Én az Enterprise csillaghajó veteránja vagyok.
Átrepültem a galaxison
egy hatalmas csillaghajót irányítva
egy olyan legénységgel,
aminek tagjai
a világ különböző részéről érkeztek,
sok féle faj, sok féle kultúra,
számtalan különbőző hagyomány,
mind együtt dolgoztunk,
és a küldetésünk új világok felfedezése,
hogy új életformákat és új civilizációkat keressünk,
hogy arra menjünk, ahol
még nem járt ember azelőtt.
Nos --
(Taps) --
Japán bevándorlók unokája vagyok,
akik Amerikába költöztek,
bátran mentek egy különös új világba
új lehetőségeket keresve.
Anyám a kaliforniai Sacramentoban született
Apám pedig san franciscói.
Los Angelesben találkoztak
és házasodtak össze,
én ott születtem.
Négy éves voltam,
amikor Japán lebombázta Pearl Harbort
1941 december 7-én.
Másnapra a világ belesodródott
egy világháborúba.
Amerikán hirtelen eluralkodott
a hisztéria.
A japán-amerikaiakra,
akik amerikai állampolgárok
japán felmenőkkel
hirtelen elkezdtek
gyanakvással és félelemmel nézni
és őszintén gyűlölni
csak azért, mert úgy néztünk ki,
mint azok, akik lebombázták Pearl Harbort.
A hisztéria pedig egyre csak nőtt,
amikor 1942 februárjában
az Egyesült Államok elnöke,
Franklin Delano Roosevelt
elrendelte a japán-amerikaiak
általános begyűjtését
Amerika nyugati partjáról.
Vádemelés nélkül, tárgyalás nélkül,
megfelelő eljárás nélkül.
A tisztességes eljárás, az alappillére
az igazságszolgáltatásunknak.
Ez mind eltűnt.
Össze kellett minket gyűjteni
és bebörtönözni 10 szögesdróttal
körülvett fogolytáborba,
Amerika legelhagyatottabb helyein:
Arizóna perzselően forró sivatagába,
Arkansas tikkasztó mocsaraihoz,
Wyoming, Idaho, Utah
és Colorádó pusztáiba,
és Kalifornia két
legelhagyatottabb helyére.
Április 20-án ünnepeltem
az ötödik születésnapomat,
és mindössze pár héttel
a születésnapom után
a szüleim felébresztették az öcsémet,
a karonülő húgomat és engem.
Nagyon korán reggel volt még,
és sietve felöltöztettek minket.
Az öcsémmel a nappaliban voltunk
az utcára néző ablakon néztünk ki,
és láttunk két katonát a
kocsifeljárón közeledni.
Szuronyos puska volt náluk.
Feltrappoltak a bejárati ajtóhoz
és elkezdtek dörömbölni.
Apám válaszolt rá,
és a katonák kiparancsoltak
minket az otthonunkból.
Apám az öcsémnek és nekem is
kis csomagokat adott,
hogy vigyük magunkkal.
Kisétáltunk és a feljárón álltunk
vártuk, hogy anyánk kijöjjön.
Amikor anyám végre kijött,
egyik kezében a kishúgunkat tartotta,
a másikban egy óriási táska,
és könnyek ömlöttek le mindkét orcáján.
Sosem tudom majd elfelejteni
ezt a jelenetet.
Beleégett az emlékeimbe.
Elvittek minket az otthonunkból
és vasúti kocsikra tettek
más japán-amerikai családokkal együtt.
Őröket állítottak
az összes vagon mindkét végébe,
mintha bűnözők lettünk volna.
Az ország kétharmadán átutaztattak minket,
négy napon és három
éjszakán át zötykölődtünk,
Arkansas mocsaraihoz.
Még mindig emlékszem
a szögesdrót kerítésre
amik fogvatartottak.
Emlékszem a magas őrtoronyra
a ránk szegezett gépfegyverekkel.
Emlékszem arra hogyan
követett a reflektor fénycsóvája
amikor éjjel kisurrantam
a barakunkból a latrinához.
De ezt öt éves koromban,
kedvességnek hittem,
hogy megvilágították az utat
a pisiléshez.
Gyermek voltam,
túl fiatal, hogy felfogjam
az ottlétem körülményeit.
Elképesztő a gyerekek
alkalmazkodó képessége.
Ami groteszk módon
abnormális kéne legyen
normalitássá vált számomra
a hadifogoly táborban.
