2011. március 10-én

Cambridge-ben, az MIT Média Laborban volt

találkozóm a karral, diákokkal 
és a munkatársaimmal

s azon tűnődtünk,

alkalmas leszek-e új igazgatónak vagy sem.

Akkor éjszaka, éjfélkor,

9-es fokozatú földrengés rázta meg

Japán csendes-óceáni partját.

Feleségem és családom Japánban volt,

és ahogy a hírek kezdtek befutni,

bepánikoltam.

Figyeltem a híreket,

s hallgattam a kormányzat

és a Tokiói Villamos Művek

hivatalos sajtóközleményeit.

Ott hallottam az atomerőműnél történt

robbanásokról

és a radioaktív csapadékfelhőről,

amely a helyszíntől

alig 200 km-re lévő házunk felé tartott.

De a tévében nem arról beszéltek,

amiről hallani szerettünk volna.

Engem a reaktor állapota érdekelt,

a radioaktivitás alakulása,

és hogy a családom veszélyben van-e.

Így azt tettem, 
amit ösztönösen helyesnek ítéltem,

azaz beléptem az internetre,

és próbáltam kitalálni,

hogyan vehetném a kezembe az ügyet.

Arra jöttem rá, hogy sokan vagyunk,

akik próbáljuk megérteni a történteket.

Közösen, Safecast néven

csoportot alakítottunk, és elhatároztuk,

hogy megmérjük

a radioaktivitás szintjét,

s nyilvánosságra hozzuk az adatokat,

mivel nyilvánvaló volt,

hogy a kormányzat helyettünk
ezt nem fogja megtenni.

Három évvel később

16 millió adatunk volt,

magunk terveztünk Geiger-Müller-számlálót,

a terve letölthető,

csatlakozhatnak a hálózatra.

Egy alkalmazásunk mutatja Japán

és a világ más részeinek 
sugárzási szintjét.

Vélhetően a miénk a világ 
egyik legsikeresebb

amatőr tudományos projektje.

Létrehoztuk a sugárzási 
adatokat tartalmazó

legnagyobb nyilvános adattárat.

Az itt az érdekes, hogy hogyan —

(Taps) — Köszönöm.

Hogyan sikerült néhány amatőrnek,

akik valójában nem is tudták, 
mit csinálnak,

valahogy összefogni,

és megtenni, amire a civil szervezetek

és a kormányzat képtelen volt?

Állítom: ennek az internethez van köze.

Nem volt véletlen.

Nem a szerencse és nem miattunk történt,

hanem azért, mert egy esemény

összekovácsolt minket.

De új módon cselekedtünk,

ezt az internet

és sok minden tette lehetővé.

Szeretnék egy keveset szólni arról,

hogy pontosan mik ezek az új elvek.

Emlékeznek az internet előtti időkre? 
(Nevetés)

Ezt IE-nek nevezem. Rendben?

Az IE idején az élet egyszerű volt.

Minden euklideszi, newtoni

és valahogy előrelátható volt.

Az emberek próbálták megjósolni a jövőt,

még a közgazdászok is.

És akkor megjelent az internet,

és a világ elképesztően bonyolulttá,

olcsóvá és gyorssá vált,

és azokról a newtoni törvényekről,

melyeket oly sokra tartottunk,

kiderült, hogy csak holmi helyi előírások.

Azt találtuk,

hogy e teljesen kiszámíthatatlan világban

a túlélő emberek többsége

már más elvek alapján cselekszik.

Erről szeretnék egy kicsit beszélni.

Az internet előtt,

amikor szolgáltatásokat hoztunk létre,

a hardver, a hálózati

és a szoftver részt kellett létrehozni.

Több millió dollárba került

bármi lényegit kidolgozni.

Így amikor több millió
dollárba kerül a fejlesztés,

a teendőnk egy MBA-s mukit szerezni,

aki elkészíti a terveket

és pénzt szerez

a kockázati tőkéstől és nagy cégektől,

s tervezőket, mérnököket veszünk fel

s ők létrehozzák a terméket.

De ez az Internet Előtti, 
IE innovációs modell.

De az internet után

az innováció ára nagyot csökkent,

mivel az együttműködés, a terjesztés

és a kommunikáció költsége, 
és Moore-törvény miatt

az újdonság kidolgozásának költsége

közel nulla lett.

Így jött a Google, Facebook, Yahoo,

az engedély nélküli diákok

— engedély nélküli innováció —

nem volt PowerPointjuk sem,

csak úgy megépítették az elképzelésüket,

s utána megszerezték hozzá a pénzt,

nagyjából összehozták az üzleti tervet,

és esetleg később
egy pár MBA-st is felvettek.

Az internet innovációval járt, 
legalább a szoftver

és a szolgáltatás terén,

így az MBA-sok vezetette 
innovációs modellről áttértek

a tervezőmérnök általi fejlesztésre,
ami az innováció határait

kijjebb tolta a kollégiumi szobákba,

a startupok világába,

el a nagy intézményektől,

a nehézkes régi intézményektől, 
melyeknek pénzük,

hatalmuk, és befolyásuk volt.

