Egy tíz éve történt telefonhívás megváltoztatta az életem. Akkortájt kardiológus voltam az UCLA-n, és a szív képalkotó diagnosztikájával foglalkoztam. A Los Angeles-i állatkert állatorvosa hívott. Egy öreg nősténycsimpánznak arcidegbénulása volt, és az állatorvosok szélütéstől tartottak. Megkértek, menjek át, és nézzek bele az állat szívébe, hogy esetleg van-e szívproblémája. Az észak-amerikai állatkertekben jól felkészült, szakvizsgázott állatorvosok működnek, akik kitűnően gondoskodnak az állatokról. Néha mégis hozzánk, humán orvosokhoz fordulnak tanácsért egy-egy különleges esetben. Most én voltam a szerencsés, akit segítségül hívtak. Kizárhattam a csimpánz agyérelzáródását, meggyőződhettem, nem szakadt-e át a gorilla aortája, értékelhettem az arapapagáj szívzörejét, s hogy van-e az oroszlánfókának szívburok gyulladása. Hallgatom az oroszlán szívverését, miután orvosok és állatorvosok életmentő műtétet végeztek rajta, ahol 700 köbcenti folyadékot szívtunk le az állat szívburkából. Ugyanezt a műveletet végezzük embereken is, csak az állatoknak farkuk és mancsuk van. Az UCLA Egészségügyi Központjában orvosokkal emberek betegségének tüneteit, a diagnózist és kezelésüket vitatjuk meg, de közben az állatkertben állatorvosokkal ugyanezeket a kérdéseket tárgyaljuk, a különbség: az ő pácienseik állatok. Volt, hogy ugyanaznap nemcsak az Egészségügyi Központban, hanem az állatkertben is volt dolgom. Hirtelen rádöbbentem: pácienseiknél orvosok és állatorvosok lényegében azonos rendellenességekkel találkoznak: infarktus, agydaganat, leukémia, emlőrák, cukorbaj, ízületi gyulladás, idegsorvadás, sőt, lelki fajtájúak: depresszió, szorongás, kényszerképzetek, táplálkozási zavarok, öncsonkítás. Egyvalamit be kell vallanom. Bár az egyetemen tanultam összehasonlító fiziológiát és fejlődésbiológiát -- ráadásul szakdolgozatomat Darwinból írtam --, de amikor rájöttem az állati és emberi betegségek lényegi egybeesésére, ez olyan volt nekem mint egy riadókürt. Belegondoltam: mennyi egybeesés, de nekem eddig miért nem jutott eszembe megkérdezni állatorvost, vagy belekukkantani az ő szakkönyveikbe, hogy jobban megértsem az emberi bajokat? Miért van az, hogy mi, orvosok soha de soha nem vettünk részt állatorvosok kongresszusán? Hogy mi ebben a meglepő? Mindegyik orvos elfogadja, hogy az állatok és emberek biológiailag rokonok. Minden gyógyszert, amit másnak rendelünk, családunk vagy magunk beszedünk, először állatokon próbáltak ki. De egészen más, ha állat kap gyógyszert emberi betegségre, vagy ha az állatot éri szívszélhűdés, nála fejlődik ki cukorbetegség, vagy emlőrák. Lehet, hogy a meglepetést részben a világunk megosztottsága okozza: van a város, és van a nem város. Hallottunk már olyan városi srácokról, akik azt hiszik, hogy a gyapjú fán terem, vagy a sajt növényből készül. Manapság a kórházak mindinkább a technológia katedrálisaivá válnak. Ez pedig lélektanilag eltávolítja egymástól az itt kezelt embereket és az óceánban, farmon vagy őserdőben élő állati pácienseket. Bár úgy hiszem, hogy létezik egy mélyebb ok is. Mi, orvosok és tudósok, intellektuálisan elfogadjuk, hogy a homo sapiens csak egy a fajok közül, nem egyedibb vagy különlegesebb, mint a többi faj. De szívünk mélyén ezt nem egészen gondoljuk így. Magam is érzem, mikor Mozartot hallgatom, vagy a marsjárót figyelem a MacBookomon. Elszédít az ember kivételességének érzete, noha aláírom: ha magunkat felsőbbrendű fajként látjuk, az elszigetelődésnek a tudomány látja kárát. Szóval... igyekszem. Páciensem láttán ma már adódik a kérdés: mit tudnak az állatorvosok erről a dologról, amit én nem? Lehet, hogy jobban törődhetnék betegemmel, ha emberi állatpáciensként tekintenék rá? Néhány példa, hogy az újfajta szemlélet milyen összefüggésekre vezetett rá. Félelem kiváltotta szívbénulás. Kardiológusok 2000 táján "felfedezték", hogy szívbénulás érzelmi alapon is kialakulhat. Leírták a szerencsejátékos apa esetét, aki élete megtakarítását vesztette el kockajátékon. Vagy az oltár előtt faképnél hagyott menyasszonyét. De