Négy történet, amit a halálról mesélünk magunknak

Stephen Cave filozófus egy ijesztő, ám határozott kérdéssel kezdi előadását: „Ki emlékszik arra, amikor először jött rá, hogy meg fog halni?”. Arra a kérdésre is választ keres továbbá, hogy miért akarnak az emberek olyan gyakran szembenézni az elkerülhetetlen halállal. Ebben a lenyűgöző beszédben Cave négy olyan történetet ismertet, amelyet azért mesélnek maguknak világszerte az emberek „hogy kezelni tudják a haláltól való félelmüket”.

Lenne egy kérdésem:

Ki emlékszik arra, amikor először

jött rá, hogy meg fog halni?

Én igen. Kisfiú voltam,

akkor halt meg a nagyapám.

Emlékszem, hogy néhány nappal később
az ágyamban feküdtem éjjel,

és megpróbáltam megérteni,
miért kellett így lennie.

Mi jelentett az, hogy meghalt?

Hova került?

Mintha csak a valóságban
megnyílt volna egy lyuk,

és elnyelte volna őt.

De aztán felvetődött bennem
egy megdöbbentő kérdés:

Ha ő meghalt, én is meghalok majd?

Az a lyuk a valóságban megnyílhat
és engem is elnyelhet?

Ki fog nyílni az ágyam alatt,

és engem is elnyel, amíg alszom?

Egyszer minden gyerek
tudatára ébred a halálnak.

Persze ez különféle módon történhet,

általában ez egy folyamat.

Ahogy egyre idősebbek leszünk,
úgy értjük meg jobban a halált.

Ha most visszagondolnak

rég elfeledett emlékeikre,

eszükbe juthat olyasmi, amit én éreztem,

amikor a nagyapám meghalt,
és amikor rájöttem,

hogy ez velem is megtörténhet,

az érzés, hogy mindemögött

az üresség engem is vár.

Ez a gyermekkori fejlődés,

az emberi faj fejlődését is tükrözi.

Ahogy a fejlődés során van egy pont,

amikor a gyerek öntudata és időérzéke

elég kifinomulttá válik ahhoz,

hogy rájöjjön, az ember halandó,

úgy az emberi faj evolúciója
során is volt egy pont,

amikor a korai ember öntudata és időérzéke

elég kifinomulttá vált ahhoz,

hogy elsőként jöjjön rá arra,

hogy egyszer meg fog halni.

Ez, ha úgy tetszik, az átkunk.

Ez az ára annak,
hogy ennyire okosak vagyunk.

Abban a tudatban kell élnünk,

hogy a lehető legrosszabb,
ami velünk történhet,

és ami egy napon be is fog következni,

az az, hogy egyéni világunk tervei,

reményei, álmai egyszer véget érnek.

Mindannyian egy személyes világvége

árnyékában élünk.

Ez félelmetes. Ijesztő.

Ezért próbálunk kiutat keresni.

Én, mivel csak 5 éves voltam,

anyukámhoz fordultam.

Amikor először kérdezősködtem,

mi történik, miután meghalunk,

az akkoriban körülöttem lévő felnőttek

a feszengés és a lagymatag kereszténység

tipikusan angol keverékével válaszoltak.

A leggyakrabban kapott válasz az volt,

hogy nagyapa most

„fentről figyel minket”,

és ha esetleg én is meghalnék,
ami persze nem történhet meg,

akkor én is "oda fel" mennék,

ami miatt a halál leginkább

egy exisztencialista lifthez hasonlított.

Ez nem tűnt valami hihetőnek.

Gyerekként néztem egy műsort a TV-ben,

akkoriban kezdődtek az űrkutatások is.

Rakétákat lőttek fel az égbe,

az űrbe, oda fel.

De visszatérve egyik űrhajós sem mondta,

hogy találkozott volna a nagyapámmal

vagy más elhunyt emberrel.

De én féltem,

és az, hogy beszálljak az exisztencialista liftbe,

hogy láthassam a nagyapámat

sokkal jobban tetszett, mint az, hogy

alvás közben elnyeljen az üresség.

Úgyhogy elhittem,

bár nem volt túl sok értelme.

Ezt a gondolatmenetet,
ami lezajlott a fejemben

gyerekként, és azóta többször is,

felnőttként is,

a pszichológusok csak

torzításnak hívják.

