A művészet mint az ember magasabb rendű biológiai szükséglete | Makszim Zsuk | TEDxVladivostok

Makszim Zsuk megragadó és szórakoztató előadásában elmagyarázza, hogy mi, pragmatikus emberek, miért fordítunk annyi időt és pénzt arra, aminek nincs közvetlen gyakorlati haszna: a művészetre.
Makszim Zsuk — filológus, idegen nyelvi irodalomtörténész professzor

Ezt az előadást egy TEDx rendezvényen rögzítették, amelyet a TED-konferenciák formájában, de tőlük függetlenül egy helyi közösség szervezett. Bővebben: http://ted.com/tedx

Üdvözlök mindenkit!

A művészetről szeretnék beszélni;
arról, hogy mi a művészet,

miért kell a művészet az embernek,
és arról, hogy mi is az ember.

Miért olvasunk könyveket,
miért hallgatunk zenét,

vizsgáljuk és próbáljuk megérteni
a festészetet, szobrászatot, építészetet?

Hisz a művészet gyakran nagyon drága.

Egy jó könyvért, albumért kedvenc
művészünk alkotásainak másolatával,

vagy egy jó múzeumért, színházért
elég sokat ki kell perkálni.

Emellett a művészet
általában időigényes is.

Mi fontosat ad nekünk a művészet,

amiért képesek vagyunk pénzt és időt
áldozni rá,

némelyek életüket szentelni neki?

Tehát, miért van szükségünk a művészetre?

Hogy megválaszoljuk a kérdést,
előbb nézzük meg, hogyan keletkezett.

Például, hogy jelent meg a festészet?

Hogyan, ki s miért készítette az első
képet az emberiség történetében?

Nos, kőkori ősünk ül
barlangjában a tűznél;

ősünk nagyon elfoglalt, gyakorlatias
lény, akinek rengeteg a teendője.

Muszáj ennie, élelmet találnia,
elkapnia és megölnie a zsákmányt,

megemésztenie valami biztonságos helyen,
majd újra elindulnia a felkutatására.

Ahhoz, hogy legyen támasza
öregkorára, muszáj szaporodnia,

ehhez nőstényre van szüksége:
el kell kapnia, s megtermékenyítenie,

utána meg gondoskodnia a fiatal utódokról.

Muszáj védekeznie, ehhez biztonságos
helyre van szükség,

meg kell védenie magát vadállatoktól

vagy ellenséges törzsek tagjaitól.

Tartsák hát szem előtt, hogy sok a teendő,

s ezek mind közvetlenül kapcsolódnak
az élethez és halálhoz.

Ha ezek közül valamit nem tesz meg,
akkor egyszerűen meghal.

És hirtelen ez az elfoglalt,
végletesen gyakorlatias lény

a barlang falához lép, s valami
teljesen gyakorlatiatlant visz véghez:

megrajzolja a legelső képet

az emberiség történelmében,
mondjuk, egy vadászjelenetet.

Miért tesz ilyet az ember?

Hisz értelmetlen; ha közvetlen
haszon szempontjából nézzük.

A képet nem lehet megenni,
meginni, nem lehet vele közösülni.

Különben is, mi értelme
barlangfalra festeni,

olyan emberek és állatok képét,

melyek a valóságban is láthatók?

A helyzet az, hogy az első művész itt
nem egészen

vadászjelenetet, szarvasokat
vagy vadászokat ábrázolt.

Így határozta meg
s fejezte ki világfelfogását,

és jelölte ki helyét a világban.

E képpel azt mondta ki:
"Ez vagyok én, ők a társaim,

ez a táplálékom, mind együtt a világom,
és valahol fent, bizonyára, az Istenem".

Az ember semmiképpen
sem a valóságot másolta.

A művészet sosem másolja a valóságot.

Csupán szimbólumok segítségével
egy sík felszínre viszi

önmaga s a világ felfogását.

Így jelent meg a művészet,
és így mutatkozott meg legfontosabb,

ám nem egyetlen funkciója,
mely abban rejlik,

hogy feltárja számunkra saját magunkat
és a világot, melyben élünk,

hogy megmutassa a törvényeket,
melyek szerint létezik és fejlődik az élet

Ez a művészet.

