A segítségkérés erősség, nem gyengeség

Mindenki szembesül bizonyos kihívásokkal - némelyiket láthatjuk ezek közül, némelyiket nem, mondja Michele L. Sullivan. Ebben a nézőpontról szóló beszédben, Sullivan megosztja velünk szellemességgel és bölcsességgel teli történeteit, és emlékeztet minket, hogy mindannyian részesei vagyunk egymás támogató rendszerének. "Az egyetlen cipő, amelyben járni tudsz, a sajátod,", mondja. "Együttérzéssel, bátorsággal és megértéssel, együtt járhatunk, egymás mellett."

Mindannyiunk életének vannak mérföldkövei,
amelyekre nagyon élénken emlékszünk.

Az első számomra akkor volt,
mikor óvodás korba léptem.

A testvérem már iskolába járt,
és a kutyafáját, eljött az én időm.

Végigügettem azon a folyosón.

Majdnem bepisiltem az izgatottságtól.

Az ajtóhoz értem,

és ott állt a tanárnő
kedvesen üdvözölve engem,

és bevitt az osztályterembe,

megmutatta a kis búvóhelyemet -

mindannyian emlékszünk azokra
a kis zugokra, nemde -

és bepakoltunk oda.

Aztán így szólt, "Menj át a körbe

és játssz a gyerekekkel az óra kezdéséig."

Szóval odamegyek
és kényelmesen lehuppanok,

játszom,

és a fiú mellettem,

akin fehér póló és kék rövidnadrág volt -

mintha csak tegnap lett volna -

hirtelen abbahagyja a játékot és így szól:

"Miért vagy olyan alacsony?"

De én csak játszottam tovább.
Nem gondoltam, hogy hozzám szólt.

(Nevetés)

Aztán hangosabban mondta:

"Hé, miért vagy olyan alacsony?"

Erre felnéztem és mondtam,

"Miről beszélsz?
Inkább játsszunk. Boldogok vagyunk.

Erre vártam."

Szóval játszottunk,
és kb. egy perccel később,

a mellette lévő lány,
fehér felsőben és rózsaszín szoknyában,

felállt, csípőre tette a kezét,

és ezt mondta:
"Igen, miért vagy olyan más?"

Én folytattam: "Miről beszélsz?

Nem vagyok más. Nem vagyok alacsony.
Játsszunk inkább."

Ekkor végignéztem a körülöttem lévőkön,

az összes gyerek abbahagyta a játékot
és mindenki engem nézett.

Azt gondoltam -

manapság valószínűleg úgy fejezném ki,
hogy "OMG" vagy "WTF".

(Nevetés)

Mégis mi történt?

Szóval az a magabiztosság,
amivel bementem azon a reggelen,

lassan elillant, ahogy a nap folytatódott,

és a kérdések csak jöttek folyamatosan.

A nap végén, mielőtt hazamentem,

a tanár körbeállított minket,

és én igazából a körön kívül
találtam magam.

Nem tudtam ránézni senkire.

Nem értettem, mi történt.

Az elkövetkezendő években

utáltam emberek közé menni.

Éreztem minden egyes
tekintetet, kuncogást,

minden mutogató ujjat,

nem magát az ujjat,

hanem a rám mutató ujjakat,

és utáltam.

Be tudtam volna bújni anyukám
szoknyája alá, hogy ne lássanak.

És gyermekként

nem tudjuk megérteni
a többi gyerek kíváncsiságát,

sem a felnőttek tudatlanságát.

Nyilvánvalóvá vált számomra,
hogy a valódi világ

nem az én méretemre lett tervezve,
sem szó szerint, sem képletesen.

És így van egy ismertető jegyem,
ahogy ezt már észrevehették,

és bár látható a méretem,

mindannyian átélünk bizonyos
nehézségeket életünk során.

És valamelyek láthatóak, mint az enyém.

De a többségét nem láthatjuk.

Nem tudjuk megmondani, hogy valaki
egy mentális betegségtől szenved,

vagy épp a nemi indentitásával küzd,

egy idősödő szülőt ápol,

anyagi nehézségei vannak.

Ezeket a dolgokat nem láthatjuk.

És bár láthatjuk,

hogy az én egyik kihívásom a magasságom,

de ez nem jelenti egyben azt is,
hogy megértjük,

igazából mit élek át napi szinten,
vagy min megyek keresztül.

