Egy chip, egy költő és egy fiú.
20 évvel ezelőtt történt,
1994 júniusát írtuk, mikor is
az Intel bejelentette,
hogy hibás a
a Pentium chip magja.
Az SRT algoritmus kódjának mélyén,
a lebegőpontos osztáshoz
szükséges iterációban,
a közbülső hányados számításakor --
nem tudom, ez mit jelent,
de ezt írják a Wikipédián -
volt egy hiba, ami az jelentette,
hogy bizonyos valószínűséggel
a számolás eredménye téves lehet,
és ennek a valószínűsége egy
a 360 milliárdhoz.
Az Intel szerint az átlagos
táblázatkezelőnk 27 000 évente
egyszer tévedhetne.
Nem gondolták, hogy ez jelentős lenne,
de ez nagy felháborodást
keltett a közösségben.
A közösség, a számítógép guruk
azt mondták,
hogy a hibával foglalkozni kell.
Nem fognak tétlenül állni csak azért,
mert az Intel adta ki ezeket a chipeket.
Így aztán forradalom
lett belőle világszerte.
Emberek azért meneteltek,
hogy követeljék --
na jó, nem egészen ezen módon -
de felszólaltak és követelték,
hogy az Intel javítsa ki a hibát.
És az Intel 475 millió dollárt tett félre,
hogy finanszírozza
több millió chip cseréjét,
és ezzel kijavítsa a hibát.
Így társadalmunkban dollár milliókat
költöttek arra, hogy
foglalkozzanak a problémával,
amely 360 milliárd számításból
egyszer fog előfordulni.
Másodszor, a költő.
Ő Martin Niemöller.
Talán ismerik költészetét.
A náci korszak derekán
kezdte ismételgetni ezt a verset
"Először a kommunistákért jöttek
és én nem tettem semmit
nem szóltam, mert nem voltam kommunista.
Aztán a szocialistákért.
Utána pedig a szakszervezetekért.
Eztán jöttek a zsidókért.
És akkor jöttek értem.
De már nem volt, aki tiltakozzék".
Nos, Niemöller bizonyos fajta
betekintést ajánl.
Ez a betekintés az intelligencia
magjába vezet.
Hívhatjuk helyzetértékelő képességnek is.
Ez egyfajta teszt:
Föl tudjuk ismerni a valódi
fenyegetést és tudunk reagálni rá?
Meg tudjuk védeni magunkat és
a hozzánk hasonlókat?
Kiderült, a hangyák igen jók ebben.
A birkák már kevésbé.
Szóval, látjuk a mintát?
Meglátjuk a mintát, fel tudjuk
ismerni, és tudunk
kezdeni vele valamit? Ez volt a második.
A harmadik, a fiú.
Ő az én barátom, Aaron Swartz.
Ő Tim barátja.
És barátja sokaknak
az itt ülő közönségben,
és hét évvel ezelőtt,
Aaron egy kérdéssel fordult hozzám.
Éppen az első TED előadásom előtt volt.
Büszke voltam. A beszédemről diskuráltunk,
"A jog elfojtja a kreativitást."
Ekkor Aaron rám nézett,
kicsit türelmetlen volt, és azt mondta,
"Hogyan fogjuk valaha is
megoldani azt a problémát, amiről beszélsz?"
Szerzői jogi kérdések, Internet szabályozás --
hogy fogjuk valaha is megoldani
azokat a problémákat
mindaddig, amíg ilyen korrupt módon
működik a kormányunk?"
Szóval, ezzel megzavart egy kicsit.
Ő nem örült velem. Azt válaszoltam:
" Tudod Aaron,
ez nem az én területem, "
Mire ő: "Úgy érted, akadémikusként
ez nem a te területed?"
Azt válaszoltam: "Igen, akadémikusként
nem az enyém."
" És polgárként?
Polgárként."
Aaron ilyen volt.
Nem állított semmit.
Csak kérdéseket tett föl.
De az ő kérdései olyan tiszták voltak,
mint a négy éves gyerekem ölelése.
Azt mondta nekem:
"Keresned kell egy kulcsot.
Keresned kell egy kulcsot, mert
hiba van a demokrácia működési
rendszerének magjában,
és ez nem olyan hiba, ami egyszer jön elő
360 milliárd alkalomból,
amikor a demokráciánk próbál dönteni.
Minden egyes alkalommal előjön,
minden egyes fontos ügyben.
Véget kell vessünk annak, hogy a
társadalom birkák módjára viselkedjék .
