Miért nem működött a forradalom Líbiában -- és mi az, ami működhetne

Zahra' Langhi része volt a "harag napjai" mozgalomnak Líbiában, amely segített megdönteni a diktátort, Kadhafit. Azonban mi lett ezután? Az első választások során a líbiaiak kipróbálták a jelöltek egy innovatív palettáját, a "cipzárszavazást", amely biztosította a férfi és a női oldal egyenlő képviseletét. Azonban ismét ugyanaz a domináns és kirekesztő politika nyert teret. Amire Líbiának most szüksége van, tanácsolja Langhi, az a kollaboráció, nem a verseny; a könyörület, nem a harag.

Sosem felejtem el a nagyanyám szavait,

aki száműzetésben halt meg:

"Fiam, állj ellen Kadhafi-nak. Küzdj ellene.

De sose válj

Kadhafi-féle forradalmárrá."

Majdnem két év telt el

a líbiai forradalom kitörése óta,

inspirálva a tömeges mozgósítás hullámai által

mind a tunéziai, mind az egyiptomi forradalmakból.

Sok másik líbiaival összefogtam Líbián belül és kívül

egy harag napjáért,

és hogy fellépjünk Kadhafi zsarnoki rezsimje ellen.

És itt volt, egy nagy forradalom.

Fiatal líbiai nők és férfiak mind ott voltak a fronton

a rezsim bukását kívánva,

a szabadság, a méltóság, az igazság szavait skandálva.

Példamutató bátorságot mutattak

Kadhafi brutális diktatúrája elleni küzdelemben.

Nagyon magas szolidaritást mutattak

kelettől, nyugaton át egészen délig.

Végül, hat hónapnyi véres háború után

és majdnem 50 000 áldozattal,

sikerült felszabadítanunk az országot
és megdönteni a zsarnokot.

(Taps)

Azonban Kadhafi hátrahagyott egy súlyos terhet,

a zsarnokság örökségét, a korrupciót és a megtévesztés magvait.

Kadhafi négy évtizedes zsarnoki uralma

tönkretette a líbiai társadalom infrastruktúráját, kultúráját és erkölcsi talapztatát.

Tisztában léve a pusztítással és a kihívásokkal,

szerettem volna - több másik nővel együtt - újraépíteni a líbiai civil társadalmat,

remélve egy mindenkit magába foglaló
és igazságos átmenetet

a demokráciához és a nemzeti kibéküléshez.

Majdnem 200 szervezet jött létre Bengáziban

Kadhafi bukása alatt és után --

majdnem 300 Tripoliban.

33 év száműzetés után visszatértem Líbiába,

és páratlan lelkesedéssel

elkezdtem szakköröket szervezni

kapacitásépítésből, az emberi
vezetői képességek fejlődéséből.

Nők egy fantasztikus csoportjával

társszerzőként megalapítottam
a Libíai Nők Békeplatformját,

egy mozgalmat, amely a nőkről szólt, vezetőkről, különböző életterületekről,

hogy segítse a nők szociálpolitikai erősödését,

és hogy lobbizzon a jogunkért,

hogy egyenjogúként vehessünk részt
a demokrácia és a béke építésében.

Nagyon bonyolult környezettel találtam magam szemben a választások előtt,

egy környezettel, amely egyre inkább polarizálttá vált,

egy környezettel, amelyet a dominancia és
kirekesztés önző politikája formált.

Egy kezdeményezést vezettem a Líbai Nők Békeplatformjában

egy inkuzívabb választási törvényért,

amely származástól függetlenül minden állampolgárnak

megadja a jogot a szavazásra és a jelölésre,

de legfőképpen kötelezi a politikai pártokat

arra, hogy váltogassák a férfi és női jelölteket

vertikálisan és horizontálisan a listáikban,

létrehozva a cipzárlistát.

Végül elfogadták a kezdeményezésünket,
és sikeres lett.