Tehát itt vagyok, hogy leleplezzek
egy mítoszt.

Nem hiszem, hogy képesek vagyunk
más cipőjében járni,

és ezért be kell fogadnunk
az önzetlenség egy új formáját.

Egyszerűen én soha nem fogom tudni,
milyen az önök életét élni,

és önök sem fogják tudni,
milyen az enyémet.

Nem tudok szembenézni félelmeikkel,
vagy követni az álmaikat,

és önök sem tudják ezt megtenni nekem,

de támogathatjuk egymást.

Ahelyett, hogy egymás cipőjében
próbálnánk járni,

meg kell tanulnunk, hogyan
adjunk önzetlenül magunkból.

Korán megtanultam,

hogy néhány dolgot másképp
kellett csinálnom, mint a többieknek,

de azt is megtanultam, hogy némely
dolgoknál egyenrangú voltam,

és az egyik ezek közül a tanulás volt.

Haha, egyenrangú voltam.

Igazából jeleskedtem az osztályban.

Ahogy nőttem, felfedeztem,
hogy ez életbevágóan fontos,

és rájöttem, hogy nem leszek
képes fizikai munkát végezni.

Tanulásra volt szükségem.

Szóval folytattam és diplomát szereztem,

de úgy éreztem, egy lépéssel mások előtt
kell járnom, ha én is munkát akarok,

szükségem volt egy magasabb
szintű fokozatra,

tehát mentem és megszereztem.

Most már felkészültem az interjúmra.

Emlékszünk az első interjúnkra?
Mit fogok felvenni?

Mit fognak kérdezni?

És ne feledjük az erőteljes kézfogást.

Én is átéltem, tudom milyen.

24 órával az interjúm előtt,

egy barátom,
akit egész életemben ismertem,

felhívott és mondta, "Michele, ahová mész,
annak az épületnek vannak lépcsői."

És tudta, hogy nem tudok lépcsőzni.

Azonnal másra összpontosítottam.

Aggódtam amiatt, hogyan fogok
odajutni ilyen helyzetben?

Így korán mentem, találtam egy kikötőt,
majd bementem, volt egy jó interjúm.

Fogalmuk sem volt, min mentem
keresztül aznap, és ez jó így.

Talán azt gondolják, hogy a legnagyobb
kihívásom aznap az interjú volt,

vagy hogy bejussak az épületbe.

Valójában az volt a legnagyobb kihívás,

hogy végigmenjek a kikötőn anélkül,
hogy átgázoljanak rajtam.

Nagyon sebezhető vagyok
bizonyos helyzetekben:

repülőterek, előterek, parkolók,

kikötők.

És így nagyon óvatosnak kell lennem.

Előrelátónak és rugalmasnak kell lennem,

és olyan gyorsan mozognom,
ahogy csak tudok.

Szóval megkaptam az állást,

és elég sokat utazom
a jelenlegi feladatkörömben.

Az utazás pedig mindannyiunknak
egy kihívás manapság.

Ki a repülőtérre, átmegyünk a biztonsági
ellenőrzésen, odaérünk a kapuhoz.

Folyosó vagy ablak melletti helyet kaptam?
Első osztályon utazom?

Én, először is, nem megyek
keresztül semmin.

(Nevetés)

És főleg nem megyek át a biztonságiakon,

mert meg kell tapasztalnom
a személyes motozást.

Nem fogom ezt kommentálni.

Ezután elindulok a kapuhoz,

és a jó beszélőkémmel,
amivel születtem a szüleim szerint,

beszélek az ügynökkel:
"Apropó, a járgányom ilyen nehéz,

száraz cellás akkumulátorom van,

és el tudok vele menni
a repülő ajtajához."

Egy nappal előtte felhívtam
a várost is, ahová utazom,

hogy megtudjam, hol tudok kis robogót
bérelni az esetre, ha az enyém elromlik.

Szóval az én esetemben
ez egy kicsit más.

Amikor felszállok,

a beszélőkémet használva kérem a hölgyet,
rakja fel a táskám, és ő szívesen segít.

Próbálok nem enni-inni a repülőn,

mert nem akarok felkelni
és mászkálni a gépen,

de mit lehet tenni,

a természet nem sokkal később
hívott és én válaszoltam.

Így hát a repülő elejébe mentem,

és fecsegtem a légi utaskísérővel,
mondtam:

"Tudná őrizni az ajtót?
Nem érem el a zárt."

