Három történetet szeretnék elmesélni a kapcsolatok erejéről, amelyek századunk súlyos és bonyolult társadalmi gondjait oldhatják meg. Néha mintha ezek a bajok: a nyomor, egyenlőtlenség, betegség, munkanélküliség, erőszak és függőség — mind jelen lennének valaki életében. Egy ismerősömről szeretnék beszélni. Nevezzük Ellának. Ella egy lerobbant brit városi lakótelepen él. Az üzletek bezártak, a kocsmák eltűntek, a sivár játszóteret nem használják, és Ella házában érzékelhető a feszültség, a zaj fülsiketítő. A tévé teljes hangerővel bömböl. Egyik fia és a lánya éppen verekszik. Ryan, a másik fia a konyhában folyton szitkozódik, a fürdőszobába bezárt kutyák pedig vonyítanak. Ella helyzete kilátástalan. 40 éve él válságban. Nem ismer mást, és nem lát kiutat. Egy sor erőszakos élettársa volt már, és sajnos, egyik gyerekét szociális gondozásba vették. A három vele maradt gyerekével egy csomó baj van, és egyikük sem tanul. Ella bevallja nekem, hogy pontosan az anyja sorsa ismétlődik vele is. De mikor Ellával találkoztam, 73 szolgálat állt a rendelkezésükre abban a városban, ahol laknak. A 73 családsegítő szolgálat 24 osztályhoz tartozik a városában, Ellát, gyermekeit és élettársait legtöbbjük ismeri. Eszükbe sem jut fölhívni a szolgálatokat, hogy segítségüket kérjék egy vita megoldásához. Otthonukat rendszeresen fölkeresik szociális munkások, tisztiorvos, fiatalkorúakkal foglalkozók, a lakáshivatal, házitanító és a helyi rendőr. A kormány szerint 100 ezer, Elláéhoz hasonló család él ma Nagy-Britanniában, s küzd azért, hogy a gazdasági, társadalmi s környezeti nélkülözés ciklusa megszakadjon. A gondok kezelése évente családonként negyedmillió fontba kerül, mégsem változik semmi. E jó szándékú látogatók egyike sem hoz változást az életükbe. Ezt a diagramot ugyanabban a városban készítettük egy hasonló családról. Szemlélteti, hogy 30 év alatt ki mindenki alakította a család életét. Akárcsak Ella esetében, egyik beavatkozás sem része egy általános tervnek. Nem látszik a végcél. Egyik beavatkozás sem foglalkozik a kiváltó okokkal. Ezek csak a gond kezelésére szánt lassító intézkedések. Az egyik rendőr azt mondja: "Nézze, én csak átadom az üzenetet, utána távozom." Egy ideig együtt éltem Elláéhoz hasonló családokkal a világ különféle részein, mert érdekel: mit tudhatunk meg onnan, ahol szociális intézményeink nem működnek. Szeretném tudni, milyen lehet Ella családjában élni. Szeretném tudni, mi megy ott végbe, és min változtathatunk. Elsősorban arra jöttem rá, hogy a költségek kényes kérdés. Mert mikor a kormány közli: az Ella-féle családok kezelése évi negyedmillió fontba kerül, ez azt jelenti, hogy a rendszer kerül ennyibe. Mert ebből a pénzből Ella családja egy fillért sem lát, hogy javítson a sorsán. A rendszer olyan mint egy drága búgócsiga, amely a családok körül pörög, s a nagy hűhó után minden marad a régiben. Egy kis időt töltöttem a frontvonalban dolgozókkal, s megtudtam, hogy a helyzet kilátástalan. Ella fia,Ryan, 14 éves. Szociális segítőjének, Tomnak az ideje 86%-ban a rendszer kiszolgálására megy el: értekezletek, űrlapkitöltések, újabb értekezletek az űrlapok megbeszélésére, és ami a legmegdöbbentőbb: az idő maradék 14%-ában, amit a fiúval kell töltenie, adatokat és infót szed össze a rendszer számára. Ilyet kérdez Ryantől: "Mennyit dohányzol? Iszol? Mikor voltál iskolában?" Az ilyesfajta párbeszéd kizárja a rendes beszélgetést. Kizárja, hogy Tom és Ryan között kapcsolat alakulhasson ki. Amikor a diagram készült, a frontvonalban dolgozók, a profik elképedve nézték. Ott kígyózott irodájuk falán. Mennyi idő, jó szándék, végül minden haszontalan. Ez volt a teljes csüggedés pillanata, majd a megvilágosodásé: másként kell dolgoznunk. Bátor lépés volt, hogy Ella városának vezetői