Miért sodortam magam veszélybe, hogy elmondhassam Gáza történetét

Amikor Ameera Haroda meghallja a bombázások hangját, egyenesen a hang felé siet. "Én akarok lenni ott az első, mert ezeket a történeteket el kell mondani" - mondja Gáza első női szervezője. Egy pozíció, amely lehetővé teszi számára, hogy újságírókat vezessen a kaotikus háborús övezetbe, mely egyben az otthona is, és amit a szörnyűségek ellenére is szeret. Derítse ki ebből a felejthetetlen előadából, hogy mi motiválja Harouda-t abban, hogy hangot adjon az emberi szenvedésnek.

Helló!

Ez az első utam,

életemben először léptem át Gáza határát.

Nagyon örülök, hogy itt lehetek.

(taps)

Mindig is pilóta szerettem volna lenni,
repülőgépet vezetni,

szabadon repülni az ég felé,
megérinteni az eget.

De az álmom nem vált valóra.

Gázában élek, ahol nincs reptér.

Gáza összes határát lezárták.

A világ egyik legnagyobb börtönében élünk.

Itt maximum csak felnézhetek az égre.

Néhanapján szerencsénk van, ha

4-5 órára van áram.

Hidegben a házunk előtt, vagy a tetőn
rakunk tüzet.

Néha főzünk is.

Munkám a hazámba érkező újságírók
részére mindent előkészíteni,

történeteket mesélni arról,
mi folyik Gázában.

Reggelente gyakran kell
a határ menti területekre mennem

az újságírókért.

Ha az újságírókkal bármi történne,

vagy ha az újságíró
olyan eseményt akar feldolgozni,

amelyet a kormány nem akar bemutatni,

rossz dolgok történhetnek.

Munkám során bejárom hazámat,
segítek az újságíróknak,

filmeseknek, híradóstáboknak.

Úgy hiszem, sikerem kulcsa az, hogy

nemcsak az újságírókkal és a híradósokkal,

hanem a Gázai övezetben élő közösségekkel
is jó kapcsolatot teremtettem.

Ezekre a közösségekre,
melyek nem akarják történetüket elmesélni,

sohasem történetként vagy számokként
tekintettem.

Mert hozzám hasonlóan,
ők is emberek.

10 év alatt számos kapcsolatot
alakítottam ki.

És képzeljék,

ezáltal olyan embereket érek el,

olyan történetekhez férek hozzá,
melyekhez mások nem.

Egyes szituációkban néha úgy érzem,
nőként több lehetőségem van.

Sok gázai férfi újságíró

akar a írni hazámban lévő drogfüggőségről.

A probléma a gázai alagút
építésével kezdődött.

Gáza ostroma alatt az emberekhez

az alagutakon keresztül
jutottak el az alapvető szükségletek,

élelmiszerek, építőanyagok,
és minden egyéb, amire szükségünk volt.

De már nem, mert az alagutakat
elárasztották vízzel az egyiptomi oldalon,

így már használhatatlanok.

Drogokat csempésztek,

és sok fiatal vált függővé.

A palesztin társadalom hagyománya szerint

férfiaknak tilos belépniük a háztartásba.

Tehát férfi újságíró
nem ismerhette meg a történetet,

de én igen.

Van egy csodálatos férjem,

egy csodálatos férjem, aki támogat,

minden kritika ellenére is,
melyet a társadalomtól kap.

Most otthon van a két gyermekemmel,

és jelenleg várandós vagyok a harmadikkal.

(taps)

Amikor dolgozom,
kétóránként felhívom a férjemet,

aki tudja, hogy ha nem hall felőlem,

fel kell hívnia azt az embert,

aki a sztorihoz való
hozzáférésemet biztosítja,

az egyetlen, akiben megbízom.

Gázában egyszer,

amikor Alan Johnstont,
a brit újságírót elrabolták,

arra kért egy amerikai magazin,

hogy szervezzek egy találkozót az
emberrablókkal Gázában, és sikerült is.

Arra kértek minket,

hogy az amerikai újságíró
szállodája előtt találkozzunk.

Fekete, sötétített üveges furgonnal
jöttek értünk,

maszkot viseltek aznap.

Majd elhajtottak velünk messze,
a semmi közepére.

Elvették a mobiltelefonjainkat,

és az interjút ott készítettük el
az emberrablókkal, azon a területen.

Nagyon féltem aznap,

azt a napot sosem felejtem el.

Szóval, miért is csinálom, amit csinálok?

Azért, mert azt gondolom, ha nem tenném,

Gáza történetének nagy része
ismeretlen maradna.

Elmesélhetnék nektek
még néhány történetet a hazámról,

és nem lenne mind rossz.

Szeretem a hazámat
a szörnyű helyzet ellenére is,

ostrom, szegénység,
munkanélküliség,

de van élet.

Vannak álmodozók,
vannak energiával teli csodálatos emberek.

Gyönyörű a zenénk,
és van egy nagyszerű zeneiskolánk.

Vannak parkour-táncosaink,
akik otthonaik romjai között táncolnak.

Gáza az egyetlen hely az arab világban,

ahol a muszlimok és a keresztények
erős testvériségben élnek együtt.

(taps)

A háború alatt

az otthonom és a gyermekeim
kora reggeli hátrahagyása

esett leginkább nehezemre.

Minden nap lefényképeztem őket,

mert sosem tudtam,
visszatérek-e még hozzájuk.

Nehéz és veszélyes
szervezőként és újságíróként élni Gázában.

De amikor gránát
vagy bombázás hangját hallom,

egyenesen abba az irányba tartok,

mert én akarok elsőként odaérni,

mert ezekről tudósítani kell.

Amikor a gyermekeim kicsik voltak,
és hallottuk a háború hangjait,

azt mondtam nekik, tűzijáték.

Már idősebbek, már értik.

Szörnyű rémálmaim vannak amiatt,

aminek a háború alatt szemtanúja voltam,

főleg a kisgyermekek élettelen
testeinek látványától.

Még most is emlékszem egy kislányra,
Halának hívják.

Ő maradt egyedül életben a családjából.

A képe örökre velem marad.

Soha nem felejtem el.

Büszke vagyok arra,
hogy itt lehetek ma veletek.

Büszke vagyok arra, hogy mesélhetek
nektek történeteket, szomorút és vidámat,

történeteket a világ kis sarkáról,
Gázáról.

Büszke vagyok arra, hogy én vagyok az első
nő, aki szervezőként dolgozik Gázában.

Az egészben az a vicces, hogy
Mr. Rambo-nak hívnak Gázában.

(nevetés)

Remélem, egy nap lehetőségem lesz
elmesélni a többi nő történetét,

a többi csodálatos nőét,
akiket hazámban ismerek.

Remélem, egy nap segíthetek
hazámban más nőknek is

szervezővé válni.

Néha, természetesen, úgy érzem,
hogy ezt nem tudom tovább folytatni,

ez túl sok nekem.

De ekkor eszembe jutnak ezek a szavak:

"Ne a kihívásaidat korlátozd,
hívd ki a korlátaidat.

Ne engedd, hogy mások
megakadályozzanak álmaid elérésében."

Köszönöm szépen.

(taps)