Szóval benn vagyok és végzem a dolgom,
és az ajtó kinyílik.

És ott egy úriember,

rémült arccal.

Hasonlóan nézhettem ki én is.

Ahogy kijöttem, észrevettem,
hogy velem szemben ül,

és teljesen kínosan érzi magát.

Odamentem hozzá és halkan mondtam,

"Ön sem fogja ezt elfelejteni, ugye?"

(Nevetés)

Így szól: "Azt hiszem."

(Nevetés)

Bár ő valószínűleg nem beszél
róla nyilvánosan, mint én.

(Nevetés)

Az út hátralévő részében beszélgettünk,

megismertük egymást,
szóba jött a család, sport, munka,

és amikor leszálltunk, azt mondta:

"Michele, látom, valaki
feltette a táskádat.

Levehetem neked?"

És mondtam: "Persze, köszönöm."

És minden jót kívántunk egymásnak,

és a legfontosabb dolog aznap az volt,

hogy nem azzal
a zavarodottsággal távozott,

a kínos helyzet megtapasztalásával.

Nem fogja elfelejteni, és én sem,

de azt hiszem, jobban fog emlékezni

a beszélgetésünkre
és a különböző nézőpontjainkra.

Mikor nemzetközileg utazol,

ez még nehezebb lehet
bizonyos szempontból.

Néhány éve Zanzibárban voltam,

begördültem,

és képzeljék el.

Alacsony, fehér, szőke nő kerekesszékben.

Ez nem esik meg minden nap.

Odamegyek, és a jó beszélőkémmel
elkezdek csevegni az ügynökkel.

Barátságosan kérdezek
a kultúrájukról és így tovább,

aztán észreveszem,
hogy nincsen utasfolyosó.

Szóval valahogy így szóltam:

"Nemcsak a székemet kéne felemelnie,

a lépcsőzésnél is elkélne
egy kis segítség."

Tehát egy órát kellett együtt töltetünk,
miközben a felszállásra vártunk,

és ez volt a legnagyszerűbb óra.

Mindkettőnk nézőpontja
megváltozott aznap.

És amint felszálltam,

megveregette a vállam,
és minden jót kívánt,

én pedig köszönetet mondtam neki.

És megint csak, azt hiszem,
erre jobban fog emlékezni,

mint arra a bizonytalanságra,
amikor megérkeztem.

Önök is látják, sok segítséget kapok.

Nem lehetnék itt ma,

ha nem lenne a családom,
a barátaim, a kollégáim,

és az a sok idegen,

akik minden egyes nap segítenek nekem.

És fontos, hogy mindannyiunknak
legyen egy támogató rendszere.

A segítségkérés erősség,

nem gyengeség.

(Taps)

Mindannyiunknak szüksége van
segítségre életünk során,

de az is épp olyan fontos,

hogy részesei legyünk mások
támogató rendszerének.

El kell sajátítanunk a viszonzás
egy új formáját.

Nyilvánvalóan mindenkinek van
szerepe a saját sikerében,

de gondoljunk a szerepre, amelyet
mások sikerében kell játszanunk,

ahogy az emberek is megteszik
ezt értem nap mint nap.

Életbevágóan fontos,
hogy segítsünk egymásnak,

mert a társadalom egyre csak
beskatulyázza az embereket

előítéletek és ideológiák alapján.

A felszín alá kell néznünk

és szembesülni az igazsággal,

hogy senki sem az, aminek látjuk.

Többek vagyunk annál,

és mindannyian hordozunk valamit,
amelyet mások nem látnak.

Az ítéletektől mentes élet

lehetővé teszi, hogy megosszuk
egymással ezeket az élményeket,

és teljesen más szemszögből nézzünk,

mint azok az emberek,
akiket korábban említettem.

Szóval jegyezzük meg: az egyetlen cipő,

amelyben igazán járni tudsz, a sajátod.

Én nem tudok az önökében járni.

Önök sem tudnak az én gyerekcipőmben,

(Nevetés)

de megpróbálhatják.

De tehetünk valami jobbat is ennél.

Együttérzéssel, bátorsággal
és megértéssel

egymás mellett tudunk járni

és támogatni egymást,

és gondoljunk bele,
hogyan változna a társadalom,

ha mindenki ezt tenné,

a külsőségek alapján való
ítélkezés helyett.

Köszönöm.

(Taps)

Köszönöm.