Segítsünk a menekülteknek felemelkedni, ne csak túl élni

Napjainkban a világon 50 millió embert üldöztek el erőszakkal az otthonából -- a 2. világháború óta nem tapasztalt mértékben. Ezekben a percekben több mint 3 millió szíriai menekült keres menedéket a szomszédos országokban. Libanonban ezeknek a menekülteknek a fele gyermekkorú, akiknek mindössze 20%-a jár iskolába. Melissa Fleming az ENSZ Menekültügyi Szervezetétől felhívja a figyelmünket, hogy tegyük a menekülttáborokat olyan hellyé, ahol az ott élők fejleszthetik a városaik újjáépítéséhez szükséges képességeiket.

Azért kezdtem menekültekkel

dolgozni, mert szerettem volna

a segítségükre lenni.

A segítségnyújtás pedig

történetük elmesélésével kezdődik.

Mindig, amikor menekültekkel találkozom,

kérdéseket teszek fel nekik.

Ki bombázta le a házad?

Ki ölte meg a fiad?

A családod többi tagja életben maradt?

Hogyan boldogulsz

menekültként?

Ám van egy kérdés, amely szerintem

a legfontosabbra világít rá, mégpedig:

Mit vittél magaddal?

Mely dolgot tartottad annyira fontosnak,

hogy magaddal vidd,

miközben a bombák a városodban robbantak,

és a fegyveresek egyre
közelebb értek a házadhoz?

Egy ismerős szíriai menekült fiú

azt mondta, hogy mikor
élete közvetlen veszélyben volt,

ő nem habozott.

A középiskolai bizonyítványát
vette magához,

amit később megindokolt nekem.

Azt mondta: "a középiskolai
bizonyítványt vettem magamhoz,

mert az életem múlt rajta.

Kockára tette az életét,
hogy magával vihesse.

Az iskola felé tartva
mesterlövészeket cselezett ki.

Az osztályterme néha megrázkódott

a bombák és a tüzérségi
tűz keltette zajtól.

Édesanyja szavaival élve:

"Minden nap, minden reggel kértem őt:

'Kincsem, kérlek, ne menj az iskolába.'"

Mikor a fiú megmakacsolta magát,

"Megöleltem, mintha az lenne
az utolsó alkalom" -- mondta.

Ám a fiú így felelt az anyjának:

"Mindenki fél,

de eltökéltük, hogy elvégezzük az iskolát,

és ez segít úrrá lenni a félelmünkön."

Egy nap azonban a családnak
szörnyű hír jutott tudomására.

Hany nagynénjét, nagybátyját
és unokatestvérét

megölték otthonaikban,
mert megtagadták, hogy

elhagyják azokat.

Elvágták a torkukat.

Menekülniük kellett.

El is indultak még aznap az autójukkal,

Hanyt hátul rejtették el, mert

ellenséges katonákkal teli
ellenőrzőpontokon kellett áthaladniuk.

Át akarták lépni a határt Libanonba,

ahol békére lelnének,

azonban egy rendkívüli nehézségekkel teli,

és egyhangú élet kezdődött el számukra.

Nem tehettek mást,
minthogy építettek egy kunyhót

egy sáros szántóföld mellett.

Ez itt Ashraf, Hany bátyja,

aki épp kint játszik.

Azon a napon a világ legnagyobb

menekültekből álló
gyülekezetéhez csatlakoztak

Libanonban, mely egy kis ország.

Mindössze négymillió lakosa van,

és egymillió szíriai
menekült él a területén.

Nincs olyan kisváros, nagyváros vagy falu,

ahol ne lennének szíriai menekültek.

Ez igazán figyelemreméltó

nagylelkűség és emberiesség.

Gondoljuk át ezt arányaiban.

Olyan ez, mintha

Németország teljes népessége,

azaz 80 millió ember,

mindössze 3 év alatt az
Egyesült Államokba menekülne.

Szíria teljes népességének a fele

szakadt el a gyökereitől,

legtöbbjük az ország belsejében.

Hat és fél millió embernek

kellett az életéért futnia.

Jóval több, mint 3 millió ember

lépte át a szomszédos országok

határait és talált azokban menedéket,

és ahogy látják, csak egy kis részük

ment tovább Európába.

Számomra az a legaggasztóbb, hogy

a szíriai menekültek fele gyermekkorú.

Lefényképeztem ezt a kicsi lányt

mindössze két órával azután, hogy egy

Szíriából Jordániába tartó
kimerítő vándorlás után megérkezett.

A legnagyobb gondot pedig az jelenti,

hogy a szíriai menekült gyermekeknek
csak a húsz százaléka

jár Libanonban iskolába.

És mégis, a szíriai menekült gyermekek,

és minden menekült gyermek azt mondja,

hogy az oktatás a
legfontosabb az életükben.

Miért? Mert lehetővé teszi számukra,
hogy a jövőjükre gondoljanak,

és nem a múltban átélt borzalmakra,

a reményre, és nem a gyűlöletre.

