Én olyan technikaórákat tervezek

felső tagozatosoknak és gimnazistáknak,

melyeken elég szokatlan
alapanyagokkal dolgozunk.

Az ihletet a mindennapi életem
nehézségeiből merítem.

Példának okáért

egyszer szükségem lett volna egy jelmezre
egy rajongói találkozóhoz,

de nem akartam sok pénzt áldozni rá,

így elkészítettem a sajátomat...

egy világító koronával és szoknyával.

(Nevetés)

Egy másik alkalommal

lesújtott, hogy a kedvenc mobiljátékomat,

a Flappy Birdöt,

kivették az alkalmazások közül.

(Nevetés)

Így azzal a dilemmával szembesültem,

hogy vagy soha többé nem frissítek, vagy 
soha többé nem játszom Flappy Birddel.

(Nevetés)

Mivel egyik lehetőség se tetszett,

azt tettem, ami a leglogikusabbnak
tűnt számomra.

Elkészítettem a játék fizikai változatát,

amit így nem törölhetnek
az alkalmazások közül.

(Nevetés)

(Zene)

(Pittyegés)

(Zene)

(Nevetés)

Néhány barátom is függője volt a játéknak,

így őket is meghívtam egy próbára.

(Videó) Barát: Ó!

(Nevetés)

(Videó) Barát: Mi a fene?

(Nevetés)

És azt mondták, pont olyan őrjítő volt,
mint az eredeti játék.

(Nevetés)

Így hát feltöltöttem erről 
egy videót az internetre,

és ez meglepően gyorsan terjedt.

Pár nap alatt több mint
kétmillióan nézték meg.

(Nevetés)

És a hozzászólások csak még
érdekesebbé tették.

Sokan akarták maguk is megcsinálni,

vagy kérdezni tőlem, hogyan is készült.

Ez megerősítette a felvetésemet,
miszerint egy kreatív projekttel

műszaki ismereteket
adhatunk át az embereknek.

A videó által gyűjtött pénzből

lehetőségünk volt arra,
hogy az osztályban minden diák

elkészítse a saját játékdobozát.

Bár nagy kihívást jelentett számukra,

sok új mérnöki és programozási
elméletet tanultak meg.

És mindannyian lelkesen tanultak,
hogy ők is befejezhessék a játékot.

(Nevetés)

Tehát még a Flappy Bird Box előtt

az az ötletem támadt, hogy kreatív
mérnöki feladatokkal tanítanám a diákokat.

Amikor felső tagozatosokat tanítottam,

megkértük a tanulókat, hogy építsenek
robotot egy sima technikakészletből.

Észrevettem, hogy sokan 
elég unottnak tűntek.

Aztán páran elkezdték papírdarabkákkal

díszíteni a robotokat.

Majd a többieknek is megtetszett az ötlet,

és ez felkeltette az érdeklődésüket
a feladat iránt.

Így elkezdtem kreatívabb módokat keresni

a technológia oktatásához.

Rájöttem, hogy a legtöbb 
iskolai technikakészlet

egy kicsit ijesztőnek tűnik.

Mind műanyag darabokból áll,
melyeket nem tudsz személyre szabni.

Ráadásul nagyon drágák -

egy készlet több száz dollár is lehet.

Ez persze a legtöbb iskolai 
költségvetésbe nem fér bele.

Mivel semmit nem találtam,

úgy döntöttem, magam készítek valamit.

Papírral és szövettel kezdtem.

Hiszen ezeket az anyagokat mind
gyerekkorunk óta ismerjük.

Ráadásul elég olcsók is,

és bármelyik háztartásban fellelhetők.

Megterveztem egy órát,

ahol a diákok egy 
világító lényt készíthettek

szövetek és ragasztható műanyag 
szemek segítségével.

Mind segítettek egymásnak az órán,

nevetgéltek és a feladatról beszélgettek.

És legfőképp,

belevihették a saját 
kreativitásukat a projektbe.

Az ötlet sikerén felbuzdulva

folytattam a kreatív órák tervezését,

hogy próbára tegyem a diákjaimat.

Ezen kívül pedig elkezdtem ezeket 
a foglalkozásokat az iskolán kívül

más közösségbe is elvinni.

Ekkor valami nagyon érdekes történt.

Észrevettem, hogy nagyon 
különböző hátterű emberek

kezdtek eljárni a foglalkozásokra.

Különös volt,

hogy több nő és különböző kisebbségekhez
tartozó személy jött, mint vártam.

Olyanok, akikre nem feltétlenül 
számítunk egy műszaki foglalkozáson.

Vessünk egy pillantást egy nagy műszaki 
cég 2016-os foglalkoztatási beszámolójára.

A nők csupán 19 százalékát teszik ki
a műszaki munkát végző alkalmazottaknak.

Az alulreprezentált kisebbségeknél 
ez a szám csupán 4 százalék.

Ez a statisztika ismerősnek tűnhet,

ha láttunk már gimis informatikaklubot,

vagy egyetemi mérnökképzést.

Sok akadálya van annak,

hogy a műszaki területeken 
nem jellemző a sokszínűség.

Egyfajta megoldás lehet talán,

ha a tudománytárgyakat 
kreatív feladatokon keresztül oktatjuk.

Nem azt mondom, hogy ez mindent megoldhat,

de megismertetheti 
a technológiát olyanokkal,

akiket alapjában véve azért nem érdekelne,

mert az iskolában tanultak 
elkedvetlenítették őket.

Hogyan kezdünk neki a technológia
szemlélésének megváltoztatásához?

A legtöbb diák szerint
unalmas és barátságtalan,

így én mindig három fő vezérfonal
mentén tervezem a feladatokat.

Az első kritérium az alacsony mérce,

vagyis hogy a feladatba 
könnyű legyen belevágni.

Nézzétek meg ezt az oktatóvideót.

Az első feladatban azt kértük a diákoktól,

hogy papíron készítsenek egy áramkört.

Amint láthatjuk,
ezt hamar meg lehet tanulni,

és kezdőknek is elég könnyű feladat.

Az alacsony elvárás azt is jelenti, 
hogy megszabadulunk az anyagi gáttól,

ami megakadályozza 
a projektek befejezését.

Így a papír, a cellux, az égő
és az elem használatával,

kevesebb mint egy dollár
a kivitelezés költsége.

A második szabály a magas plafon.

Ez azt jelenti, hogy bőven van 
hely a fejlődésre,

és a diákok folyamatosan 
szembesülnek kihívásokkal.

Először talán csak
egy világító kis figura jön létre,

de aztán szenzorok és 
mikrokontrollerek hozzáadásával

elkezdhetjük a környezettel való
kapcsolatfelvételre a programozást.

(Nevetés)

És végül

a harmadik alapelv a személyre szabás.

Eszerint egy projekt bárki számára
érdekessé válhat.

Ez a szép a mindennapi anyagok
használatában;

papír és szövet esetén
a személyre szabás nagyon könnyű.

Így még ha nem is tetszik a Flappy Bird,

elkészíthetjük a saját játékunkat.

(Videó) Diák: A mi játékunk
Justin Bieberről szól,

aki túl gyorsan hajtott,

a cél pedig az, hogy segítsünk neki 
lerázni a rendőröket.

(Nevetés)

(Videó) Diák: Bár már kezd megváltozni,

így mi is a csapatának tagjai vagyunk.

(Nevetés)

Köszönöm.

(Taps)