Egy nehéz természetű apa fia

Colin Grant eddigi életét a saját és az apja érzelmi térképén való navigálással töltötte. Angliában született, jamaicai bevándorlók gyermekeként, Grant a bevándorló közösségével közös történetekre épít -- miközben megosztja velünk gondolatait arról, hogyan bocsátott meg apjának, aki megtagadta őt.

Ez egy fénykép

arról a férfiről, akit sok éven át

terveztem, hogy megölök.

Ő az apám,

Clinton George "Táskásszem" Grant

Azért hívják Táskásszeműnek,

mert állandóan táskás a szeme alja.

Tízévesen a testvéreimmel együtt

arról álmodtam, hogy belekaparom a mérget

a légyirtó papírról a kávéjába,

vagy porrá tört üveget szórok

a reggelijére,

meglazítom a szőnyeget a lépcsőkön,

hogy elessen és kitörje a nyakát.

De mikor eljött a nap, ő mindig

kihagyta a meglazított lépcsőfokot,

mindig úgy ment el itthonról,

hogy még egy kortynyi kávét sem ivott

vagy egy falatot se evett.

És sok éven át

féltem, hogy az apám meg fog halni,

még mielőtt én megölhetném.

(Nevetés)

Addig, amíg anyám meg nem kérte,
hogy menjen el

és sose jöjjön vissza,

Táskásszem egy rémisztő ogre volt.

Aki a düh határán ingadozott,

épp úgy mint én, ahogy látják.

Esténként a Vauxhall Motors-nál
dolgozott Lutonban

és teljes csöndet követelt
az egész házban,

így mikor hazajöttünk az iskolából

délután fél négykor, összekuporodtunk

a TV előtt és mint a széfrablók,

úgy babráltunk a hangerőszabályozó gombbal

a TV-n, hogy az majdnem hallhatatlan volt.

És időként, amikor így voltunk,

annyira sok Shhh, olyan sok Shhh

hallatszott a házban,

hogy azt képzeltem

egy német tengeralattjáró
legénysége vagyunk

akik az óceán szélén osonnak,

amíg fent, a felszínen

Őfelsége Táskásszeme őrködött,

készen a halálos ítéletek kimondására

a zavar első jelére.

Ez a lecke azt tanította meg, hogy

"Ne vond magadra a figyelmet

se a házban, se a házon kívül"

Ez lehet, hogy egy
bevándorló lecke.

Úgy éltünk, hogy ne keltsünk figyelmet,

így nem is volt
semmi kommunikáció

köztünk és Táskásszem között,
Táskásszem és köztünk,

és a hang amire leginkább vágytunk,

tudják, mikor még gyerek vagy
és várod

hogy apád hazajöjjön és minden vidám lesz,

és várod, hogy nyíljon az ajtó.

Nos, mi arra a hangra vártunk,

hogy becsukódjon a bejárati ajtó,

ami azt jelentette, hogy
elment és nem jön vissza.

Három évtizeden keresztül

rá sem néztem az apámra
és ő sem nézett énrám.

Nem szóltunk egymáshoz
három évtizedig,

majd pár éve, úgy döntöttem

ráirányítom a reflektort.

"Figyelnek benneteket.

Tényleg.

Figyelnek benneteket."

Ez volt az ő mantrája felénk,
a gyerekei felé.

Időről-időre ezt mondogatta nekünk.

És ezek voltak a 70-es évek,
ez volt Luton,

ahol ő a Vauxhall
Motors-nak dolgozott

és jamaikai volt.

Azt értette ez alatt, hogy

téged, a jamaikai emigráns gyermekét,

figyelnek,

hogy lássák, merre jársz,
hogy vajon

beleférsz-e a befogadó ország
rólad alkotott sztereotípiájába,

hogy haszontalan, munkakerülő vagy-e,

akire egy egész életnyi bűnözés vár.

Figyelnek,

így hiúsítsd meg azt
amire tőled számítanak.

Ennek érdekében, Táskásszem és barátai,

többnyire jamaikaiak,

előrukkoltak egyfajta
jamaikai "bella figurával":

Fordítsd a világ felé a legjobb feled,

mutasd a világnak a legjobb arcodat.

Ha láttatok már képeket

karibi emberekről, akik

a '40-es, '50-es években érkeztek,

talán láttátok, hogy sok férfi

trilby kalapot viselt.

Nos, semmi hagyománya nem volt
a trilby-k viselésének Jamaikában.

Akkor találták ezt ki, amikor megérkeztek.