A Nemzeti Kongresszusi székek
17,5%-át nők nyerték meg

az első választásokban 52 éve.

(Taps)

Azonban a választások és a forradalom

eufóriája apránként

elhalványult.

Minden nap erőszakos
cselekmények hírére keltünk fel.

Egy nap arra ébredtünk,

hogy meggyalázták az ősi
mecseteket és a Sufi-sírokat.

Egy másik nap arra ébredtünk,

hogy meggyilkolták az amerikai nagykövetet és megtámadták a konzulátust.

Egy másik nap arra ébredtünk,

hogy kivégezték a katonai tiszteket.

És minden nap a milíciák uralmára,

a fogvatartottak emberi jogainak
folyamatos megszegésére

és a törvény iránti tiszteletlenségükre ébredünk.

A társadalmunk, amelyet egy
forradalmi gondolkodásmód alakított,

egyre polarizáltabbá vált,

és elsodródott az ideáloktól és alapelvektől --

szabadság, méltóság, társadalmi igazság --

amelyekre kezdetben építettünk.

Az Intolerancia, a kirekesztés és a bosszú

lettek a forradalom utóhatásának ikonjai.

Ma nem azért vagyok itt, hogy a cipzárlistánk és a választások

sikerével inspiráljam Önöket.

Azért vagyok itt, hogy bevalljam,

hogy mi, mint egy állam, rossz döntést hoztunk.

Rosszul priorizáltunk.

Mert a választások nem hoztak békét,
stabilitást vagy biztonságot Líbiába.

A cipzárlisták női-férfi váltogatása

vajon hozott békét vagy nemzeti megbékélést?

Nem, nem hozott.

Akkor mi?

Miért marad a társadalmunk polarizált és dominált

a dominancia és kirekesztés önző politikájával, férfiak és nők által egyaránt?

Talán nem csak a nők hiányoztak,

hanem az olyan női értékek, mint az együttérzés, az irgalom és a befogadás.

A társadalmunknak egy nemzeti párbeszédre és egyetértésépítésre van szüksége.

Jobban, mint a választásokra,

amelyek csupán megerősítették
a polarizációt és a megoszlást.

A társadalmunknak szüksége van a női értékek minőségi képviseletére

jobban, mint amennyire a mennyiségi képviseletére.

Abba kell hagynunk a harag ügynökeiként való viselkedést.

El kell kezdenünk az együttérzés és kegyelem ügynökeiként viselkedni.

Ki kell dolgoznunk egy feminin diskurzust,

amely nem csak tiszteletben tartja, hanem be is vezeti

a kegyelmet a bosszú helyett,
a közös munkát a verseny helyett,

a befogadást a kirekesztés helyett.

Ezek az ideálok, amelyekre a háborúviselt Líbiának

iszonyúan szüksége van a béke elérésének érdekében.

Mert a béke rendelkezik egy kémiával,

és ez a kémia az egymásbafonódásról szól,

a férfi és női perspektívák váltogatásáról.

Ez az igazi cipzár.

És előbb ezeket egzisztenciálisan kell létrehozni,

mielőtt szociopolitikálisan tennénk.

A Korán egyik verse így szól:

"Salam" -- béke -- "Raheem, a végtelenül irgalmas Isten szava."

Viszont a szó, "raheem", amely minden ábrahámi tradícióban ismert,

ugyanazzal az eredettel rendelkezik,
mint az arab szó "rahem" -- méh --

amely az egész emberiség anyai felölelését szimbolizálja,

melyből mind a férfi, mind a nő,

minden törzsből, minden ember származik.

És ahogy a méh teljesen beburkolja a magzatot,
amely benne növekszik,

az együttérzés mennyei anyaméhe
táplálja az egész létezést.

Így azt mondják: "Az én kegyelmem körülfog mindent."

Azt mondják: "Az én kegyelmem elsőbbséget
élvez a haragom felett."

Bárcsak mind megkapnánk az irgalom kegyét.

(Taps)

Köszönöm.

(Taps)