A művészet a reflexió eszköze,
azaz eszköz, mely segítségével

látjuk visszatükröződni világfelfogásunk
és természetünkét is.

Van egy jó mondása erről Merab
Mamardasvili, szovjet filozófusnak.

Azt mondja: "Mikor festek valamit,

nem azt festem, amit látok,
azért festek, hogy láthassak".

E rajz arra kellett az ősembernek,

hogy egyetlen pillantással
megragadja a világot, melyben él.

Ezért van szükségünk a művészetre,
hogy magunkat és világunkat,

világfelfogásunkat egységes,
teljes művészi alakban lássuk meg.

Nemcsak arra térhetünk ki,
hogy mi a művészet,

hanem arra is, hogy mi az ember.

Mondok egy példát Alekszej Masevszkij
pedagógiai gyakorlatából.

Képzeljék el, hogy ülnek és banánt esznek,

maguk mellett ül egy majom,
és szintén banánt eszik.

Mi különbözteti meg magukat?

Az, hogy a majom megeszi a banánt,
majd megy és keres egy másikat.

Maguk is esznek s lehet, hogy legbelül
a következő monológ zajlik le:

"Banánt eszem. Miért eszem banánt?
Azért, hogy egyek.

Rendben. De miért eszem?
Azért, hogy éljek."

És a harmadik kérdés,
melyet feltehetnek maguknak,

elvezet a legmagasabb fokú
filozófiai általánosításhoz:

"Miért élek?"

A majom valószínűleg nem teszi
fel magának e kérdést. (Nevetés)

Tehát az ember reflexív lény,

azaz olyan lény, aki igyekszik
megérteni saját természetét

saját világát, melyben él.

Ez emberi sajátosság.

Van néhány, ehhez kapcsolódó fontos dolog.

Ahhoz, hogy reflektáljon az ember,
eszközökre van szüksége,

az egyik eszköz már ismerős:
ez a művészet.

Más eszközök: tudomány, vallás,
filozófia és a kultúra egészükben véve.

De róluk majd máskor, most
vonjunk le pár fontos következtetést.

Az első és legfontosabb,
de nem egyetlen művészeti funkció

a magyarázó avagy etiológiai
funkció.

Második: az ember reflexív lény,

azaz olyan lény, akinek kérdései
vannak: "miért?" és "mi célból?"

Harmadik: azért, hogy emberek lehessünk,
hogy különbözzünk az állatoktól,

szükségünk van valamiféle többletre,
mint természetes biológiai szükségleteink.

Ahhoz, hogy szervezet szintjén létezzünk,

általában nem kell könyvet olvasnunk,
sőt, könyvet írnunk sem kell,

nem kell képet festenünk
vagy megpróbálnunk azt értelmezni.

Bőven elég hozzá enni, inni, aludni
és szaporodni.

Ahhoz, hogy ember lehessünk,
vagy legalább fenntartsuk a látszatot,

ahhoz kell valami,
ami az elemi biológia fölött áll,

mégpedig: a reflexió szükséglete,
melyet a művészet, a tudomány,

a filozófia és a kultúra
egészükben véve elégítenek ki.

Ez tesz minket emberré:
a reflexió szükséglete;

gondolkodni, megérteni magunkat és a
világot, ez a mi emberi tulajdonságunk.

Pont ezért, mint bizonyára tudják,
Földünkön nincs nép,

melynek ne lenne saját művészete, vallása.

Van még itt valami, amit tudniuk kell.

Vannak a művészethez kötődő,
meghatározott, konkrét mozzanatok.

A művészet éppúgy, mint a tudomány

és vallás, nem abszolút világmodellt
tükröz vissza,

nem abszolút tudást
és tulajdonságokat tükröz vissza.

A művészet mindenekelőtt
konkrét világmodellt tükröz vissza,

konkrét világképet,

azt, amit a művész valóságnak érzett
vagy annak tulajdonított.

Szemléltetésül lássunk egy macskás példát!

Ha egy fekete macska
átmegy maguk előtt az úton,

akkor maguk mint feltehetőleg
szláv kultúrában nevelkedettek,

ezt rossz előjelként fogják fel.

De ha angolszász kultúrában
nevelkedtek volna,

akkor jó előjelnek tekintenék,

mert az angolszászoknál
a fekete macska jót jelent.