Oly módon akarták láttatni magukat,

ahogy szerették volna, hogy lássák őket,

így az, ahogy kinéztek

és a nevek, amiket maguknak adtak

meghatározta őket.

Táskásszem kopasz és táskás szemei vannak.

Tiszta Csizma pedig nagyon
kényes a lábbelijeire.

Izgi, folyton izgatott.

Órának az egyik karja hosszabb,
mit a másik.

(Nevetés)

És az örök kedvencem a fickó,
akit Nyári Rucinak hívtak.

Amikor Nyári Ruci ebbe
az országba jött

Jamaicából a 60-as évek
elején, ragaszkodott hozzá,

hogy könnyű, nyári ruhákat viseljen,

az időjárástól függetlenül,

és amikor az életüket kutattam,

megkérdeztem anyámat:
"Mi lett Nyári Rucival?"

Azt mondta: "Megfázott
és meghalt." (Nevetés)

De az olyan férfiak, mint Nyári Ruci

megtanították a stílus fontosságát.

Talán kicsit eltúlozták a stílusukat,

mert úgy gondolták nem tartják őket

elég civilizáltnak,

és átadták ezt generációs hozzáállást

illetve izgatottságot nekünk,
a következő generációnak,

méghozzá annyira, hogy
amikor cseperedtem,

bármikor a TV vagy rádió híreiben

riportot közöltek egy feketéről,

aki elkövetett valami bűnt -

csempészést, gyilkosságot, betörést -

összerezzentünk a szüleinkkel együtt,

mert ők lerombolták ezt az oldalt.

Te nem csak magadat képviselted,

hanem egy csoportot is,

és szörnyű volt azt megemészteni,

hogy egy bizonyos szintig, ez talán rád is

ugyanolyan fényt fog vetni.

Szóval ez volt az,
amit meg kellett oldani.

Az apánk és sok munkatársa

mutatott egyfajta átvitelt,
de nem fogadott be.

Arra teremttettek, hogy átadjanak,
de ne fogadjanak be.

Nekünk csendben kellett maradnunk.

Amikor az apánk mégis
beszélt hozzánk,

azt a fejében lévő szószékről tette.

Ők abba a biztos
hitbe kapaszkodtak,

hogy a kétkedés aláásná őket.

De amikor otthon dolgozom és írok

és egy napnyi írás után
leszaladok a lépcsőn

és izgalommal beszélek Marcus Garvey-ról
vagy Bob Marley-ról

és a szavak úgy ömlenek belőlem,
mint víz a csapból,

és annyira beleélem magam,
hogy a gyerekeim megállítanak

és azt mondják: " Apa, senkit nem érdekel"

(Nevetés)

De valójában persze érdekli őket.

Csatlakoznak.

Valahogy megtalálják az utat hozzád.

Életed elbeszéléséhez képest
alakítják az életüket,

ahogy én is tettem azt apámmal,
s anyámmal és talán,

ahogy Táskásszem is tette az apjával.

És ez egyre világosabbá
vált számomra,

ahogy néztem az életét

és megértettem, amit

az amerikai őslakosok
is mondanak,

"Ne kritizálj egy embert, amíg

nem jártál a mokaszinjában."

De megidézve az életét, rendben volt

és nagyon is őszinte bemutatni

a karibi életet Angliában
az 1970-es években,

a műanyag gyümölcsökkel teli tálaktól,

a polisztirol álmennyezeti lapokon át,

a kanapékig, amiket folyton

abban az átlátszó csomagolásban hagytak,
amiben hozták őket.

De a nehezebb volt eligazodni

az érzelmi térképen,

a generációk között,

és a régi mondás, hogy a kor
előrehaladtával jön a bölcsesség,

nem igaz.

A kor előrehaladtával együtt jár
a tisztesség látszata,

és a kellemetlen igazságok elfedése.

De ami igaz volt, az az, hogy a szüleim,

az anyám és az apám sem

bízott abban, ahogy
az állam oktatott engem.

Hallgassátok, hogyan beszélek.

Eldöntötték, hogy magán iskolába iratnak,

de az apám a Vauxhall
Motors-nál dolgozott.

Elég nehéz magániskolát fizetni

és etetni a rakás gyerekét.

Emlékszem mentem az iskolába

a felvételire és apám azt mondta

a papnak - katolikus iskola volt -, hogy

jobb "nevelészt" szeretne a fiúnak,

ugyanakkor ő, az apám

meg se próbált kitörni,

nem törődött a felvételi vizsgákkal.