Megszokottá vált naponta,
háromszor felsorakoznom
hogy pocsék kaját egyek egy zajos étkezdében.
Normálissá vált számomra,
hogy apámmal menjek
fürödni egy tömeg zuhanyzóba.
Börtönben lenni,
egy szögesdrót mögé zárt fogolytáborban
normalissá vált számomra.
Amikor a háború véget ért,
szabadon engedtek minket,
és kaptunk egy egyirányú jegyet
bárhová az Egyesült Államokon belül.
A szüleim úgy döntöttek, hogy hazatérünk
Los Angelesbe,
de Los Angeles már nem volt barátságos hely.
Egy vasunk sem volt.
Mindenünket elvették,
és nagyon ellenségességesek voltak.
Az első otthonunk a Skid Row-n volt
a városunk leglezüllöttebb részén,
lecsúszott, részeg
és őrült emberekkel éltünk.
Vizelet bűze mindenhol,
az utcákon, a sikátorokban,
a folyosókon.
Szőrnyű volt átélni,
Nekünk gyerekeknek egyenesen rémes volt.
Emlékszem, hogy egyszer
egy részeg tántorgott felénk,
éppen előttünk esett össze
és kidobta a taccsot.
A kishúgom így szólt,
"Anya, menjünk haza,"
mert a szögesdrót mögött
volt nekünk
az otthon.
A szüleim keményen dolgoztak
hogy újra talpra állhassanak.
Mindenünket elveszítettük.
Életük derekán jártak már
és mindent teljesen újrakezdtek.
Körömszakadtáig dolgoztak,
és végül képesek voltak
összegyűjteni annyit,
hogy vegyenek
egy háromszobás lakást
egy kellemes környéken.
Én tinédszer voltam,
és nagyon kíváncsi lettem
a gyermekkori bebörtönözésemre.
Polgárjogi könyveket olvastam,
amikből megismertem
az amerikai demokrácia eszméit.
Minden ember egyenlőnek született,
elidegeníthetetlen jogunk van
az élethez, a szabadsághoz
és a boldogság kereséséhez,
és én ezt nem igazán tudtam összeegyeztetni
azzal, amit gyermekkori bebörtönzésem
során megtapasztaltam.
Történelem könyveket olvastam,
és nem találtam róla semmit sem.
Ezért aztán a vacsorák után
apámmal kezdtem
hosszas, néha heves beszélgetésekbe.
Nagyon-nagyon sok ilyen beszélgetésünk volt,
és amit én ezektől kaptam,
az apám bölcsessége volt.
Ő volt az, aki a legtöbbet szenvedett
a bebörtönzés körülményei miatt,
és ő mégis megértette
az amerikai demokráciát.
Ő mondta nekem, hogy
a mi demokráciánk,
népi demokráca,
és az olyan remek lehet,
mint az emberek tudnak lenni,
de ugyanakkor lehet olyan gyarló is,
mint amilyenek az emberek.
Ő mondta nekem, hogy az amerikai demokrácia
alapvetően a jó emberektől függ,
akik megőrzik a rendszerünk alapelveit
és aktívan résztvesznek a folyamatban,
ami a demokráciánkat működteti.
Elvitt egy kampány irodába -
Illinois kormányzója éppen
az elnökségért indult -
és megismertetett az amerikai
választási rendszerrel.
Ugyancsak ő mesélt nekem
a japán-amerikai fiatalok,
Második Világháborús történetéről is.
Amikor Pearl Harbort lebombázták,
fiatal japán-amerikaiak,
mint minden amerikai fiatal
rohantak a sorozóbizottsághoz
önkéntesnek jelentkeztek
az országunkért harcolni.
A hazafias tettre
arculcsapás volt a válasz.
Megtagadták tőlünk a szolgálatot,
és nem-külföldi ellenségnek
bélyegeztek minket.
Iszonyú érzés ha ellenségnek neveznek
mikor önként jelentkezel, hogy a hazádért harcolj,
de ezt a "nem-külföldi" szóval
toldották meg,
amely szónak a jelentése
az "állampolgár" ellentéte.
Még az "állampolgár" szót is elvették tőlünk,
és börtönbe zárták őket egy teljes évre.
Aztán a kormány rájött,
hogy háborús emberhiánnyal küzdenek,
és amilyen hirtelen begyűjtöttek minket,
megnyitották a katonai szolgálatot
a japán-amerikai fiatalok előtt.
