Egy tíz éve történt telefonhívás
megváltoztatta az életem.
Akkortájt kardiológus
voltam az UCLA-n, és a szív
képalkotó diagnosztikájával foglalkoztam.
A Los Angeles-i állatkert állatorvosa
hívott.
Egy öreg nősténycsimpánznak
arcidegbénulása volt,
és az állatorvosok szélütéstől tartottak.
Megkértek, menjek át,
és nézzek bele az állat szívébe,
hogy esetleg van-e szívproblémája.
Az észak-amerikai állatkertekben
jól felkészült,
szakvizsgázott állatorvosok
működnek,
akik kitűnően gondoskodnak az állatokról.
Néha mégis hozzánk,
humán orvosokhoz fordulnak tanácsért
egy-egy különleges esetben.
Most én voltam a szerencsés,
akit segítségül hívtak.
Kizárhattam a csimpánz
agyérelzáródását,
meggyőződhettem, nem szakadt-e
át a gorilla aortája,
értékelhettem az arapapagáj szívzörejét,
s hogy van-e az oroszlánfókának
szívburok gyulladása.
Hallgatom az oroszlán szívverését,
miután orvosok és állatorvosok
életmentő műtétet végeztek rajta,
ahol 700 köbcenti folyadékot
szívtunk le az állat szívburkából.
Ugyanezt a műveletet végezzük
embereken is,
csak az állatoknak farkuk és mancsuk van.
Az UCLA Egészségügyi Központjában
orvosokkal emberek
betegségének tüneteit,
a diagnózist és kezelésüket
vitatjuk meg,
de közben az állatkertben
állatorvosokkal
ugyanezeket a kérdéseket tárgyaljuk,
a különbség: az ő pácienseik állatok.
Volt, hogy ugyanaznap nemcsak
az Egészségügyi Központban,
hanem az állatkertben is volt dolgom.
Hirtelen rádöbbentem: pácienseiknél
orvosok és állatorvosok
lényegében azonos
rendellenességekkel találkoznak:
infarktus, agydaganat, leukémia, emlőrák,
cukorbaj, ízületi gyulladás,
idegsorvadás,
sőt, lelki fajtájúak:
depresszió, szorongás,
kényszerképzetek, táplálkozási
zavarok, öncsonkítás.
Egyvalamit be kell vallanom.
Bár az egyetemen
tanultam összehasonlító fiziológiát
és fejlődésbiológiát -- ráadásul
szakdolgozatomat
Darwinból írtam --, de
amikor rájöttem az állati és emberi
betegségek lényegi egybeesésére,
ez olyan volt nekem mint egy riadókürt.
Belegondoltam: mennyi egybeesés, de
nekem eddig miért nem jutott
eszembe megkérdezni állatorvost,
vagy belekukkantani az ő szakkönyveikbe,
hogy jobban megértsem az emberi bajokat?
Miért van az, hogy mi, orvosok
soha de soha
nem vettünk részt állatorvosok
kongresszusán?
Hogy mi ebben a meglepő?
Mindegyik orvos elfogadja,
hogy az állatok és emberek
biológiailag rokonok.
Minden gyógyszert, amit másnak rendelünk,
családunk vagy magunk beszedünk,
először állatokon próbáltak ki.
De egészen más, ha állat kap gyógyszert
emberi betegségre, vagy ha az állatot éri
szívszélhűdés, nála fejlődik ki
cukorbetegség, vagy emlőrák.
Lehet, hogy a meglepetést részben
a világunk megosztottsága okozza:
van a város, és van a nem város.
Hallottunk már olyan városi srácokról,
akik azt hiszik, hogy a gyapjú fán terem,
vagy a sajt növényből készül.
Manapság a kórházak mindinkább
a technológia katedrálisaivá válnak.
Ez pedig lélektanilag eltávolítja
egymástól az itt kezelt embereket
és az óceánban, farmon vagy őserdőben
élő állati pácienseket.
Bár úgy hiszem,
hogy létezik egy mélyebb ok is.
Mi, orvosok és tudósok, intellektuálisan
elfogadjuk, hogy a homo sapiens
csak egy a fajok közül,
nem egyedibb vagy különlegesebb,
mint a többi faj.
De szívünk mélyén ezt
nem egészen gondoljuk így.
Magam is érzem,
mikor Mozartot hallgatom,
vagy a marsjárót figyelem a MacBookomon.
Elszédít az ember kivételességének érzete,
noha aláírom: ha magunkat
felsőbbrendű fajként látjuk,
az elszigetelődésnek
a tudomány látja kárát.
Szóval... igyekszem.
Páciensem láttán ma már adódik a kérdés:
mit tudnak az állatorvosok
erről a dologról, amit én nem?
Lehet, hogy jobban
törődhetnék betegemmel,
ha emberi állatpáciensként tekintenék rá?
Néhány példa, hogy az újfajta szemlélet
milyen összefüggésekre vezetett rá.
Félelem kiváltotta szívbénulás.
Kardiológusok 2000 táján
"felfedezték",
hogy szívbénulás érzelmi
alapon is kialakulhat.
Leírták a szerencsejátékos
apa esetét,
aki élete megtakarítását
vesztette el kockajátékon.
Vagy az oltár előtt
faképnél hagyott menyasszonyét.