Emlékszem, hogy nemrégiben
látogatást tettem egy szíriai

menekülteknek létesített táborban,
Észak-Irakban.

Megláttam ezt a lányt,

és azt gondoltam: "Gyönyörű",

így hát odamentem hozzá
és megkérdeztem:

"Lefényképezhetlek?"

Igennel felelt,

ám mosolyogni nem volt hajlandó.

Azt hiszem, nem tudott,

hiszen nyilván tisztában van vele, hogy

a szíriai menekült gyermekeknek
egy elveszett nemzedékét képviseli,

egy elszigetelt és frusztrált generációt.

Mégis, nézzék, mi elől menekültek:

épületek, iparágak, iskolák,

utak, otthonok totális elpusztítása.

Hany otthonát is lerombolták.

Építészeknek, mérnököknek, és

villanyszerelőknek kell
majd újjáépíteniük.

A közösségeknek szüksége lesz tanárokra,
jogászokra, valamint a megbékélésben,

és nem a bosszúban érdekelt

politikusokra.

Nem azoknak kellene az
újjáépítést kivitelezni,

akik a leginkább érintettek

a száműzetésben lévő csoportoknak,
a menekülteknek?

A menekülteknek rengeteg idejük van

felkészülni a visszatérésükre.

Önök azt gondolhatják, hogy menekültnek

lenni múló állapot.

Nos, ez messze nem így van.

A folyamatos háborúzás miatt

a menekültek átlagosan 17 évet töltenek

száműzetésben.

Hany már a második évét
kezdte a bizonytalanságban,

mikor nemrégiben meglátogattam.

Egész végig angolul beszéltünk,

amelyet bevallása szerint úgy tanult meg,

hogy elolvasta Dan Brown
összes regényét,

és amerikai rapet hallgatott.

Néhány vidám és
nevetéssel teli pillanatot

is töltöttünk együtt
szeretett öccsével, Ashraffal.

Ám soha nem fogom elfelejteni,

hogy mit mondott, mikor
aznap befejeztük a beszélgetést.

Azt mondta:

"Ha nem vagyok tanuló, semmi nem vagyok."

Hany egyike annak az 50 millió embernek,

akik ma a világon
elszakadtak gyökereiktől.

A II. világháború óta

soha nem üldöztek el
ennyi embert erőszakkal.

Szóval miközben hatalmas
lépéseket teszünk előre

az egészségügy,

a technológia, az oktatás,
és a tervezés területén,

veszélyesen keveset teszünk

az áldozatokért,

és túlzottan is keveset azért,

hogy megállítsuk és megelőzzük

a háborúkat, melyek miatt el kell
menekülniük otthonaikból.

Az áldozatok száma pedig egyre nő.

Minden egyes nap...

ennek a napnak a végén hozzávetőleg

32.000 embert üldöznek el erőszakkal

otthonaikból.

32.000 embert.

Az ehhez hasonló határokon át menekülnek.

Ezt a felvételt a jordániai-szíriai
határon készítettük,

és ez egy átlagos napnak számít.

Menekülnek továbbá tengerre nem való,
és túlzsúfolt csónakokon,

kockáztatva az életüket,

csakhogy elérjék az Európa
nyújtotta biztonságot.

Ez a szíriai fiatalember

túlélte egy ilyen csónak elsüllyedését.

A legtöbben megfulladtak,

ő pedig azt mondta nekünk:

"A szíriaiak csak egy
békés helyet keresnek,

ahol senki nem bántja,

senki nem alázza meg,

és öli meg őket.

Nos, szerintem ez a minimum.

Kellenek még a gyógyításra, oktatásra

szánt helyek,

és akár lehetőségek is.

Az amerikaiaknak és az európaiaknak

az a benyomása, hogy arányaiban

rengeteg menekült érkezik

az országukba,

ám valójában

a menekültek többsége,
86 százaléka

a fejlődő országokban él,

melyek a saját
közbiztonságuk hiányával,

a saját népességük eltartását
érintő problémáikkal,

valamint szegénységükkel
kell megküzdjenek.

Tehát a világ jóléti társadalmainak el
kellene ismerniük

azoknak az országoknak a
nagylelkűségét és emberségét,

amelyek oly sok menekültet fogadnak be.

Továbbá minden egyes országnak
gondoskodnia kellene arról, hogy

senki előtt, aki háború vagy
üldöztetés miatt menekül,

ne zárjanak le egy határt sem.

(Taps)

Köszönöm.

Ám még többet is tehetünk annál,

hogy pusztán segítünk
a menekülteknek túlélni.

Segíthetünk nekik felemelkedni.

Gondoljunk úgy a menekülttáborokra
és közösségekre, mint amik

többek átmenetileg lakott területeknél,

ahol az emberek elgyötörten várják

a háború végét.