Azért viszont, hogy
fizesse a tanulmányaim,

kész volt arra, hogy néhány
agyafúrt dologhoz nyúljon,

így apám tanulmányaimat
abból fizette, hogy

tiltott dolgokat árult
a kocsija hátsóülésén,

és ezt még trükkösebbé tette,

hogy apámnak - ez nem az ő autója,

mindig is akart egy ilyen kocsit,

de neki egy toldozott Minije volt,

jamaikaiként érkezve ebbe az országba,

sosem volt jogosítványa -,

nem volt biztosítása és nem fizetett
útadót vagy tett le a MOT tesztet.

Azt gondolta: "Tudok vezetni,

minek lenne ehhez szükségem
az állam engedélyére?"

De az volt a csavar, mikor
megállítottak minket a rendőrök,

és minket sokszor megállítottak,

engem pedig lenyűgözött,

ahogy apám kezelte a rendőröket.

Ő azonnal előléptette a rendőröket,

így lett P. C Bloggs-ból,
Bloggs Detektívfelügyelő

a beszélgetés során,

aki boldogan integetett utánunk.

Apám azt mutatta be,
amit mi Jamaicában

úgy hívunk, hogy
" játszd a bolondot, hogy elkapd bölcset".

De ez ugyanakkor
azt az látszatot is kölcsönözte,

hogy őt valójában lealacsonyította

vagy lebecsülte a rendőr,

- 10 évesen én ezt láttam -

de volt ebben egyfajta
kettősség is a hatósággal szemben.

Így egyfelől, ott volt

a hatóság kigúnyolása,

másfelől, ott volt a tisztelet

a hatósággal szemben,

és ezek a karibi emberek

hatalmas engedelmességgel
fordultak a hatóság felé,

ami nagyon meglepőnek
és furcsának hathat,

hiszen a bevándorlók
nagyon bátor emberek.

Elhagyják az otthonaikat.
Az apám és az anyám

elhagyták Jamaicát
és 6500 km-t utaztak,

és mégis infantilizálta őket az utazás.

Félénkek voltak,

és valahol útközben,

a természet rendje megfordult.

A gyerekek váltak a szülők szüleivé.

A karibi emberek öt éves
tervvel jöttek az országba:

dolgoznak, spórolnak és visszamennek

de az ötből 10, a 10-ből pedig 15 év lett,

és mielőtt ráeszmélsz,
már újratapétázol,

és azon a ponton, tudod,
hogy itt fogsz maradni.

Mégis van egyfajta ideiglenesség

amit a szüleink az itt tartózkodással
kapcsolatban éreztek,

de mi gyerekek már tudtuk,
hogy vége van a játéknak.

Azt hiszem volt egy olyan érzület,

hogy nem tudnának lépést
tartani azokkal az élet ideálokkal,

amiket vártak.

Hiszen a valóságuk teljesen más volt.

És az is igaz volt a valóságról,

hogy engem próbáltak meg taníttatni.

A folyamat beindításán kívül,
az apám nem csinált semmi többet.

Az anyámra maradt hát,
hogy taníthasson engem,

és ahogy George Lamming mondaná,

az anyám apáskodott felettem.

A hiánya ellenére is
megmaradt a régi mantra:

Figyelnek benneteket.

De az ilyen buzgó éberség
szorongáshoz vezethet,

annyira, hogy évekkel
később, amikor azt kutattam,

miért diagnosztizálnak

ennyi fekete férfit skizofréniával,

ami hatszor több, mint
aminek lennie kellene,

nem lepett meg amit
a pszichiáter mondott,

"A feketékbe belenevelik a paranoiát".

Kíváncsi vagyok Táskásszem
mit kezdene ezzel.

Most már nekem is volt egy 10 éves fiam,

és a gondolataim Táskásszem
felé fordultak,

így nekiindultam megkeresni.

Visszament Lutonba, 82 éves volt

és nem láttam őt 30 éve,

amikor kinyitotta az ajtót,

megláttam ezt az kis embert,
csillogó, mosolygó szemekkel,

és ő is mosolygott,
amit soha nem láttam azelőtt.

Ettől nagyon zavarba jöttem.

De leültünk, ott volt vele
egy karibi barátja is,

a régi időkről beszélgettek,

és apám néha rámnézett,

úgy vizslatott, mintha
varázslatos módon,

bármelyik percben eltűnhetnék,
ahogy jöttem.

Odafordult a barátjához és azt mondta

"E fiú és köztem mély,
nagyon mély kapcsolat van,

mély, nagyon mély kapcsolat."

Én sosem éreztem a kapcsolatot.

Ha volt is benne lüktetés,
az is nagyon gyenge volt,

ha volt egyáltalán.