Torzítás során rendszerszerűen

félreértelmezünk dolgokat,

elszámoljuk magunkat, tévedünk,

eltorzítjuk a valóságot vagy
azt látjuk, amit látni akarunk,

és a torzítás, amiről most beszélek,

így működik:

Szembesítsünk valakit azzal a ténnyel,

hogy meg fog halni,

és el fog hinni bármit,

ami megcáfolja ezt,

és örökké élhet,

még ha ez azt is jelenti,
hogy be kell szállnia az exisztencialista liftbe.

Láthatjuk, hogy ez
a legnagyobb torzítás a világon.

Ezt több mint 400

empirikus tanulmány bizonyítja.

Ezek zseniális,
ám igen egyszerű tanulmányok.

A következőképp működnek.

Vegyünk két csoport embert,

akik minden lényeges szempontból hasonlóak,

majd az egyik csoportot emlékeztessük arra,
hogy meg fognak halni,

a másikat viszont ne,
végül hasonlítsuk össze a viselkedésüket.

Így fény derül arra, mennyire befolyásolja
az emberek viselkedését,

amikor ráébrednek saját halandóságukra.

Az eredmény mindig ugyanaz:

Azok, akiket emlékeztettek
saját halandóságukra,

jobban elhiszik azt,

hogy megmenekülhetnek a haláltól

és örökké élhetnek.

Egy példa erre:
egy friss tanulmány során

két csoport agnosztikus embert vizsgáltak,

vagyis olyanokat, akik még nem döntöttek

saját vallási meggyőződésükről.

Az egyik csoportot arra kérték, hogy
képzeljék el magukat holtan.

A másikat arra kérték, hogy képzeljék el

magukat egyedül.

Ezután újra megkérdezték őket
vallási meggyőződésükről.

Azok, akiket arra kértek,
hogy képzeljek el magukat holtan,

kétszer nagyobb valószínűséggel hittek

Istenben és Jézusban.

Kétszer nagyobb valószínűséggel.

Pedig előtte mind
agnosztikusnak vallották magukat.

Ám ha szembesítjük őket a halállal,

mind Jézushoz fordul.

Tehát akit emlékeztetünk
saját halandóságára,

a hit felé fordul,
a bizonyítékok ellenére is,

és ez nem csak a vallásra igaz,

hanem bármely más hitrendszerre,

mely valamilyen formában
halhatatlanságot ígér,

legyen szó hírnévről,

gyermekvállalásról,

vagy akár a nacionalizmusról,

amely azt ígéri, hogy egy
nagyobb egész részeként élhetünk tovább.

Ez a torzítás, amely formálta

az emberiség egész történelmét.

Ezt az elméletet, amely e torzítás mögött áll

a több mint 400 tanulmányban

a rettegéskezelési elméletnek nevezzük,

mely lényege egyszerű.
Miről van szó?

Azért alkotjuk meg a saját világnézetünket,

azaz mindazt, amit

a világról és benne
önmagunk helyéről gondolunk,

hogy kezelni tudjuk

a haláltól való félelmünket.

Ezek a halhatatlanságról
szóló történetek

több ezer féle módon nyilvánulhatnak meg,

de én úgy vélem,
hogy a látszólagos sokféleség mögött

valójában csak négyféle

ilyen jellegű történet van.

Ezek ráadásul ismétlődnek

a történelem során,
apróbb eltérésekkel,

az adott kor szóhasználatának megfelelően.

Most röviden bemutatom ezt a négy fajtáját

a halhatatlanságról szóló történeteknek,

és szeretném megértetni Önökkel,

miért éppen úgy meséli el a történetet adott kultúra,

vagy generáció,

az adott kor szóhasználatának segítségével.

A legelső történet a legegyszerűbb:

El akarjuk kerülni a halált,

és ez az álom, ebben a testben,

ezen a világon, mindig is

az első és legegyszerűbb ilyen történet volt,

és bármennyire is valószínűtlennek hangzik elsőre,

de valójában, az emberiség története
során szinte minden kultúrának

volt valamilyen mítosza vagy legendája

egy életelixírről, a fiatalság kútjáról

vagy valamiről, ami azt ígérte,

hogy örökké fogunk élni.

Az ókori Egyiptomban is voltak ilyen mítoszok,

ahogy az ókori Babilonban vagy Indiában is.