Különösen jót jelent, ha esküvőre megy
az angolszászokhoz. (Nevetés)

Kinek van igaza e helyzetben; ki értékeli
helyesen az úton átkelő macskát:

a szlávok vagy az angolszászok?

Szerintem igaza csak az úton
átkelő macskának van. (Nevetés)

Még csak arról sem tud, hogy ilyen
bonyolult reflexió tárgya.

A középkorban a macskákat
a sátán megtestesülésének tartották,

olyan lényeknek, melyeken keresztül
a gonosz eléri világunkat.

Ma ez már nevetségesen hangzik,
de ha a középkorban éltek volna,

ha a tudatuk abban a korban
és kultúrában alakult volna,

akkor teljes keresztény
elkötelezettségből irtották volna

ezeket az "utálatos" szőrös lényeket,
melyeket ma oly kedvesnek tartanak.

Ha az őskorban vagy a középkorban
a kezükbe került volna egy üveg víz,

akkor azt teljes nyugalommal
istenüknek foghatták volna föl,

imádnák, és emberáldozatot
mutatnának be neki.

Ha kiskoruktól azt tanulnák, hogy a Nap
nem más, mint Isten tüzes szeme,

higgyék el nekem, annak látnák,

mert az ember tudata gyurma,

amelybe bármilyen
világmodell beleültethető.

Milyen összefüggésben áll mindez a
művészettel? A legközvetlenebben.

A művész nem a létezés
abszolút lényegét fejezi ki,

hanem azt, amit ő ért a világból,
vagy azt, amit ő a világnak tulajdonít.

Hisz az első művész nem
az egész univerzumot ábrázolta.

Azt ábrázolta, amit felfogott a világból,
azt, amit felismert,

a világ bizonyos tulajdonságait.

Még valamit tudniuk kell a művészetről.

Azt, hogy az állatok csak
egyetlen világban léteznek:

a tárgyak, objektumok világában.

Az ember pedig legalább két világban
van jelen: a tárgyak világában

s a tárgynak tulajdonított
tulajdonságokéban: az értelem világában.

Az ember kettéhasadt pszichéjű állat,
aki két világban él.

A gond csak az, hogy a tárgyak világa
gyakorlatilag nem változik.

De persze, hogy változik:
a kontinensek eltolódnak,

az óceánok kiszáradnak, a hegyek leomlanak

De a mi életünk olyan rövid, hogy
ezt nem tudjuk megérteni.

A értelem világa nagyon dinamikus.

Folyamatosan változik,
egyetlen élet alatt is,

és egy egész nép életideje alatt is.

Lehet, hogy ateistaként fekszenek
s hívőként ébrednek vagy fordítva.

A értelem világa folyton változik.

Ahhoz, hogy a tárgyak világában
tájékozódjanak,

térképre van szükségük.

Ahhoz, hogy az értelem világában
tájékozódjanak,

kultúrára és művészetre van szükségük.

Mert a kultúra és a művészet
rögzít egy adott világmodellt,

egy adott világfelfogást,

és megmutatja egy adott
létezésmodell fejlődésdinamikáját.

Éppen ezért művészettörténészek,
filológusok, kulturológusok

a kultúra- és művészettörténetet
különböző korszakokra osztják:

antik kor, középkor, reneszánsz, 17.
szd., felvilágosodás, 19., 20., 21. szd.

A művészetben minden korszaknak

– ez nem pusztán valami
feltételes kronológiai időszak –,

bizonyos világmodell, gondolkodásmód
és világfelfogás felel meg,

amely jellemző volt az adott kor emberére.

Szemléltetésül ismét hozok
egy példát, de már macskák nélkül.

Idézzék föl, hogy néznek
ki az antik szobrok.

Jellemzően szép meztelen testek.

Miért szépek és meztelenek e testek?

Az ókori görögök az embert
nem választották szét testre és lélekre.

Az ókori görögöknél volt
egy fogalom, a "physis",

amely magában foglalta a testet és
a lelket.

Ezért ilyen gyönyörűek ezek a szobrok.

Nem csupán a test hibátlansága látható
bennük, hanem a lélek nagysága is.

És most gondoljanak vissza rá,
milyen a középkori festészet.

A középkori ikonokon az emberi testet
teljesen zárt ruhában ábrázolják.