beleegyeztek, hogy kezdjük az arányok megfordításával. Bárki, aki kapcsolatba lép Ellával vagy a családjával, az ideje 80%-át a családdal tölti, és csak 20%-ot a rendszer kiszolgálásával. s egy még merészebb változás: a családok irányítanak, és ők döntik el, ki segítsen nekik. Ellát és még egy anyát felkértek, vegyen részt egy interjú-panelben, hogy választhassanak a meglévő szakértők közül, melyikükkel akarnak dolgozni. Nagyon sokan akartak csatlakozni hozzánk, hisz nem a rendszer táplálásáért vállalkozunk e munkára, mert a javítás érdekében tenni akarunk és tudunk. Így Ella és a másik anya mindenkitől azt kérdezte: "Mit tesz, ha a fiam elkezd engem rugdosni?" Az első jelölt azt felelte: "Nos, körülnézek, hol a kilincs, és lassan kimegyek a helyiségből, s ha a zaj nem szűnik, fölhívom a főnökömet." Erre az anyák: "Maga olyan, mint a rendszer. Húzzon el." A következő személy egy rendőr, aki így felel: "Nos, leteperem a fiát a földre, aztán nem tudom, mit teszek." Az anyák azt mondták: "Köszönjük." Végül azokat a szakembereket választották, akik bevallották: nem tudják a választ, akik azt mondták, hogy nem fognak zsargonban beszélni. Kimutatták emberi mivoltukat, és meggyőzték az anyákat, hogy jóban-rosszban ragaszkodni fognak hozzájuk, még ha nyersen bánnak is velük. Az új csoportok és a családok a korábbi költségvetés töredékét kapták, de a pénzt belátásuk szerint költhették el. Az egyik család vacsorázni ment. A McDonald'sbe mentek, leültek, beszélgettek és hallgatták egymást, hosszú idő óta először. Egy másik család megkérte a csoportot, segítsen rendbe hozni a házukat. Az egyik anya a pénzen szociális vállalkozást alapított. Viszonylag rövid idő alatt valami új kezdett kialakulni: a csoport és a munkások közötti viszony. Azután néhány figyelemre méltó dolog történt. Talán nem meglepő, hogy Ella útja göröngyös és cikcakkos volt. De mára elvégzett egy számítástechnikai tanfolyamot, először van fizető állása, gyerekei ismét iskolába járnak, és a szomszédok, akik korábban imádkoztak, hogy a család minél távolabb költözzön, most elégedettek. Új barátokat szereztek. Ugyanazok vettek részt az átalakulásban, ugyanazok a családok, ugyanazok a munkások. De a köztük lévő viszony elősegítette a változást. Azért beszélek Elláról, mert azt hiszem, hogy a kapcsolatok a legfontosabb erőforrásunk e makacs nehézségek megoldásában. De ma a kapcsolatoknak már alig tulajdonítanak szerepet a politikában, szociálpolitikában és a jóléti intézményekben. Rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább. Mit értek kapcsolatokon? Egyszerűen a közöttünk lévő emberi kapcsolatokra gondolok, egyfajta igazi kapcsolatérzésre, valakihez tartozásra, minket boldoggá tevő kötelékre, ami segít megváltoznunk, bátornak lennünk, mint Ella, és belefogni valami újba. Nem véletlen, hogy akik az intézményeket fenntartják és bennük dolgoznak, akiknek Ellát és családját kellene támogatniuk, nem beszélnek kapcsolatokról, mert a kapcsolatokat direkt száműzték a jóléti modellből, amelyet Nagy-Britanniában kidolgoztak, azután mindenhova exportáltak. William Beveridge kortársai — ő dolgozta ki az első jóléti államot és írta meg a Beveridge-jelentést — kevéssé bíztak az ún. érzéki vagy érzelmes átlagemberben. Helyette a személytelen rendszer eszméjében bíztak, és a bürokratában, aki szenvtelenül végzi munkáját a rendszerben. Beveridge hatását abban, ahogy a mai állam a szociális témákra tekint, nem szabad elhanyagolnunk. A Beveridge-jelentés már a megjelenése első heteiben több mint 100 ezer példányban kelt el. Sorban álltak érte a novemberi esőben, csakhogy hozzájussanak, olvasták országszerte, a gyarmatokon és Európában, az Egyesült Államokban, s nagy hatással volt arra, ahogy a jóléti államot világszerte kidolgozták. A