Mindünknek ismerős, 
hogy ez az internet miatt történt.

Mint kiderült, más téren is ez folyik.

Hadd említsek egy pár példát.

A Media Labban nemcsak 
hardverrel foglalkozunk.

Mindenfélét csinálunk.

Biológiával is foglalkozunk,

és ahogy Nicholas Negroponte mondta:
"Demó vagy halál", szemben

a "Publikálj vagy pusztulj"-jal:

az a hagyományos akadémiai gondolkodásmód.

Sokszor elismételte, hogy a demónak 
elég csak egyszer működnie,

mivel ez az elsődleges módja,
hogy hassunk a világra:

célja a nagy cégek elkápráztatása.

A hatására

olyan termékeket gyártanak 
mint pl. a Kindle vagy a Lego Mindstorms.

De ma, mivel ilyen olcsón

valósíthatjuk meg elképzeléseinket,

megváltoztatom a mottót,

és ez legyen a hivatalos közlemény.

Mostantól a hivatalos mottó:
"Indítsd el vagy pusztulj".

Meg kell valósítanunk a terméket

ahhoz, hogy érjen valamit,

és néha lehetnek ezek nagy cégek is,

és Nicholas beszélhet

majd műholdakról.

(Taps) Köszönöm.

De ez a mi dolgunk,

és nem várhatjuk el a nagy szervezetektől.

Tavaly küldtünk néhány diákot Sencsenbe,

és ők az üzem padlóján ültek

a sencseni feltalálókkal, 
és ez elképesztő volt.

Az történt, hogy volt ott

mindenféle gyártóeszköz,

s nem prototípust
vagy PowerPoint prezentációt készítettek.

A gyártóeszközökkel pepecseltek,

s újításaikat rajtuk, helyben találták ki.

Az üzem volt a tervező,

és a tervező, szó szerint, 
az üzemben volt.

Ez esetben azt tehetnénk,

hogy lemegyünk a raktárba,

és ott látnánk ezeket a mobiltelefonokat.

Honlapok helyett a sencseniek

— nem mint a Palo Alto-iak —

új mobilokat készítenek.

Úgy készülnek ezek az új telefonok,

mint Palo Altóban a honlapok,

és így egy szerteágazó

innováció megy végbe.

Így ők elkészítik a mobilt,

lemennek a raktárba, eladnak párat,

megnézik a többiek cuccait, felmennek,

és még pár ezret gyártanak, majd vissza.

Nem úgy hangzik ez,

mint az agilis szoftverfejlesztés?

A/B tesztelés, iteráció?

Amiről azt hittük, 
hogy csak szoftverrel megy,

a sencseniek hardverrel oldják meg.

Az új munkatársam, remélem,

egyike lesz ezen újítóknak.

Itt az innováció végletekig való

fölpörgetését láthatjuk.

3D-s nyomtatókról és hasonlókról van szó,

Ez mind menő. De ez itt Limor Fried.

Ő az egyik kedvenc végzősünk, aki éppen

egy Samsung Techwin Pick és Place Machine

berendezés előtt áll.

Ez a gép óránként 23 ezer alkatrészt
képes rászerelni

egy alaplapra.

Ez igazi üzem a dobozban.

Amihez korábban egy üzemnyi munkás

kézi munkája kellett,

azt Limor e kis New York-i dobozban

hatékonyan megoldja.

Nem kell Sencsenig elmennie

a gyártás kedvéért.

Megveheti ezt a dobozt, és gyárthat vele.

Így a gyártás, 
az innováció, a prototípus,

a terjesztés, a gyártás 
és a gép költsége

annyira csökken,

hogy az innováció 
a végletekig kiterjeszthető.

Diákok és startuposok is 
megépíthetik a cuccokat.

Ez egy új dolog, de tovább

fog fejlődni, változni fog,

ahogy a szoftverrel is történt..

A Sorona a DuPont egyik gyártási eljárása,

amely genetikailag módosított 
mikrobákat alkalmaz

a kukoricacukor 
poliészterré alakításához.

Ez a fosszilis üzemanyagra épülő
módszernél 30%-kal hatékonyabb,

és kevésbé káros a környezetre.

A gén- és biotechnológia

teljesen új és elképesztő

lehetőségeket tár föl

a vegyészet, a számítástechnika 
és a memória számára.

Valószínűleg sok egészségügyi újítás lesz,

de talán hamarosan már székeket,

épületeket növesztünk.

A gond viszont az, hogy a Sorona 
közel 400 millió dollárba került,

és hét évig épült.

A régi, nagyszámítógépes 
időkre emlékeztet.

Az a helyzet, hogy az innováció költsége

a biotechnológiában is csökken.

Ez egy asztali génszekvenáló.

Valaha több millió dollárba került 
egy gén szekvenciákra bontása.