Az európai történelem során,
alkimisták ezrei foglalkoztak ezzel,

és persze még ma is elhisszük mindezt,

csak mi a tudomány nyelvén fogalmazzuk

meg mindezt.

100 éve tehát,

amikor felfedezték a hormonokat,

és az emberek abban reménykedtek,
hogy a hormonkezelések

gyógyírt jelentenek majd
az öregedésre és a betegségekre,

de ma már inkább az őssejtekben,

a géntechnológiában és
a nanotechnológiában bízunk.

De az, hogy a tudomány a halál ellenszere lenne,

csak egy új fejezet a

varázselixír történetében,

mely egyidős a civilizációval.

De az, hogy mindent arra tegyünk fel,
hogy megtaláljuk az elixírt,

és örökké élhessünk,

rizikós stratégia.

Ha visszatekintünk a törtélemben,

mindazokra, akik az elixírt keresték a múltban

egy dolog igaz ma mindnyájukra:

az, hogy már mind meghaltak.

Kell tehát egy tartalék terv,
egy B-terv,

és itt jön képbe a második
halhatatlanságról szóló történet,

a feltámadás.

A lényege ugyanaz:
egy test vagyok,

egy fizikai test.

Elfogadja, hogy meg kell halnunk,

de kimondja, hogy ennek ellenére,

feltámadunk és újra élhetünk.

Más szóval, ugyanazt tesszük,
amit Jézus is tett.

Jézus meghalt,
három napig a sírban volt,

majd feltámadt és újra élt.

Az, hogy feltámadhatunk
és újra élhetünk

ortodox hit,
vagyis nem csak a keresztények,

de a zsidók és a muszlimok is vallják.

De a vágy,
hogy elhiggyük ezt a történetet

olyan mélyen gyökerezik,

hogy újra és újra szóba kerül,

a tudományok korában is,

például, a krionikát illetően.

Ez azt jelenti,
hogy amikor valaki meghal,

lefagyasztathatja magát,

és majd egyszer, ha a technológia

eléggé fejlett lesz,

kiolvaszthatják,
meggyógyíthatják és feléleszthetik,

egyszóval feltámaszthatják.

Egyesek egy mindenható istenben hisznek,

aki feltámasztja őket,
hogy újra élhessenek,

míg mások egy mindenható
tudóstól várják ugyanezt.

A többiek számára azonban a feltámadás,

a sírból való kimászás,

nem más, mint egy rossz zombis film.

Számukra a test túlságosan
zavaros és megbízhatatlan,

hogy örök életet biztosítson,

így ők a reményt a harmadik,

szellemi jellegű halhalatlanságról
szóló történetben látják,

vagyis hogy testünket hátrahagyva,

lélekként élhetünk tovább.

Az emberek többsége a Földön

hisz a lélekben,

és ezt számos vallás is így látja.

De annak ellenére, hogy
hogy jelenlegi formájában,

hagyományos formájában,

nagyon sokan hisznek a lélekben,

mégis újra és újra

elővesszük ezt a digitális korban,

például, amikor

azt gondoljuk, hogy testünket hátrahagyva,

feltölthetjük elménket, lényünket,

önmagunkat egy számítógépre,

és avatarként élhetünk tovább az éterben.

A szkeptikusok szerint persze,

ha a tudomány bizonyítékait nézzük,

főleg az idegtudományét,

azt láthatjuk, hogy elménk,

lényünk, igazi énünk

nagyon is függ
testünk egy bizonyos részétől,

vagyis az agyunktól.

Az ilyen szkeptikusokat nyugtatja meg

a negyedik halhatatlanságról
szóló történet,

az örökség,

vagyis hogy továbbélünk,

azáltal, amit a világon hagyunk,

mint Akhilleusz, a nagy görög harcos,

aki hősi halált halva a trójai háborúban

akart örök dicsőségre szert tenni.

A hírnév utáni vágy olyannyira elterjedt

és népszerű ma, mint még soha,

és a mai digitális korban

még egyszerűbb is elérni.

Nem kell nagy harcosnak
lennünk, mint Akhilleusz,

netán nagy királynak, sőt hősnek sem.

Csak internetkapcsolatra és egy vicces
macskára van szükségünk. (Nevetés)

De néhányan inkább valami
kézzelfoghatóbbat hagynának hátra,

biológiai örökséget, például gyerekeket.

