Egy chip, egy költő és egy fiú.

20 évvel ezelőtt történt,

1994 júniusát írtuk, mikor is
az Intel bejelentette,

hogy hibás a

a Pentium chip magja.

Az SRT algoritmus kódjának mélyén,

a lebegőpontos osztáshoz 
szükséges iterációban,

a közbülső hányados számításakor --

nem tudom, ez mit jelent, 
de ezt írják a Wikipédián -

volt egy hiba, ami az jelentette,

hogy bizonyos valószínűséggel

a számolás eredménye téves lehet,

és ennek a valószínűsége egy

a 360 milliárdhoz.

Az Intel szerint az átlagos

táblázatkezelőnk 27 000 évente 
egyszer tévedhetne.

Nem gondolták, hogy ez jelentős lenne,

de ez nagy felháborodást 
keltett a közösségben.

A közösség, a számítógép guruk 
azt mondták,

hogy a hibával foglalkozni kell.

Nem fognak tétlenül állni csak azért,

mert az Intel adta ki ezeket a chipeket.

Így aztán forradalom 
lett belőle világszerte.

Emberek azért meneteltek,
hogy követeljék --

na jó, nem egészen ezen módon -

de felszólaltak és követelték,

hogy az Intel javítsa ki a hibát.

És az Intel 475 millió dollárt tett félre,

hogy finanszírozza 
több millió chip cseréjét,

és ezzel kijavítsa a hibát.

Így társadalmunkban dollár milliókat

költöttek arra, hogy 
foglalkozzanak a problémával,

amely 360 milliárd számításból

egyszer fog előfordulni.

Másodszor, a költő.

Ő Martin Niemöller.

Talán ismerik költészetét.

A náci korszak derekán

kezdte ismételgetni ezt a verset

"Először a kommunistákért jöttek

és én nem tettem semmit

nem szóltam, mert nem voltam kommunista.

Aztán a szocialistákért.

Utána pedig a szakszervezetekért.

Eztán jöttek a zsidókért.

És akkor jöttek értem.

De már nem volt, aki tiltakozzék".

Nos, Niemöller bizonyos fajta 
betekintést ajánl.

Ez a betekintés az intelligencia 
magjába vezet.

Hívhatjuk helyzetértékelő képességnek is.

Ez egyfajta teszt:

Föl tudjuk ismerni a valódi

fenyegetést és tudunk reagálni rá?

Meg tudjuk védeni magunkat és
a hozzánk hasonlókat?

Kiderült, a hangyák igen jók ebben.

A birkák már kevésbé.

Szóval, látjuk a mintát?

Meglátjuk a mintát, fel tudjuk
ismerni, és tudunk

kezdeni vele valamit? Ez volt a második.

A harmadik, a fiú.

Ő az én barátom, Aaron Swartz.

Ő Tim barátja.

És barátja sokaknak 
az itt ülő közönségben,

és hét évvel ezelőtt,

Aaron egy kérdéssel fordult hozzám.

Éppen az első TED előadásom előtt volt.

Büszke voltam. A beszédemről diskuráltunk,

"A jog elfojtja a kreativitást."

Ekkor Aaron rám nézett,

kicsit türelmetlen volt, és azt mondta,

"Hogyan fogjuk valaha is

megoldani azt a problémát, amiről beszélsz?"

Szerzői jogi kérdések, Internet szabályozás --

hogy fogjuk valaha is megoldani 
azokat a problémákat

mindaddig, amíg ilyen korrupt módon

működik a kormányunk?"

Szóval, ezzel megzavart egy kicsit.

Ő nem örült velem. Azt válaszoltam:

" Tudod Aaron,

ez nem az én területem, "

Mire ő: "Úgy érted, akadémikusként
ez nem a te területed?"

Azt válaszoltam: "Igen, akadémikusként 
nem az enyém."

" És polgárként?

Polgárként."

Aaron ilyen volt.

Nem állított semmit.
Csak kérdéseket tett föl.

De az ő kérdései olyan tiszták voltak,

mint a négy éves gyerekem ölelése.

Azt mondta nekem:

"Keresned kell egy kulcsot.

Keresned kell egy kulcsot, mert

hiba van a demokrácia működési

rendszerének magjában,

és ez nem olyan hiba, ami egyszer jön elő
360 milliárd alkalomból,

amikor a demokráciánk próbál dönteni.

Minden egyes alkalommal előjön,

minden egyes fontos ügyben.

Véget kell vessünk annak, hogy a 
társadalom birkák módjára viselkedjék .