kultúrák, a bürokrácia és az intézmények — globálisak, s a józan észhez tartozónak látszanak. Annyira belénk ivódtak, hogy már föl sem tűnnek. Fontos megjegyeznem, hogy a XX. században ezek az intézmények felettébb sikeresek voltak. Az élettartam növekedéséhez, tömeges megbetegedések megszűnéséhez, tömeges lakásépítéshez, majdnem általános oktatáshoz vezettek. De Beveridge egyúttal megalapozta a mai gondjainkat is. Elmondok egy másik történetet. Mit gondolnak, mi ma nagyobb gyilkos az egész életen át tartó dohányzásnál? A magányosság. Kormányadatok szerint minden harmadik, 60 évesnél idősebb ember egy héten át nem beszél és nem találkozik senkivel. Minden tizedik, ez 850 ezer ember, egy hónapon át nem beszél senkivel. Nem állunk egyedül ezzel a gonddal: az egész nyugati világ ebben a cipőben jár. Még súlyosabb a helyzet pl. Kínában, ahol a gyors városiasodás és a tömeges elvándorlás miatt az öregek a falvakban magukra maradtak. Ezért a Beveridge által kidolgozott és exportált szolgáltatások nem tudják orvosolni az efféle bajokat. A magányosság olyan, mint egy közös kapcsolati gond, és nem oldható meg hagyományos bürokratikus módon. Néhány éve, hogy fölfogjam a gond mélységét, elkezdtem egy pár 60 évesnél idősebbel foglalkozni ott, ahol lakom, Dél-Londonban. Vásárolni jártam, bingóztam, de főleg figyeltem és füleltem. Rá akartam jönni, mit tehetünk másként. Az érintettek két dolgot szeretnének. Szeretnék, ha valaki létrára mászna, és kicserélné az izzót, vagy ott lenne, amikor kijönnek a kórházból. Szükség esetén gyakorlati segítséget szeretnének. Szórakozásra vágynak. Ki akarnak mozdulni, hasonló gondolkodásúakkal töltenék az időt, barátkoznának, mint mi is, akik egész életünkben barátkozunk. Telefonvonalat béreltünk, fölvettünk néhány ezermestert, s elindítottuk a "Kör" nevű szolgáltatást. A Kört a helyi tagok ingyen hívhatják, és szükség esetén hívásra segítséget kaphatnak. Számtalan okból hívtak bennünket. Hívtak, hogy a kedvenc állatuk nem jól van, elromlott a DVD, nem jut eszükbe, hogy kell használni a mobiljukat, vagy most jönnek ki a kórházból: valaki kellene, hogy velük legyen. A Kör sokrétű elfoglaltságot kínál: kötés, darts, múzeumlátogatás, hőlégballon — amit kérnek. De van itt egy érdekes dolog, egy tényleg mélyreható változás: idővel a kialakult barátságok kezdtek a gyakorlati ajánlatok helyébe lépni. Hadd meséljek Belindáról. Belinda a Kör tagja, kórházba készült csípőműtétre, s fölhívta a Kört, és közölte, hogy egy ideig nem lesz otthon. Damon, a Kör vezetője megkérdezte tőle: "Miben segíthetek?" Belinda azt felelte: "Kösz, semmiben, Jocelyn bevásárol nekem, Tony rendben tartja a kertet, Melissa és Joe majd eljönnek, főznek és csevegnek velem." Öt Kör-tag egymás között megszervezte, hogy gondoskodjanak Belindáról. Belinda 80 éves, bár azt mondja, hogy 25-nek érzi magát. De megjegyzi, hogy pocsékul érezte magát, amikor belépett a Körbe. De pusztán a bátorítás ténye, hogy jöjjön el az első rendezvényre, természetes barátságok kialakulásához vezetett, amelyek manapság a drága szolgáltatások helyébe lépnek. A kapcsolok jelentik a különbséget. Szerintem három, egy irányba mutató tényező van, amelyekkel megragadhatjuk a szociális gondok megoldásának lényegét. Az első a gondok természete. A gondok megváltoztak, és más megoldást igényelnek. Másodszor, a munkához kellő emberi és pénzbeli ráfordítások. Harmadszor: a technológia. Az első két tényezőről már beszéltem. A technológia teszi lehetővé a bővítést több ezer ember jövőbeni támogatását. A használt technológia elég egyszerű, meglévő elemekből: adatbázisokból, mobiltelefonokból épül fel. A Körnek megvan ez az egyszerű megalapozó rendszere, amely lehetővé teszi az 1000 fős helyi taglétszámot. Összevethetjük ezt a "szomszédok