Angela Patton: Apa-lánya táncest... a börtönben

A Camp Divánál, Angela Patton azon dolgozik, hogy segítsen az apáknak és lányaiknak kapcsolatban maradni egymással. De mi van azokkal a lányokkal, akiknek az apukái nem lehetnek velük, mert börtönben vannak? Patton egy történetet mesél el egy nagyon különleges apa-lánya táncestről. (A felvétel a TEDxWomen eseményen készült.)

Ültem a lányaimmal,

amikor Joy azt mondta:

"Ó, bárcsak leszállna rólam!

Az apukám folyton hívogat!"

"Szerencsés vagy, hogy hív egyáltalán" -- mondta Jasmine.

"Én már ezer éve nem hallottam az apámról."

Ebben a pillanatban tudtam, hogy a lányoknak szükségük van

valamilyen kapcsolatra az apjukkal.

A Camp Divánál, a nonporfit szervezetemnél,

mindig beszélgetünk ilyesmikről,

az afrikai származású lányok egyfajta segítéseként,

hogy felkészítsük őket a nővé válásra.

Ezeknek a lányoknak csak arra lenne szükségük,

hogy az apjuk valamilyen formában az életük része legyen,

a saját feltételeik szerint.

Tehát megkérdeztem a lányokat:

"Hogyan tudnánk segíteni a többi lányt,

hogy megfelelő kapcsolatot alakítsanak ki az apjukkal?"

"Rendezzünk egy táncestet!" -- kiáltotta egy lány,

és egyből, az összes lány egyetértett vele.

Elkezdtek ábrándozni a dekorációról,

meghívókról, hogy milyen ruhát viselnek majd,

és, hogy az apukák mit vehetnek majd fel, és mit nem. (Nevetés)

Egy szempillantás alatt alakult ki minden,

de még ha le is tudtam volna lassítani a tempót,

nem tettem volna meg,

mert egy dolgot megtanultam

a több mint egy évtizedes munkám során a lányokkal,

hogy ők tudják, mi a legjobb nekik.

A bölcsesség bennük él.

Amíg megvan az alapvető háttér,

támogatás és erőforrás,

meg tudják építeni, amire szükségük van,

nemcsak a túléléshez, hanem a gyarapodáshoz is.

Tehát tartottunk egy táncestet,

és jöttek tömegesen a lányok és az apukák.

Kiöltöztek,

és nagyon édesek voltak.

(Nevetés)

Bohókáztak,

és nagyon élvezték egymás társaságát.

Hatalmas siker volt,

és a lányok elhatározták, hogy évente megrendezik ezt az eseményt.

Tehát, ahogy telt-múlt az idő,

és újra elindulhatott a tánc tervezése,

egy lány, Brianna, felszólalt,

és azt mondta:

"Az én apukám nem tud jönni a táncestre,

és ez annyira elszomorít."

"Miért nem?" -- kérdezték a lányok.

"Mert börtönben van" -- vallotta be bátran.

"Nem tud kijönni egy napra?" -- kérdezte egy kislány. (Nevetés)

"És bilincsben jöjjön?

Ez rosszabb, mintha egyáltalán nem is jönne."

Ebben a pillanatban megláttam a lehetőséget,

hogy a lányok, megragadva az alkalmat,

a saját hősükké váljanak.

Tehát megkérdeztem: "Mit gondoltok, mit kellene tennünk?

Azt szeretnénk, hogy minden lány ott lehessen a bálon, ugye?!"

Tehát a lányok elgondolkodtak egy percig,

aztán egy lány azt javasolta:

"Miért nem rendezzük meg a táncestet a börtönben?"

A legtöbb lány kételkedett az ötletben,

és azt mondták: "Megőrültél?

Ki engedne be egy csapat kislányt,

kicsípve -- (Nevetés) --

a börtönbe, hogy táncoljanak a Spongyabob-ruhás apukáikkal?"

Mert így nevezték őket.

Azt mondtam: "Nos lányok,

nem tudhatjátok, amíg meg nem kérdezitek."

Tehát egy levelet írtak a Richmond városi sheriffnek,

minden egyes lány aláírta,

és azt kell, hogy mondjam, hogy ő egy nagyon különleges sheriff.

Egyből felvette velem a kapcsolatot és azt mondta,

ha bármikor családtagokat akarnak bevinni a börtönbe,

az ő ajtaja mindig nyitva áll,

mert egy dolgot tud,

ha az apák kapcsolatban vannak a gyerekeikkel,

kevésbé valószínű, hogy vissza fognak térni a börtönbe.

Tehát,

16 bennlakó és 18 lány lett meghívva.

A lányok az ünneplő ruhájukban voltak,

az apukák pedig lecserélték a sárga és kék kezeslábasaikat

ingre és nyakkendőre.

Ölelkeztek.

Közösen, teljes önkiszolgálásban csirkét és halat fogyasztottak.

Együtt nevettek.

Gyönyörű volt.

Az apáknak és lányaiknak is volt lehetősége

fizikai érintkezésre,

ami sokuknak nem volt megoldható

egy ideje.

Az apák olyan közegben voltak, ahol

játszhattak a lányaikkal,

felállíthatták őket a székekből és táncra hívhatták őket.

Még az őrök is sírtak.

Azonban a tánc után,

mindegyikünk ráébredt arra, hogy az apák a börtönben fognak maradni.

Tehát valamit csinálnunk kellett,

amit magukkal vihettek.

Úgyhogy zsebkamerákat vittünk be

és rávettük őket, hogy nézzenek bele

és csak kérdezgessék egymást --

gondolatokról, üzenetekről.

Ez egyfajta szuvenírként szolgál majd,

tehát, amikor elkezdik hiányolni egymást,

amikor távol érzik magukat egymástól,

ennek a néhány képkockának a segítségével felelevenedhetnek az emlékek.

Sosem felejtem el, amikor egy lány az apja szemébe nézett,

a kamerát ráirányította, és az mondta:

"Apu, amikor rám nézel, mit látsz?"

Mert az apukák a példaképeink,

és ezt a képet fogjuk visszatükrözni másokra,

amikor a férfiideálunkat keressük,

és azt, ahogyan látni fognak majd minket életünk hátralévő részében.

Ezt én is nagyon jól tudom,

mivel én egy szerencsés lány voltam.

Mindig mellettem volt

életem során az apám.

Még ma is itt van.

(Taps)

És ezért olyan különlegesen fontos nekem,

hogy biztosra vegyem, hogy ezek a lányok

kapcsolatban vannak az apjukkal,

különösen azok, akik külön élnek,

szögesdróttal és fémajtókkal elhatárolva.

Most teremtettünk egy módot arra,

hogy azok a lányok, akiknek a lelkét kérdések gyötrik,

olyan helyzetben legyenek, hogy kérdezhessenek az apjuktól,

és az apák válaszolni tudjanak.

Mert tudjuk, hogy az apáknak

csak egy gondolat jár a fejükben:

Hogyan készítsem fel a lányomat a nagyvilágra?

Ha egy apa börtönben van,

még nem jelenti azt, hogy a lánya életéből is

ki van zárva.

(Taps)