Fel kell vegyük
a hangyák hozzáállását --
azt a hozzáállást, amit a hangyák
viselkedésében nagyra értékelünk,
ami rávezet a hiba felismerésére,
megvédi a hozzánk hasonlókat,
a társadalmat.
Aki hallott Aaron Swartzról,
tudja, hogy elvesztettük őt
alig több mint egy éve.
Hat héttel azelőtt,
hogy megtartottam a TED beszédemet,
és nagyon hálás voltam Chrisnek,
hogy fölkért erre a beszédre,
nem azért, mert beszélhettem Önökhöz,
bár ez is nagyszerű volt,
hanem azért mert kirántott
egy rendkívüli mély depresszióból.
Nem kezdhettem el belemélyedni
a szomorúságba.
Mert koncentrálnom kellett.
Koncentrálnom kellet arra,
mit is akartam Önöknek mondani.
Ez megmentett.
De a hírverés, az izgalom
és a közösségtől kapott erő után,
kezdtem sóvárogni egy kevésbé steril,
kevésbé akadémikus megoldási módért,
az említett problémákra.
New Hampshire-re koncentráltunk
politikai mozgalmunk célpontjaként,
mert a New Hampshire-i előválasztás
hihetetlenül fontos.
"New Hampshire-i Elégedetlenek" csoportja
kezdett beszélni arról, hogy hogyan
állíthatnánk a középpontba a
korrupció problémáját 2016-ban.
De volt még valaki,
aki felkeltette a figyelmem,
egy hölgy, Doris Haddock, alias Granny D.
1999-ben Január 1-jén, 15 évvel ezelőtt,
a 88 éves Granny D egy sétára indult.
Los Angelesből indult,
és egészen Washington, D.C.-ig elsétált
egy felirattal a mellén, amin az állt,
"kampányfinanszírozási reform".
18 hónappal később,
90 évesen,
Washingtonba érkezett,
többszázadmagával,
köztük kongresszusi tagokkal,
akik kocsiba szálltak,
és kb. egy mérföldnyire
kimentek elé a városból,
hogy vele együtt érkezzenek be.
(Nevetés)
Nekem most nincs 13 hónapom
hogy keresztül rójam az országot.
Három gyerekem van,
akik utálnak sétálni, és feleségem,
akiről kiderült, valamilyen
misztikus oknál fogva még mindig utálja,
ha nem vagyok vele.
Nincs hát ez a lehetőség,
de feltettem magamnak a kérdést:
Csinálhatnánk kicsit másképp,
mint Granny D?
Mondjuk nem 5,100 kilométert sétálnánk,
hanem csak 300-at,
New Hampshire-on keresztül
januárban?
Így hát január 11-én,
Aaron halálának évfordulóján,
egy sétára indultunk,
amely január 24-én ért véget,
Granny D születésnapján.
Összesen 200 ember csatlakozott hozzánk,
ahogy New Hampshire-on
keresztül-kasul végigmentünk.
és beszéltünk a problémáról.
És ami meglepett,
amire végképp nem számítottam,
az a szenvedély és harag,
ami mindenütt megvolt,
ahol a témáról beszéltünk.
Egy felmérésben azt találtuk,
hogy az amerikaik 96%-a
gondolja fontosnak csökkenteni
a pénz befolyását a politikában.
Nos, a politikusok és
a tudósok azt mondják,
nem tehetünk semmit ezzel kapcsolatban,
az amerikaiakat ez nem érdekli,
de ennek az az oka,
hogy az amerikaiak 91%-a
azt gondolja, hogy nincs semmi,
amit tenni lehetne ezzel kapcsolatban.
És ez a rés a 96 és 91 között magyarázza
beletörődő hozzáállásunkat.
Elvégre, ha legalább 96%
közölünk szeretné,
hogy úgy tudjon repülni, mint Superman,
de legalább 91%-unk úgy gondolja,
hogy nem tud,
nem ugrunk le magas épületekről,
csak azért, mert erre vágyunk.
Ez azért van, mert elfogadjuk korlátainkat
és így van ez ezzel a reformmal is.
De ha reményt adunk az embereknek,
kezdjük feloldani bennük
a teljes lehetetlenség érzését.
Ahogyan Harvey Milk mondta:
Ha reményt adtok nekik,
akkor esélyt adtok, egy lehetőséget
arról gondolkodni,
hogy hogyan lehetséges a változás.
Remény.
És a remény az, amiben mi, Aaron barátai
elbuktunk vele kapcsolatban, mert hagytuk
hogy elveszítse a reményt.