Fel kell vegyük

a hangyák hozzáállását --

azt a hozzáállást, amit a hangyák

viselkedésében nagyra értékelünk,

ami rávezet a hiba felismerésére,

megvédi a hozzánk hasonlókat,
a társadalmat.

Aki hallott Aaron Swartzról,

tudja, hogy elvesztettük őt

alig több mint egy éve.

Hat héttel azelőtt,

hogy megtartottam a TED beszédemet,

és nagyon hálás voltam Chrisnek,

hogy fölkért erre a beszédre,

nem azért, mert beszélhettem Önökhöz,

bár ez is nagyszerű volt,

hanem azért mert kirántott 
egy rendkívüli mély depresszióból.

Nem kezdhettem el belemélyedni 
a szomorúságba.

Mert koncentrálnom kellett.

Koncentrálnom kellet arra, 
mit is akartam Önöknek mondani.

Ez megmentett.

De a hírverés, az izgalom

és a közösségtől kapott erő után,

kezdtem sóvárogni egy kevésbé steril,

kevésbé akadémikus megoldási módért,

az említett problémákra.

New Hampshire-re koncentráltunk

politikai mozgalmunk célpontjaként,

mert a New Hampshire-i előválasztás

hihetetlenül fontos.

"New Hampshire-i Elégedetlenek" csoportja

kezdett beszélni arról, hogy hogyan

állíthatnánk a középpontba a 
korrupció problémáját 2016-ban.

De volt még valaki, 
aki felkeltette a figyelmem,

egy hölgy, Doris Haddock, alias Granny D.

1999-ben Január 1-jén, 15 évvel ezelőtt,

a 88 éves Granny D egy sétára indult.

Los Angelesből indult,

és egészen Washington, D.C.-ig elsétált

egy felirattal a mellén, amin az állt,

"kampányfinanszírozási reform".

18 hónappal később,

90 évesen,

Washingtonba érkezett, 
többszázadmagával,

köztük kongresszusi tagokkal, 
akik kocsiba szálltak,

és kb. egy mérföldnyire 
kimentek elé a városból,

hogy vele együtt érkezzenek be.

(Nevetés)

Nekem most nincs 13 hónapom

hogy keresztül rójam az országot.

Három gyerekem van, 
akik utálnak sétálni, és feleségem,

akiről kiderült, valamilyen

misztikus oknál fogva még mindig utálja,

ha nem vagyok vele.

Nincs hát ez a lehetőség,

de feltettem magamnak a kérdést:

Csinálhatnánk kicsit másképp, 
mint Granny D?

Mondjuk nem 5,100 kilométert sétálnánk,

hanem csak 300-at, 
New Hampshire-on keresztül

januárban?

Így hát január 11-én,

Aaron halálának évfordulóján,

egy sétára indultunk,
amely január 24-én ért véget,

Granny D születésnapján.

Összesen 200 ember csatlakozott hozzánk,

ahogy New Hampshire-on 
keresztül-kasul végigmentünk.

és beszéltünk a problémáról.

És ami meglepett,

amire végképp nem számítottam,

az a szenvedély és harag,

ami mindenütt megvolt, 
ahol a témáról beszéltünk.

Egy felmérésben azt találtuk,
hogy az amerikaik 96%-a

gondolja fontosnak csökkenteni

a pénz befolyását a politikában.

Nos, a politikusok és 
a tudósok azt mondják,

nem tehetünk semmit ezzel kapcsolatban,

az amerikaiakat ez nem érdekli,

de ennek az az oka,

hogy az amerikaiak 91%-a

azt gondolja, hogy nincs semmi, 
amit tenni lehetne ezzel kapcsolatban.

És ez a rés a 96 és 91 között magyarázza

beletörődő hozzáállásunkat.

Elvégre, ha legalább 96%
közölünk szeretné,

hogy úgy tudjon repülni, mint Superman,

de legalább 91%-unk úgy gondolja, 
hogy nem tud,

nem ugrunk le magas épületekről,

csak azért, mert erre vágyunk.

Ez azért van, mert elfogadjuk korlátainkat

és így van ez ezzel a reformmal is.

De ha reményt adunk az embereknek,

kezdjük feloldani bennük
a teljes lehetetlenség érzését.

Ahogyan Harvey Milk mondta: 
Ha reményt adtok nekik,

akkor esélyt adtok, egy lehetőséget 
arról gondolkodni,

hogy hogyan lehetséges a változás.

Remény.