Néha még öltözet alatt rejlő
nemiség sem egyértelmű,

mint ahogy Andrej Rubljov
Szentháromság c. képénél sem.

De ha a középkori művész mégis
ábrázolja a testet valamilyen módon,

akkor is lesz benne valami
undorító, visszataszító, csúnya.

Mert a középkori ember nem
ebben a testi-lelki egységben élt,

számukra a test és a lélek különvált.

Számukra a test csak ocsmány porhüvely,

melyben ott lakozik
a halhatatlan emberi lényeg.

Nem mélyülök el a művészettörténetben,
de megfogalmazom gondolataimat.

A művészet megmutatja nekünk
világképünket,

nem is világképünket,

hanem azt mutatja, hogy egy adott ember
adott korban hogy vélekedett a világról,

mit értett meg és ismert fel belőle.

De leszögezek egy fontos kikötést.

Számomra úgy tűnik, hogy a zseniális
művészeknek mégis sikerül bejutniuk

a tudat mélységeibe, amelyet a művészet,
a kor és a világ alakított,

eljutniuk az emberfelettihez,
az örök értelemhez,

és kifejezni azt betűvel, kővel,
festékkel vagy hanggal.

Még valami.

A művészetnek gyakran tulajdonítanak

ún. nevelő vagy didaktikus funkciót.

Valójában, nevel-e minket a művészet?

Lehetséges, hogy a művészet
változást idéz elő bennünk,

jobbá vagy rosszabbá tesz,
ha silány könyveket olvasunk.

Feltehetik nekem a kérdést:
"Lehet, hogy a művészet

nemcsak a megismerés eszköze,
nemcsak a reflexió eszköze,

hanem az emberi természetet
javító eszköz is?"

Nagyon jó, hogy elhangzott a kérdés!
(Nevetés)

Nagy örömmel felelek rá.
A válasz: igen is, meg nem is.

Tehát, a művészet automatikusan
megváltoztatna minket,

ha nem lennének velünk született
vagy szerzett tulajdonságaink.

De milliónyi tényező határozza meg

természetünket, világképünket.

Ez a DNS, a személyes
és kollektív tudatalatti,

a környezet, amelyben élünk,
a korszak, amelyben létezünk,

az információs mező, melyet mi magunk
választunk avagy nem választunk.

Ez mind meghatároz minket.

Nem vagyunk tiszták, mint a frissen
lehullott hó,

belénk valami már íródott.

Ez annyit tesz, hogy a könyvolvasás,
a képnézegetés, a művészet megértése

e tényezőkkel mindig nagyon
bonyolult reakcióba lép.

A művészet mindenkire másként hat.

Ezenkívül érdemes észben tartani,
hogy a művészet gyakran

nagyon bonyolult, szeszélyes
nyelven szólít meg minket,

művészi képeket, metaforákat,
allegóriákat használ,

melyeket sok címzett primitívnek
és túlságosan szó szerintinek vesz.

Például, idézzék fel, hogy néz ki
Michelangelo Dávid-szobra.

Láthatják, egy gyönyörű meztelen ember.

Mondják, ez a szobor tanít maguknak
valamit?

Jobbá teszi magukat, vagy talán elrontja?

Ez mind a maguk esztétikai
és lelki tapasztalatától függ.

Hogy megértsük e műalkotást,
egy pár dolgot tudnunk kell.

Először, jusson eszünkbe,
hogy Dávid – bibliai pásztor,

aki legyőzte Góliátot, az óriást.

Dávidnak semmi esélye
sem volt túlélni azt a csatát,

de nem csupán túlélte, meg is nyerte.

Góliát mindazon erők megszemélyesítése,

melyek erősebbek, nagyobbak
s hatalmasabbak, mint az ember.

Ez lehet az Univerzum vagy isten,

lehet a társadalom vagy a természet.

De Dávid mi vagyunk, az emberi lény,

aki tudatában van korlátainak,
ismeri csaknem teljes végzetét,

mégis harcba száll a nagyobbal
s erősebbel, és végül legyőzi.

Igen fontos; hogy a zseniális Michelangelo
nem a csata utáni Dávidot ábrázolta,

mint Verrocchio vagy Donatello.

Ő a csata előtti Dávidot ábrázolta,
aki épp felkészül a küzdelemre.