Szerettem ezt a kölyköt,
akárcsak a fiamat.
De magára hagytuk.
És én szeretem a hazám,
és nem fogom azt hagyni.
Nem fogom hagyni azt.
A remény érzetét megtartjuk,
és harcolunk érte,
bármennyire is esélytelennek
látszik ez a csata.
És mi következő lépés?
Nos, 200 emberrel kezdtük a felvonulást,
a következő évben 1000-en lesznek,
akik különböző útvonalakat
járnak be januárban,
és egy találkozót szentelünk
az ügynek a Concordban,
és aztán 2016- ban, az előválasztás előtt
10 000-en lesznek, akik
bejárják az államot,
és találkoznak Concordban,
hogy ünnepeljük az ügyet.
És ahogyan meneteltünk,
emberek országszerte
kezdték mondogatni :"Mi is megtudnánk
tenni ezt nálunk?"
Így hát elinditottunk a G.D. Sétálóknak
nevezett platformot,
és a Granny D. Sétálók országszerte
menetelni fognak a reformok
érdekében. Először.
Másodszor, ezen a menetelésen,
a Thunderclap alapítói közül
David Casino velünk volt,
és azt mondta: "Nos mit is tehetünk mi?"
És előrukkolt egy platformmal,
amit ma jelentünk be,
ami lehetővé teszi számunkra,
hogy összeszedjük
azokat a szavazókat,
akik számára fontos ez a reform.
Függetlenül attól, hogy New Hampshireben,
vagy másutt él valaki, feliratkozhat,
és közvetlenül tájékozódhat a jelöltek
álláspontjáról a témával kapcsolatban,
így aztán el tudja dönteni,
kire szavazzon, annak függvényében,
hogy ki fogja
ezt a lehetőséget valóra váltani.
És végül harmadszor, a legnehezebb.
Abban a korban élünk, amikor cégek,
szervezetek korlátok nélkül támogathatnak
politikai kampányokat.
Már külön szó is van rá, amit a
Merriam-Webster szótár
felvett hivatalosan: Super PAC.
Így május 1-jén
egy kísérletet teszünk.
Megpróbáljuk beindítani a
közös gondolkodást a Super PAC-ról,
hogy végleg felszámoljuk.
És ez az a mód, ahogyan
ez alapvetően működik.
Egészen a legutóbbi évig azon dolgoztunk
elemzőkkel és politikai szakértőkkel,
hogy kiszámoljuk, mennyibe kerülne
elég szavatot szerezni a Kongresszusban,
hogy az alapvető reformok
lehetségessé váljanak.
Mi ez a szám? Fél milliárd? Egy milliárd?
Mi lehet ez a szám?
És bármi legyen is ez a szám,
beindítunk valamit,
először egy
egy alulról felfelé terjedő kampányt,
ahol az emberek
kis összegeket ajánlanak fel
olyan célok érdekében,
ami eltökéltségüket mutatja,
és ha azokat a célokat elértük,
a nagy adományozókhoz fordulunk,
hogy rávegyük őket,
tegyék lehetővé számunkra,
hogy működtessünk egy
amolyan Super PAC -ot,
hogy megnyerjük ezt meccset,
hogy változtassunk a pénz
befolyásán a politikára.
Tehát november 8.-án --
erre tegnap jöttem rá --
aznap lenne Aaron 30 éves,
november 8.-án,
218 képviselőt köszöntünk
a Házban és 60 szenátort
az Egyesült Államok Szenátusában,
akik elkötelezték magukat az alapvető
reformok gondolata mellett.
Előző este a kívánságokról volt szó.
Itt az én kívánságom.
Május elseje.
Egy fiú elvei egyesíthetik
a nemzetet egy eszme nevében:
egy nép vagyunk,
mi vagyunk azok, akiknek ígértek egy kormányt,
egy olyan kormányt, amiről azt mondták,
hogy csak és kizárólag az emberektől függ,
azoktól, akik -- ahogyan Madison mondta --
szegények és gazdagok egyaránt lehetnek.
Május elseje.
És ha tehetik, csatlakozzanak
a mozgalomhoz,
nem azért, mert politikusok,
nem azért, mert szakértők,
nem azért, mert az Önök területe lenne,
hanem azért, mert állampolgárok,
ha annak érzik magukat.
Aaron ezt kérte tőlem,
Én pedig ezt kérem Önöktől.
Nagyon köszönöm.
(Taps)