Most már ilyen gépen elvégezhető,

a srácok a kollégiumban is elvégezhetik.

Ez a Gen9 génillesztő,

s ha megpróbálunk illeszteni egy gént,

egy üzemben kézzel,

pipettával szokták összeilleszteni.

a hibaarány 1:100-hoz bázispáronként.

ugyanakkor hosszú és költséges folyamat.

Ez az új eszköz

egy csipre illeszti a géneket,

és az 1:100-hoz génpárhiba helyett

1:10 000-hez a hibaarány.

E laborban egy éven belül el fogjuk érni

a világ teljes géntérképező kapacitását,

200 millió génpárt egy év alatt.

Ez kb. olyan, mint amikor kézi szerelésű

tranzisztoros rádióktól

eljutottunk a Pentiumig.

Ez lesz a biotechnológia Pentiuma,

a biotechnológia átkerül

a kollégiumi szobákba 
és a startupok világába.

Ma ez játszódik le 
a szoftver- és hardvergyártásban

s a biotechnikában,

és ez alapvetően újszerű
innovációs gondolkodásmód.

Alulról felfelé építkező, demokratikus,

kaotikus, nehezen kezelhető innováció.

Nem rossz, de nagyon más.

és szerintem a hagyományos szervezetre

vonatkozó szabályok már nem hatékonyak,

és legtöbbünk

más elvek alapján dolgozik.

Az egyik kedvenc elvem az igény elve,

ez az erőforrásoknak a rendszerből

igény szerinti kiragadásának elve,

mintsem az erőforrások felhalmozása

és mindennek az ellenőrzése.

Így a Safecast esetében 
semmit sem tudtam,

amikor a földrengés bekövetkezett,

de sikerült megtalálnom Seant,

egy hackerközösség szervezőjét,

és Petert, az analóg hardver hackert

Geiger-Müller-számlálónk készítőjét,

Dant, aki a Three Mile Island

monitoring rendszerét készítette el 
a reaktor leolvadását követően.

Nem lettem volna képes 
korábban rájuk találni,

és talán jobb is,

hogy pont idejében találtam meg őket 
a hálózaton keresztül.

Háromszor hagytam abba az egyetemet,

így a "tanulás az oktatás fölött" elv

nagyon közel áll a szívemhez,

de számomra az oktatás az,
amit mások tesznek velünk,

és a tanulás pedig az, 
amit mi magunk teszünk.

(Taps)

Úgy érzem, ebben elfogult vagyok,

olyan, mintha próbálnák
bebifláztatni velünk

előbb a teljes lexikont, 
és csak utána engednének ki játszani,

de nekem ott a Wikipédia a mobilomon.

Olyan, mintha azt feltételeznék,

hogy valami hegy tetején leszünk,

tök egyedül, kezünkben egy 2B-s ceruza,

agyalunk, mitévők legyünk,

holott folyamatosan kapcsolatban leszünk,

mindig lesznek barátaink,

és mindig elővehetjük a Wikipédiát.

Tehát csakis azt kell megtanulnunk,
hogy hogyan kell tanulnunk.

A Safecastot 3 éve

amatőrökként kezdtük,

de lefogadom, hogy csapatként

valószínűleg bármely szervezetnél 
többet tudunk

az adatok gyűjtéséről és közzétételéről,

s arról, hogyan műveljük 
a hétköznapi tudományt.

Térkép helyett iránytűt.

Az az elképzelés, hogy a tervkészítés

s a kivitelezés egyre drágább lesz,

hogy közben sem nem elég pontos, 
sem nem elég hasznos.

Így a Safecastban tudtuk,
hogy adatokat kell gyűjtenünk,

tudtuk, hogy közzé is akarjuk őket tenni,

így egy pontos terv helyett

inkább Geiger-számlálókat akartunk venni.

Elfogytak?

Akkor készítsünk mi. Nincs elég érzékelő?

Jó, akkor legyen hordozható számláló,

és körbevihetjük. 
Szerezhetünk önkénteseket.

Nincs elég tőkénk. Hol a Kickstarter?

Ezt nem tudtuk volna előre eltervezni,

de nagyon tudatos célunk volt,

végül elértük, amit akartunk,

Ez nagyon hasonlít 
az agilis szoftverfejlesztéshez,

de az iránytűk gondolata nagyon fontos.

Tehát, az a jó hír,

hogy bár a világ rendkívül bonyolult,

a teendőnk egyszerű.

Ideje kivernünk a fejünkből,

hogy mindent előre kell tervezni,

és fölhalmozni,

Tettre készeknek kell lennünk,

figyelnünk kell, hogy kapcsolódjunk
valamihez,

folyamatosan tanuljunk,

teljes készenlétben

és teljesen a jelenben.

Nem szeretem a 'futurista' kifejezést.

Legyünk inkább "jelenisták",

mint amilyenek most vagyunk.

Köszönöm.

(Taps)