kiderült, hogy az "új" humán diagnózis sem nem új, sem nem kizárólag humán. Az állatorvosok már réges-rég ismerték, kezelték, sőt megelőzték az érzelmi alapon kialakuló szívbénulást, majmoknál, flamingóknál, szarvasoknál vagy nyulaknál. Nem tévedés: már 1970 óta. Hány emberi életet lehetett volna megmenteni, ha ez az állatorvosi tudás mentőorvosok és kardiológusok közkincsévé vált volna? Öncsonkítás. Némely ember kárt tesz magában. Egyesek csomóstól tépik ki a hajukat, mások összekaszabolják magukat. Állatok szintén kárt tehetnek magukban. Vannak madarak, melyek kitépik a tollukat. Csődörök véresre harapdálják a horpaszukat. De az állatorvosoknak hatékony kezelési módszereik vannak, sőt, meg is tudják előzni, hogy az állat kárt tegyen magában. Nem kellene-e ezt a tudást megosztani az ilyen esetek ellen küzdő pszichoterapeutákkal, szülőkkel és betegekkel? Szülést követő depresszió és szülést követő pszichózis. Közvetlenül szülés után némely nő depressziós lesz, s olykor egyesek közülük súlyosan depresszióssá, sőt elmebeteggé válnak. Nem törődnek a csecsemőjükkel, extrém esetben még kárt is tesznek a gyerekükben. Lovakkal foglalkozó állatorvosok előtt nem ismeretlen, hogy ellés után a kanca elhanyagolja a csikóját, nem szoptatja, esetleg még agyon is rugdalja. De állatorvosok kidolgozták a módszert, hogyan küzdhető le a csikóelutasítási szindróma, ami összefügg a kanca vérében található oxitocin mennyiségével. Az oxitocin az anyai kötődést elősegítő hormon, ami ismét fölfokozza a kanca érdeklődését a csikója iránt. Jó lenne ezt a tudást megosztani a szülészekkel és nőgyógyászokkal, családorvosokkal és asszonyokkal, akik szülést követő depressziótól vagy elmebetegségtől szenvednek. Sajnos, minden ígéret dacára, a szakterületeink közötti szakadék óriási. Hogy megértsék az okát, ki kell teregetnem a szennyest. Az orvosok egy része sznob, és lenézi, akinek nincs általános orvosi végzettsége. Fogorvosok, szemvizsgálók, pszichológusok és főleg állatorvosok tartoznak ide. Persze a legtöbb dokinak gőze sincs, hogy ma nehezebb bejutni az állatorvosira mint az orvosira. Az orvosin egy fajról, a homo sapiensről mindent megtanulunk. De az állatorvosok emlősök, kétéltűek, hüllők, halak és madarak egészségéről és betegségeiről tanulnak. Úgyhogy ne szidjuk őket, ha bosszúsak, mikor a tájékozatlan orvosok lekezelik őket. De ők is fricskáznak bennünket. Hogy nevezik az állatorvost, aki csak egy faj gyógyításához ért? Orvosnak. (Nevetés) Vágyam, hogy áthidaljam a köztünk lévő szakadékot. Elősegíti ezt például a UCLA-n működő Darwin program, ahol állatorvosokat és fejlődésbiológusokat kapcsolunk be orvoscsoportunkba, és együtt dolgoznak kezdő orvosokkal és rezidensekkel. A Zoobiquity konferenciákon összehozzuk az orvosi és az állatorvosi iskolákat: a résztvevők együtt tárgyalják az állati és humán páciensek azonos betegségeit. A Zoobiquity konferenciákon a résztvevők megtanulják, hogy egy tigris emlőrákjának kezelése hogyan mozdíthatja elő egy óvónő emlőrákjának jobb kezelését; egy Holstein tehén policisztás petefészkének elemzése hogyan járulhat hozzá egy tánctanárnő menstruációs fajdalmainak eredményesebb kezeléséhez, s egy ingerlékeny skót juhász elválasztás okozta szorongását megértve megkönnyíthetjük egy szorongó első osztályos gyerek beilleszkedését. Az USA-ban, de másutt is a Zoobiquity rendezvényeken a résztvevők előítéletek nélkül, mint egyenrangú szakértő kollégák beszélnek egymással. Mint orvosok. Végtére is mi, emberek, állatok is vagyunk, és legfőbb ideje, hogy mi, orvosok végre tisztában legyünk betegeink és a magunk állati mivoltával, és az egészségügy érdekében a fajok között átívelő szemlélet jegyében összefogjunk az állatorvosokkal. Hiszen az orvostudomány egyik legjobb és leghumanistább ágát olyan orvosok művelik, akiknek a betegei nem emberi lények. A beteg emberekről gondoskodás egyik legjobb módja, hogy fokozott figyelmet fordítsunk rá, hogyan élnek, növekednek, betegszenek meg és gyógyulnak bolygónk más páciensei. Köszönöm. (Taps)