És a remény az, amiben mi, Aaron barátai

elbuktunk vele kapcsolatban, mert hagytuk

hogy elveszítse a reményt.

Szerettem ezt a kölyköt, 
akárcsak a fiamat.

De magára hagytuk.

És én szeretem a hazám,

és nem fogom azt hagyni.

Nem fogom hagyni azt.

A remény érzetét megtartjuk,

és harcolunk érte,

bármennyire is esélytelennek 
látszik ez a csata.

És mi következő lépés?

Nos, 200 emberrel kezdtük a felvonulást,

a következő évben 1000-en lesznek,

akik különböző útvonalakat

járnak be januárban,

és egy találkozót szentelünk 
az ügynek a Concordban,

és aztán 2016- ban, az előválasztás előtt

10 000-en lesznek, akik 
bejárják az államot,

és találkoznak Concordban,
hogy ünnepeljük az ügyet.

És ahogyan meneteltünk, 
emberek országszerte

kezdték mondogatni :"Mi is megtudnánk

tenni ezt nálunk?"

Így hát elinditottunk a G.D. Sétálóknak

nevezett platformot,

és a Granny D. Sétálók országszerte

menetelni fognak a reformok
érdekében. Először.

Másodszor, ezen a menetelésen,

a Thunderclap alapítói közül

David Casino velünk volt,

és azt mondta: "Nos mit is tehetünk mi?"

És előrukkolt egy platformmal,

amit ma jelentünk be,

ami lehetővé teszi számunkra,
hogy összeszedjük

azokat a szavazókat, 
akik számára fontos ez a reform.

Függetlenül attól, hogy New Hampshireben,

vagy másutt él valaki, feliratkozhat,

és közvetlenül tájékozódhat a jelöltek

álláspontjáról a témával kapcsolatban,

így aztán el tudja dönteni,

kire szavazzon, annak függvényében, 
hogy ki fogja

ezt a lehetőséget valóra váltani.

És végül harmadszor, a legnehezebb.

Abban a korban élünk, amikor cégek,

szervezetek korlátok nélkül támogathatnak

politikai kampányokat. 
Már külön szó is van rá, amit a

Merriam-Webster szótár 
felvett hivatalosan: Super PAC.

Így május 1-jén

egy kísérletet teszünk.

Megpróbáljuk beindítani a

közös gondolkodást a Super PAC-ról,

hogy végleg felszámoljuk.

És ez az a mód, ahogyan
ez alapvetően működik.

Egészen a legutóbbi évig azon dolgoztunk

elemzőkkel és politikai szakértőkkel,

hogy kiszámoljuk, mennyibe kerülne

elég szavatot szerezni a Kongresszusban,

hogy az alapvető reformok 
lehetségessé váljanak.

Mi ez a szám? Fél milliárd? Egy milliárd?

Mi lehet ez a szám?

És bármi legyen is ez a szám,

beindítunk valamit,

először egy

egy alulról felfelé terjedő kampányt,

ahol az emberek

kis összegeket ajánlanak fel

olyan célok érdekében, 
ami eltökéltségüket mutatja,

és ha azokat a célokat elértük,

a nagy adományozókhoz fordulunk,

hogy rávegyük őket, 
tegyék lehetővé számunkra,

hogy működtessünk egy 
amolyan Super PAC -ot,

hogy megnyerjük ezt meccset,

hogy változtassunk a pénz
befolyásán a politikára.

Tehát november 8.-án --

erre tegnap jöttem rá --

aznap lenne Aaron 30 éves,

november 8.-án,

218 képviselőt köszöntünk

a Házban és 60 szenátort

az Egyesült Államok Szenátusában,

akik elkötelezték magukat az alapvető

reformok gondolata mellett.

Előző este a kívánságokról volt szó.

Itt az én kívánságom.

Május elseje.

Egy fiú elvei egyesíthetik

a nemzetet egy eszme nevében:

egy nép vagyunk,

mi vagyunk azok, akiknek ígértek egy kormányt,

egy olyan kormányt, amiről azt mondták,

hogy csak és kizárólag az emberektől függ,

azoktól, akik -- ahogyan Madison mondta --

szegények és gazdagok egyaránt lehetnek.

Május elseje.

És ha tehetik, csatlakozzanak 
a mozgalomhoz,

nem azért, mert politikusok,

nem azért, mert szakértők,

nem azért, mert az Önök területe lenne,

hanem azért, mert állampolgárok,

ha annak érzik magukat.

Aaron ezt kérte tőlem,

Én pedig ezt kérem Önöktől.

Nagyon köszönöm.

(Taps)