Teljesen ésszerűtlen volt,
de az elképesztő dolog,
a meglepő dolog az,
hogy fiatalok ezrei
japán-amerikai férfiak és nők
ismét bevonultak a szögesdrót kerítések mögül.
Magukra öltötték ugyanazt az egyenruhát,
amit az őreink is hordtak,
börtönben hagyták a családjukat,
hogy ezért az országért harcoljanak.
Azt mondták, hogy harcolni fognak
nem csak azért, hogy a
családjaikat kiszabadítsák
a szögesdrót kerítések mögül,
hanem azért is, hogy támogassák az alapvető eszmét
amit a kormányunk képvisel,
amit képviselnie kellene,
mert ezt hatályon kívül helyezték
azzal amit tettek.
Minden ember egyenlőnek teremtetett.
És ők elmentek harcolni ezért az országért.
Elkülönítették őket egy
csak japán-amerikaiakból álló egységbe
és Európa harcmezőire küldték,
ők pedig mindent beleadtak.
Elképesztő,
hihetetlen bátorsággal
és merészséggel harcoltak.
A legveszélyesebb küldetésekre küldték őket
és ők szenvedték el a legnagyobb
harctéri veszteségeket is
az összes egység közül.
Van egy csata, ami jól illusztrálja ezt.
A Gót-vonalért folyt a harc.
A németek befészkelték magukat
egy hegyoldalban,
sziklás hegyoldal volt,
bevehetetlen barlangokban bújtak meg.
Három szövetséges zászlóalj
tartotta őket tűz alatt
hat hónapon keresztül,
mégis tehetetlenek voltak.
Bevetették a 442-ik zászlóaljat is
hogy bekapcsolódjanak a harcba,
de a 442-esek
előálltak egy szokatlan,
de veszélyes ötlettel:
A hegy hátoldalán
volt egy meredek sziklafal.
A németek azt hitték,
hogy a hátulról érkező támadás
teljesen lehetetlen volna.
A 442-esek tagjai úgy döntöttek,
hogy véghez viszik a lehetetlent.
Egy sötét, hold nélküli éjszakán,
elkezdték megmászni azt a kőfalat,
egy majdnem 330 méter magas meredélyt,
teljes harci felszereléssel.
Egész éjjel másztak
azon a meredek sziklafalon.
A sötétben,
néhányan elvesztették a fogást,
vagy a lábuk támasztékát
és a halálba zuhantak
a szakadékba.
Mindegyikük csendben zuhant le.
Egyikük sem jajdult fel,
nehogy leleplezzék a helyzetüket.
Az emberek kereken nyolc órán át másztak,
és azok, akik felértek a csúcsra
ott maradtak egészen az első
fénysugarak előtöréséig.
Amint kivilágosodott,
támadtak.
Meglepték a németek,
és bevették a hegyet,
ezzel megtörték a Gót-vonalat.
A hat hónapos állóháborút
a 442-ik zászlóalj megtörte
32 perc alatt.
Elképesztő tett volt,
és amikor a háború véget ért,
a 442-esek visszatértek az Egyesült Államokba.
Az ő egységük kapta a legtöbb kitüntetést
az egész Második Világháború során.
A Fehér Ház pázsitján köszöntötte őket
Truman elnök, aki azt mondta nekik,
"Nem csak az ellenség ellen harcoltak,
hanem az előítéletek ellen is, és győztek."
Ők az én hőseim.
Ők ragaszkodtak a hitükhöz
az ország ragyogó elveihez,
és bebizonyították, hogy amerikainak lenni
nem csak bizonyos embereknek lehet,
hogy nem faj szerint határozzunk
meg, ki számít amerikainak.
Kitágították a jelentését,
hogy mit jelent Amerikainak lenni,
beleértve a japán-amerikaiakat is
akiktől féltek, vádoltak és utáltak.
Változást indítottak el,
és rámhagytak
egy örökséget.
Ők az én hőseim
és az apám az én hősöm
aki értette a demokráciát
és engem is útba igazított.
Rám hagytak egy örökséget,
és ezzel az örökséggel felelősség is jár,
én pedig elköteleztem magamat,
hogy az országomat
egy még jobb Amerikává tegyem,
hogy a kormányunkat
egy még igazabb kormánnyá tegyük.
A hőseimnek köszönhetően
és a szenvedésnek, amin
keresztül mentünk,
itt állhatok önök előtt
meleg japán-amerikaiként,
de mindezeken felül
büszke amerikai vagyok.
Nagyon szépen köszönöm!
(Taps)