szervezetével", az 1970-es évekből, amikor ilyen méret, minőség vagy élettartam nem volt lehetséges. de most a mai technológiával igen. Így a technológia által lehetővé vált kapcsolatok a Beveridge-modellt a feje tetejére állíthatják. A Beveridge-modellekben véges erőforrású szervezetek, és névtelen vezetés szerepel. A frontvonalban végzett munkám megmutatta, hogy az erőforrások 80%-át az emberek távol tartására fordítják. Ezért a szakembereknek a mind bonyolultabb ügyintézéssel kell bíbelődniük, amely elzárja az embereket a szolgáltatásoktól, vagy sorbaállást idéznek elő. A Kör, mint az általunk és mások által létrehozott kapcsolati szolgálatok, megfordítja ezt a logikát. Azt állítja: minél több résztvevő, annál több a kapcsolat, és annál erőteljesebb a megoldás. Elmondom a harmadik s egyben utolsó történetemet: tárgya a munkanélküliség. Nagy-Britanniában, akárcsak a világ legtöbb részén, jóléti államaink alapvetően úgy épülnek föl, hogy munkába állítsák az embereket, erre képezzék ki őket, és megőrizzék az egészségüket. De a rendszerek itt is tökéletlenek. A válasz erre mindig az, hogy tegyük megoldás-központúbbá és hatékonyabbá a régi rendszereket, hogy gyorsítsuk az ügyintézést, differenciáltan kezeljük az ügyfeleket, hatékonyabban szolgáljuk ki őket. Ez nagyon is a kapcsolatok ellentéte. Önök szerint hogyan találnak munkát manapság a legtöbben? Szájhagyomány útján. Az ma nálunk a helyzet, hogy a legtöbb állást meg sem hirdetik. A barátok szólnak az álláslehetőségről, barátok ajánlják be a jelölteket, kiterjedt, szerteágazó társadalmi hálózat segít állást találni. Persze akadhat, aki most azt gondolja: "De hát én hirdetésre találtam állást", de valószínűleg egy barátjuk mutatta meg a hirdetést, s biztatta önöket jelentkezésre. Nem meglepő, hogy akiknek hogy akiknek talán a legnagyobb szükségük lenne erre a szerteágazó hálózatra, főleg ők nincsenek benne. Ennek tudatában, továbbá a mai rendszerek költségeit és hibáit ismerve újat hoztunk létre, amelynek lényege a kapcsolatok. A szolgálat ismerkedésre ösztönzi az embereket a munkában és a szabadidejükben, hogy szervezetten működjenek együtt, és próbáljanak ki új lehetőségeket. Persze elég nehéz az új s a régi rendszerek eredményeit összevetni a régi modellekkel, de úgy néz ki, hogy az első 1000 tag után a jelenlegi szolgáltatásokat háromszorosan lepipáltuk, a költségek töredéke mellett. Itt is a technológiával értük ezt el, de nem úgy szerveztük a hálózatot, mint a szociális platformok szokták. A hálózat közvetlenül megismertette s összekötötte az embereket egymással, és valódi kapcsolat és támogatás révén segítette a munkakeresésüket. Beveridge 1948-ban, élete végén írta meg a harmadik jelentését, amelyben kifejti, hogy szörnyű hibát követett el. Kihagyta a rendszerből az embereket és a közösségüket. Mulasztásom — mondja —, azzal járt, hogy az emberekre úgy tekintettek és ők is magukra, mint a bürokrácia és az intézmények kategóriáira. Az emberi kapcsolatok már elsorvadtak. Sajnos, azt a jelentést sokkal kevesebben olvasták, mint Beveridge korábbi munkáit. Ma viszont az embereket s közösségüket új rendszerek és szolgálatok létrehozásakor ismét a középpontba kell állítanunk. A szemléletet én így nevezem: "Kapcsolati jólét". Meg kell haladnunk ezeket a régi, elavult és alkalmatlan modelleket, helyettük a közös kapcsolati megoldásokat kell alkalmaznunk, amelyek az Elláéhoz hasonló családokon segíthetnek, s melyek pl. a magányosságra megoldást adhatnak, melyek segíthetik a munkához jutást és a szakképzettség növelését, s amelyek az oktatási és egészségügyi és a társadalmunkat nyomasztó sok más egyéb gonddal képesek foglalkozni. Ezek mind a kapcsolatokon alapulnak. A legfontosabb erőforrásunk a kapcsolatokban rejlik. Köszönöm. (Taps)