Ez nagyon fontos mozzanat,

hisz láthatjuk egyrészt a bátorságot
és a magabiztosság szépségét.

Másrészt, Dávid – ember lévén, kétkedik.

Nézzenek az arcára:
nemcsak határozottság tükröződik róla,

nemcsak erő, hanem a nagyon
fontos emberi kétkedés is.

Ez teszi Dávidot oly meleggé és élővé,

oly emberivé, hozzánk hasonlóvá,
csak egy kicsit jobbá.

De miért ábrázolta Michelangelo
Dávidot meztelenül?

Mert, egyetérthetünk,
hogy ez a tökéletes izomzat láttatja

az emberi lélek szépségét,
a férfiasság nagyságát.

Másrészt, meztelen testén szintén
látható az emberi élet törékenysége,

az emberi test törékenysége
az őt felülmúló erőkhöz képest.

De akit nem tanítottak
a művészet nyelvének értésére,

aki nem tudja e bibliai legendát
értelmezni, vagy nem emlékszik rá,

az a szoborból csupán
egy meztelen csávót lát,

s lehet, hogy készít egy szelfit,
háttérben a nemi szervével,

vagy törvényért kiált,
amely betiltja azt, amit ő nem ért.

De mégis, minden fenntartással együtt,
a művészet valamit megváltoztat bennünk,

pontosabban mondva:
szerkeszti világnézetünket.

Mind olvasták a Holt lelkeket Gogoltól
vagy a Háború és békét Tolsztojtól.

Éppen ezért önmagukban és másokban
a valóságban fel tudják ismerni

ezen erkölcsi, szociális, társas,
filozófiai beállítottságú embereket,

akik alakját Gogol vagy Tolsztoj
írta le vagy alkotta meg.

Önmagukban és másokban felismerhetik
Pljuskint, Csicsikovot, Nozdrjovot.

Másokban megláthatják
Natasa Rosztovát, Pierre Bezuhovot.

A valóságban megláthatják Remarque hőseit,
megláthatják e hőst saját magukban is.

Mert a művészet sajátos módon hat:

a valóság özönéből kiragad
valamilyen lényeges részletet,

hogy számunkra világos és érthető legyen,
a gondolatnak emberszerű alakot ad,

elnevezi Natasa Rosztovának
vagy Dorian Gray-nek,

és világfelfogásunk új határává jelöli ki.

Utána egész életünkben olyan prizmán
keresztül látjuk az életet, a valóságot,

melyet a megismert könyvek
és alakok határoznak meg.

Zárógondolatom: az ember különleges lény,

amely igyekszik felfogni
s átalakítani saját énjét.

Az ember olyan lény,
akinek életbevágóan fontos,

elengedhetetlen, hogy értse saját
természetét, világát, melyben él.

Éppen ezért alkotta meg
a művészetet és a kultúrát,

majd nekilátott a kiegészítésének
s továbbfejlesztésének.

Erről írt Nyilkolaj Gumiljov a "Hatodik
érzék" című versében:

"Jók a belénk szerelmes óborok,
Jó a kenyér, mely értünk száll a tűzbe,

S az asszony, aki kínul adatott,
S hogy kínunkat gyönyörrel messze űzze.

De mit tegyünk a jéggé dermedett
Egek fölött rózsálló pirkadattal,

Amelyben túlvilági csend lebeg,
Mit tehetünk e halhatatlan dallal?

Nem falhatod fel, nem ölelheted,

Elszáll a pillanat megfoghatatlan,

S te újra csak a kezed tördeled,
Nem éred el, csak nézed, míg kilobban.

Mint kisfiú, ki fürdő lányokat
Lesett ki, és – játékait feledve –

Váratlanul rejtelmes vágyakat
Érez, a szerelemről mit se sejtve;

Mint egykoron a zsurló-rengeteg
Ölén, gyámoltalanságát belátva,

Bőgött a síkos teremtmény, kinek
Vállán sarjadni készült már a szárnya;

Vajúdó testünk, lelkünk úgy sikolt,
Természet s művészet szikéje vágja, –

Uram, meddig kell várni még,

Mikor jön hatodik érzékszervünk világra?"

Köszönöm!

(Taps)
(A vers Baka István fordítása)