalizálunk, hasonlítjuk magunkat

másokhoz külsőnk alapján.

Azután, beszélünk megjelenésünkről

-- ezt mondják egyesek "fat talk"-nak.

Végül pedig önmagunk tiszteletének
és a magunkról való

gondoskodásnak a megalapozása.

Ez a hat lényeges kiindulópont

mindazok számára, akik komolyan veszik

a hatékony testtudatos nevelést.

A nevelés kulcsfontosságú,

de a probléma kezelése

mindannyiunktól megköveteli,

álljunk a sarkunkra,
és mutassunk példát

a körülöttünk élő nők és lányok számára.

Ne fogadjuk el, ahogy barátaink
és ismerőseink

a nőkről vélekednek
és beszélnek.

Nincs rendjén, hogy az alapján
ítéljük meg

politikusainkat, hogy milyen a frizurájuk,

mekkora a mellük,

vagy egy olimpikon
elszántságát vagy sikerét

az befolyásolja,
hogy nem jó az alakja.

Ideje, hogy elkezdjük az embereket
a tetteik,

nem pedig a külsejük alapján megítélni.

Azzal kezdhetjük el, hogy felelősséggel

posztolunk képeket és kommenteket

a közösségi oldalainkon.

Az embereket igyekezetük

és tetteik alapján dícsérjük meg,

ne pedig azért, mert jól néznek ki.

És hadd kérdezzem meg Önöket,

mikor adtak puszit legutóbb

egy tükörnek?

Végül: együtt kell működniük

közösségeknek, kormányoknak,
vállalkozásoknak,

hogy megváltoztassuk ezt a
ma jellemző viselkedési mintát,

hogy gyermekeink úgy nőjenek fel,
hogy egészében értékeljék önmagukat,

egyéniségüket, különbözőségüket,
helyüket a csoportban.

Azokat kell példaképül állítsuk,

akikben igazi érték van

a való életben.

Hogy engedjük szóhoz jutni őket,
mert csak így tudunk

másmilyen világot teremteni.

Olyan világot, ahol gyermekeink

képességei szabadon kibontakozhatnak,

ahol az, hogy mit gondolnak külsejükről,

nem tartja vissza őket attól,
hogy vállalják önmagukat,

vagy hogy elérjék azt,
amit szeretnének az életben.

Képzeljék el, hogy mit jelent ez esetleg
valaki számára az Önök környezetében.

Ki jutott eszükbe?

A feleségük?

A nővérük?

A lányuk?

Az unokahúguk?

A barátjuk? Talán csak egy nő,
pár székkel előrébb,

itt, a mai rendezvényen.

Mit jelentene számára,

ha nem tépelődne többé

folyton azon,

hogy rövid a lába,
vastag a combja, nagy a hasa,

nagy a lába?

Vajon mit jelenthetne számára,
ha túltennénk magunkat ezen,

és felszabadulnának a benne
rejlő képességek?

Kultúránk imázs-megszállotsága

most még visszafog bennünket.

Mutassuk meg gyermekeinknek az igazságot!

Mutassuk meg, hogy a külső

csupán egy kis része személyiségüknek.

És hogy a valóság az,
hogy úgy szeretjük őket,

amilyenek,

és azért, amit tesznek,

és ahogyan hatnak ránk.

Építsük bele a helyes önértékelést
az iskolai tantervbe.

Másként mérjük össze magunkat

a többiekkel!

Fogjunk össze közösségekként,

a legkisebbektől egész a kormányokig,

hogy a ma kis boldog egyévesei

a jövő öntudatos formálóivá

váljanak.

Tegyük ezt!

(Taps)