De kiderült, hogy az
"új" humán diagnózis
sem nem új,
sem nem kizárólag humán.
Az állatorvosok már réges-rég
ismerték, kezelték, sőt megelőzték
az érzelmi alapon kialakuló szívbénulást,
majmoknál, flamingóknál, szarvasoknál
vagy nyulaknál.
Nem tévedés: már 1970 óta.
Hány emberi életet
lehetett volna megmenteni,
ha ez az állatorvosi tudás
mentőorvosok és kardiológusok
közkincsévé vált volna?
Öncsonkítás.
Némely ember kárt tesz magában.
Egyesek csomóstól tépik ki a hajukat,
mások összekaszabolják magukat.
Állatok szintén kárt tehetnek magukban.
Vannak madarak, melyek kitépik a tollukat.
Csődörök véresre
harapdálják a horpaszukat.
De az állatorvosoknak hatékony
kezelési módszereik vannak,
sőt, meg is tudják előzni,
hogy az állat kárt tegyen magában.
Nem kellene-e ezt
a tudást megosztani
az ilyen esetek ellen küzdő
pszichoterapeutákkal,
szülőkkel és betegekkel?
Szülést követő depresszió és
szülést követő pszichózis.
Közvetlenül szülés után némely nő
depressziós lesz, s olykor egyesek közülük
súlyosan depresszióssá, sőt
elmebeteggé válnak.
Nem törődnek a csecsemőjükkel,
extrém esetben
még kárt is tesznek a gyerekükben.
Lovakkal foglalkozó állatorvosok előtt
nem ismeretlen, hogy ellés után
a kanca elhanyagolja a csikóját,
nem szoptatja, esetleg még
agyon is rugdalja.
De állatorvosok kidolgozták a módszert,
hogyan küzdhető le a
csikóelutasítási szindróma,
ami összefügg a kanca vérében található
oxitocin mennyiségével.
Az oxitocin az anyai kötődést
elősegítő hormon,
ami ismét fölfokozza a kanca érdeklődését
a csikója iránt.
Jó lenne ezt a tudást megosztani
a szülészekkel és nőgyógyászokkal,
családorvosokkal és asszonyokkal,
akik szülést követő depressziótól vagy
elmebetegségtől szenvednek.
Sajnos, minden ígéret dacára,
a szakterületeink közötti
szakadék óriási.
Hogy megértsék az okát,
ki kell teregetnem a szennyest.
Az orvosok egy része sznob, és lenézi,
akinek nincs általános orvosi végzettsége.
Fogorvosok, szemvizsgálók, pszichológusok
és főleg állatorvosok tartoznak ide.
Persze a legtöbb dokinak gőze sincs,
hogy ma nehezebb bejutni az állatorvosira
mint az orvosira.
Az orvosin egy fajról, a homo sapiensről
mindent megtanulunk.
De az állatorvosok emlősök,
kétéltűek, hüllők, halak
és madarak egészségéről
és betegségeiről tanulnak.
Úgyhogy ne szidjuk őket, ha bosszúsak,
mikor a tájékozatlan orvosok
lekezelik őket.
De ők is fricskáznak bennünket.
Hogy nevezik az állatorvost,
aki csak egy faj gyógyításához ért?
Orvosnak. (Nevetés)
Vágyam, hogy áthidaljam
a köztünk lévő szakadékot.
Elősegíti ezt például
a UCLA-n működő Darwin program,
ahol állatorvosokat
és fejlődésbiológusokat
kapcsolunk be
orvoscsoportunkba,
és együtt dolgoznak kezdő
orvosokkal és rezidensekkel.
A Zoobiquity konferenciákon összehozzuk
az orvosi és az állatorvosi iskolákat:
a résztvevők együtt tárgyalják
az állati és humán
páciensek azonos betegségeit.
A Zoobiquity konferenciákon a résztvevők
megtanulják, hogy egy tigris
emlőrákjának kezelése
hogyan mozdíthatja elő egy óvónő
emlőrákjának jobb kezelését;
egy Holstein tehén policisztás
petefészkének elemzése
hogyan járulhat hozzá egy tánctanárnő
menstruációs fajdalmainak
eredményesebb kezeléséhez,
s egy ingerlékeny skót juhász
elválasztás okozta szorongását
megértve megkönnyíthetjük
egy szorongó
első osztályos gyerek
beilleszkedését.
Az USA-ban, de másutt is a
Zoobiquity rendezvényeken
a résztvevők előítéletek nélkül,
mint egyenrangú szakértő kollégák
beszélnek egymással.
Mint orvosok.
Végtére is mi, emberek,
állatok is vagyunk,
és legfőbb ideje, hogy mi, orvosok végre
tisztában legyünk betegeink
és a magunk állati mivoltával,
és az egészségügy érdekében
a fajok között átívelő
szemlélet jegyében összefogjunk
az állatorvosokkal.
Hiszen az orvostudomány
egyik legjobb
és leghumanistább ágát
olyan orvosok művelik,
akiknek a betegei
nem emberi lények.
A beteg emberekről gondoskodás
egyik legjobb módja,
hogy fokozott figyelmet fordítsunk rá,
hogyan élnek, növekednek,
betegszenek meg és gyógyulnak
bolygónk más páciensei.
Köszönöm.
(Taps)