Inkább úgy tekintsünk rájuk,
mint a kiválóság központjaira,

ahol a menekültek úrrá lehetnek
az őket ért traumán,

és felkészülhetnek a napra,

mikor a pozitív változás és a társadalmi
átalakulás ügynökeiként

térhetnek haza.

Ennek nagyon is van értelme,

ám eszembe jut az a szörnyű háború, mely

22 évig tombolt Szomáliában.

Képzeljék el az életet ebben a táborban.

Én voltam ebben a táborban.

Dzsibutiban van, Szomáliában,

egy annyira kieső helyen,

hogy csak helikopterrel tudtunk odajutni.

Poros és szörnyen forró volt.

Egy iskolában tettünk látogatást,

és elkezdtünk beszélgetni a gyerekekkel,

majd megpillantottam ezt a lányt
a terem másik végében.

Ránézésre annyi idős lehetett,

mint a lányom. Odamentem hozzá,
és elkezdtem beszélgetni vele.

Azokat a kérdéseket tettem fel,

amelyeket a felnőttek
kérdeznek a gyerekektől,

mint pl. "Melyik a kedvenc tantárgyad?"

"Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?"

Ekkor sápadt el,

és mondta nekem azt, hogy

"Nekem nincs jövőm.

Vége az iskolában töltött napjaimnak."

Azt gondoltam: itt biztos valami
félreértés lesz,

ezért odafordultam a kollégámhoz,

aki megerősítette,

hogy a középiskolai oktatásra
ebben a táborban

nincsenek anyagi források.

Annyira szerettem volna akkor

azt mondani neki:

"Építünk nektek egy iskolát."

Majd azt gondoltam: micsoda veszteség.

Neki kellene lenni és ő is

Szomália jövője.

Egy Jacob Atem nevű fiúnak

más sors jutott osztályrészül,
de csak miután átélt

egy szörnyű tragédiát.

Mindössze hét évesen szemtanúja volt,

ahogy a faluját Szudánban

porig égették. Az is tudomására jutott,

hogy apját, anyját és

a teljes családját

legyilkolták azon a napon.

Csak az unokatestvére menekült meg,

és ők ketten hét hónapig vándoroltak,

-- olyan fiúkról van szó, mint ő --

miközben vadállatok és
fegyveres bandák üldözték őket.

Végül eljutottak a menekülttáborokba,

ahol biztonságra leltek,

és az azt követő hét évet

egy kenyai menekülttáborban töltötték.

Ám az élete gyökeresen megváltozott,

mikor megkapta az esélyt arra, hogy

az Egyesült Államokba áttelepítsék,

és szeretetteljes nevelőszülőkre talált,

elkezdhetett iskolába járni.

Azt akarta, hogy megosszam Önökkel

ezt a büszkeséggel teli pillanatot,

amikor végzett az egyetemen.

(Taps)

Nemrégiben beszéltem vele Skype-on,

Floridában volt, az új egyetemén,

ahol közegészségügyből folytat
doktori tanulmányokat.

Büszkén újságolta, hogy

az amerikai társadalomtól annyi
támogatást tudott szerezni,

hogy alapított egy rendelőintézetet

a faluban, ahonnan származik.

Térjünk most vissza Hanyhoz.

Amikor elmondtam neki, hogy
lehetőségem nyílik

arra, hogy Önök előtt beszéljek
itt, a TED színpadán,

megengedte, hogy felolvassak egy verset,

melyet e-mailben küldött el nekem.

Ezt írta:

"Hiányzom magamnak,

hiányoznak a barátaim,

a regényolvasás és a versírás,

a madarak és a reggeli tea.

A szobám, a könyveim, én magam,

és minden, ami mosolyra fakasztott.

Ó, mily sok álmom várt

a megvalósulásra."

Szóval a mondanivalóm:

ha nem fektetünk be a menekültekbe,

azzal hatalmas lehetőséget szalasztunk el.

Ha magukra hagyjuk őket,

akkor ki lesznek téve a kizsákmányolásnak
és a kihasználásnak, továbbá

képzetlenek és iskolázatlanok maradnak,

és még további évekkel később tudnak

visszatérni hazájukba békében és jólétben.

Úgy hiszem, hogy a gyökereiktől elszakadt
emberek irányában tanúsított

bánásmódunk formálja
majd világunk jövőjét.

A háború áldozatainál lehet

a tartós béke kulcsa,

és a menekültek azok,

akik megállíthatják az
erőszak körforgását.

Hany fordulóponthoz érkezett.

Szeretnénk segíteni neki egyetemre menni,

és mérnökké válni,

ám a forrásaink elsősorban az életben
maradáshoz szükséges alapvető dolgokra

vannak fenntartva, mint pl. sátrak,
takarók, matracok,

konyhai eszközök, élelmiszeradagok,
és némi gyógyszer.

Az egyetem luxus.

Ám ha hagyjuk ezen a sáros szántóföldön

tengődni, akkor az elveszett generáció

tagjává válik.

Hany története tragédia,

de nem kell így végződnie

Köszönöm.

(Taps)