Egyből azt éreztem
az egymásra találás során,

mintha meghallgatáson lennék,
apám fiának a szerepére.

Amikor a könyv megjelent,

jó kritikákat kapott
a nemzeti lapokban,

de legfőbb lap Lutonban
nem a The Guardian,

hanem a Luton News,

és a Luton News a könyvről
megjelent szalagcíme:

"A könyv, amely begyógyíthatja
a 32 éves szakadékot"

Én pedig megértettem,
hogy ez szimbolizálhatja

a generációk közötti szakadékot,

az olyan emberek között,
mint az én és az apám generációja,

de a karibi életben nincs hagyománya

a memoároknak és életrajzoknak.

Az volt a szokás, hogy nem beszéltek
a dolgaikról a nyilvánosság előtt.

De én örültem a címnek
és azt gondoltam, igen

van arra lehetőség, hogy ez

olyan beszélgetéseket indít be,
ami soha nem volt korábban.

Talán bezárja a generációs szakadékot.

Talán ez lehet a javítás eszköze.

Azt kezdtem el érezni
a könyvvel kapcsolatban,

hogy apám úgy foghatja ezt fel,

mint a gyermeki odaadás megnyilvánulását.

Szegény, elvakult bolond.

Táskásszemet inkább darázscsípésként érte
az, amit ő úgy fogott fel,

mint a hibái nyílvános megszellőztetése.

Számára fájdalmas volt az árulásom

és másnap bement az újsághoz,

válaszlehetőséget követelve

és meg is kapta azzal a főcímmel:

"Táskásszem visszavág".

Ez árulásom ragyogó elmesélése volt.

Nem voltam a fia.

Ő úgy fogta fel, hogy az ő személyét,

sárban hurcolták meg
és ő ezt nem engedhette.

Vissza kellett állítania
a becsületét és így is tett,

és eleinte, bár csalódott voltam,

elkezdtem tisztelni
az ellenállását.

Még mindig forrt a tűz az ereiben,

noha már 82 éves volt.

És ha ez azt jelentette, hogy visszatérünk

a 30 éves csendhez,

akkor az apám azt mondaná:
"Ha így kell lennie, így lesz"

A jamaikaiak azt mondják
nincsenek tények,

csak változatok.

Mi mind azokat a változatokat
beszéljük be magunknak,

amelyekkel a legkönnyebben
együtt tudunk élni.

Minden generáció felépít magának valamit,

amit nem akarnak vagy nem képesek

szétszedni,

de írás közben, az én verzióm

elkezdett változni,

és levált rólam.

Elvesztettem az apámmal szemben
érzett dühömet.

Már nem akartam megölni
vagy azt, hogy meghaljon,

és szabadnak éreztem magam,

szabadabbnak, mint valaha.

Azon töprengtem, vajon
át lehetne-e

neki is adni ezt a felszabadultságot.

Az újra egymásrataláláskor

az ötlött fel bennem,

milyen kevés kép van rólam

kissrácként.

Ez egy fénykép, amelyen

9 hónapos vagyok.

Az eredeti képen,

az apám Táskásszem tart fel,

de, amikor a szüleim külön
váltak, az anyám

kitörölte őt az életünk minden részéből.

Fogott egy ollót és kivágta
őt a fényképekről,

és évekig azt mondogattam magamnak,
hogy a kép alapigazsága az,

hogy egyedül vagy,

támasz nélkül.

De van más módja is annak,
ahogy ezt a képet nézünk.

Ez a kép magában hordozza

az egymásra találás lehetőségét.

lehetőséget arra, hogy
újra együtt legyek az apámmal,

és miközben arra vágytam,
hogy az apám a magasba tartson,

én tartottam őt fel a fény felé.

Az első egymásra találás pillanatai

nagyon furcsák feszültek voltak,

enyhítve a feszültséget,

úgy döntöttük elmegyünk sétálni.

Ahogy sétáltunk, hirtelen ráeszméltem,

hogy újra gyermekké váltam,

noha már az apám fölé magasodtam.

Majdnem egy lábbal voltam
magasabb az apámnál.

De még mindig ő volt a nagy ember,

és én próbáltam tartani vele a lépést.

És rájöttem éppen úgy sétál

mintha még mindig megfigyelnék,

de csodáltam a lépéseit.

Úgy sétált, mint

az F.A. Kupa döntőjének vesztese,

egymás után emelve lábait,
hogy átvegye a vigaszdíjat.

Büszkeség volt a legyőzöttségben.

Köszönöm.

(Taps)