Vagy azt szeretnék, remélik,
hogy tovább élhetnek

egy nagyobb egész részeként,

nemzetként, családként, törzsként,

génállományként.

Vannak szkeptikusok azonban,

akik vitatják, hogy az örökség

halhatatlannak tekinthető-e.

Például Woody Allen ezt mondta:

„Nem akarok népem szívében tovább élni,

én a saját nappalimban
szeretnék tovább élni.”

Ez tehát a négy

fajtája a halhatatlanságról
szóló történeteknek,

szerettem volna,
ha jobban megismerik,

hogyan változik a történet generációnként,

apróbb változtatásokkal csupán,

adott kornak megfelelően.

Az, hogy újra és újra megjelennek,

hasonló formában,
de más-más hitrendszerben,

szerintem azt sejteti,

hogy szkeptikusnak kell lennünk ezen történetek

bármely változatának igazságtartalmával.

Az, hogy egyesek abban hisznek,

hogy egy mindenható isten
feltámasztja majd őket és újra élhetnek,

míg mások egy
mindenható tudóstól várják ugyanezt,

azt sejteti, hogy senki sem a meggyőző

bizonyítékok miatt hiszi el mindezt.

Sőt, azért hisszük el ezeket a történeteket,

mert úgy érezzük, el kell hinnünk őket,

és azért kell elhinnünk őket,

mert annyira félünk a haláltól.

Vajon

arra vagyunk ítélve,
hogy életünket

félelemben és tagadásban éljük le,

vagy felül tudunk kerekedni ezen?

A görög filozófus, Epikurosz szerint

képesek vagyunk rá.

Ő azzal érvelt, hogy
a halálfélelem természetes,

de nem ésszerű érzés.

„A halál, semmit
sem jelenthet számunkra,

mert amíg mi élünk,
a halál nem létezik,

amikor pedig megjelenik,
akkor mi már nem vagyunk.”

Ezt gyakran idézik, de nehéz

igazán megérteni, befogadni,

mivel pont azt nehéz elképzelni,

hogy egyszer meg fogunk halni.

2000 évvel később,
egy másik filozófus,

Ludwig Wittgenstein ezt mondta:

„A halál nem eseménye az életnek.

A halált az ember nem éli át.”

Majd hozzátette:

„életünk vég nélküli.”

Számomra gyerekként
természetes volt, hogy

féltem attól hogy, elnyel az üresség,

de nem volt ésszerű,

mert az, hogy elnyel az üresség,

nem olyasmi, amit bárki is

valaha át fog élni.

Túltenni magunkat egy
ilyen torzításon nem egyszerű, mert

a halálfélelem mélyen gyökerezik bennünk,

de ha megértjük,
hogy félelmünk alaptalan,

és kimondjuk, hogy

tudat alatt befolyásol minket,

akkor végre elkezdhetjük

csökkenteni életünkre

tett hatását.

Szerintem segít, ha úgy tekintünk

az életre, mint egy könyvre:

Ahogy a könyv lapjait a borítók határolják,

az eleje és a vége,

úgy határolja a mi életünket is
a születés és a halál,

és bár a könyvnek van eleje és vége,

távoli tájakra repíthet minket,

egzotikus alakokról,
fantasztikus kalandokról szólhat.

Bár minden könyv véget ér egyszer,

a benne lévő szereplők

nem ismernek határokat.

Ők a történet adott pillanatában élnek,

még ha épp nem is olvassuk a könyvet.

A történet szereplői nem félnek attól,

hogy egyszer elérkezünk az utolsó oldalra.

Long John Silver sem fél attól,

hogy egyszer „A kincses sziget” végére érünk.

Nekünk is így kéne gondolkodnunk.

Képzeljük el életünk történetét,

a borítóját, az elejét és a végét,
születésünket és halálunkat.

Csak mi ismerhetjük e két pont közti pillanatokat,

melyeket életünk alatt átéltünk.

Semmi értelme attól félni,

hogy mi van a könyvön kívül,

legyen szó a születés előtti

vagy a halál utáni létről.

Azért sem kell aggódni,
milyen hosszú ez a könyv,

vagy hogy képregény-e vagy eposz.

Csak az számít,

hogy mi magunk egy jó történetté tegyük.

Köszönöm.

(Taps)