Meghökkentő tény:

az ATM-ek 45 évvel ezelőtti bevezetése óta

– ezek a pénzkiadó automaták –

az USA-ban dolgozó bankpénztárosok száma

durván megkétszereződött.

Kb. negyedmillióról félmillióra nőtt.

Az 1970-es negyedmillióról
napjaink félmilliójára;

számuk 2000 óta százezerrel nőtt.

E tények, amelyeket James Bessen,

a Bostoni Egyetem közgazdásza
tárt föl könyvében,

izgalmas kérdést vetnek föl:

mi e bankpénztárosok dolga,

és miért nem szüntette meg 
munkájukat az automatizálás?

Ha belegondolunk,

az utóbbi 200 év nagy újításai

az emberi munka kiváltását célozták.

A traktorokat azért fejlesztették ki,

hogy az ember testi erejét
gépi erővel helyettesítsék.

A futószalagokat arra tervezték,

hogy a nem egységes kézművességet

a gépek tökéletességével helyettesítsék.

A számítógépeket arra 
programozták, hogy fölváltsák

a hibára hajlamos, 
tökéletlen emberi számolást

a digitális tökéletességgel.

E találmányok beváltak.

Többé már nem kézzel ássuk az árkot,

kovácsoljuk vasból a szerszámainkat,

és nem könyvekbe körmölve könyvelünk.

Ennek ellenére, több az USA-ban
a felnőtt foglalkoztatott most,

2016-ban,

mint 125 évvel ezelőtt, 1890-ben volt,

és a közbenső 125 év minden évtizedében

számuk folyamatosan nőtt.

A kép paradox.

Gépeink helyettünk dolgoznak.

Miért nem válik ettől munkánk
nélkülözhetővé és szaktudásunk fölössé?

Miért van még mindig ennyi munkahely?

(Nevetés)

Ma este igyekszem megválaszolni a kérdést,

s egyben elmondom, mit jelent
ez a munka jövőjére nézve,

meg azt is, hogy az automatizálás
miben hat és miben nem

a társadalmunkra.

Miért van ennyi munkahely?

Két alapvető gazdasági elv forog kockán.

Az egyik az emberi tehetség

és alkotókészség.

A másik az emberi telhetetlenséggel,
vagy másként

a kapzsisággal kapcsolatos.

Az elsőt O-gyűrű elvnek fogom hívni,

s ez eldönti az általunk 
végzett munka típusát.

A második elvet nevezzük
sohasem elég elvnek,

amely azt határozza meg,
hogy épp hány munkahely van.

Kezdjük az O-gyűrűvel!

Az ATM-eknek kettős
– kiegyenlítő – hatásuk volt

a bankpénztárosok alkalmazására.

Nem csoda, hogy sokat átvettek
a pénztárosi munkából.

A fiókokban lévő pénztárosok száma
kb. harmadával csökkent.

De a bankok hamar rájöttek,
hogy olcsóbb új fiókokat nyitni,

és a bankfiókok száma kb. 40%-kal nőtt

ugyanebben az időszakban.

A végeredmény: mind a fiókok,
mind a pénztárosok száma nőtt.

Ám azok a pénztárosok már mást csináltak.

A hagyományos pénzkifizető
munkájuk visszaszorult,

kevésbé pénztárosok,

hanem inkább értékesítők lettek,

s feladatuk az ügyfélkapcsolatok
alakítása,

a problémamegoldás

és új termékek, pl. a hitelkártyák,
hitelek ismertetése lett.

Egyre több pénztáros végez 
szaktudást igénylő munkát.

Megfigyelhető egy általános elv.

Az általunk végzett munka

többféle készséget igényel:

szellemi és fizikai erőkifejtést,

műszaki szakértelmet
és találékonyságot.

Thomas Edisonnal szólva:
izzadást és ihletet.

Általában véve, a feladatok
részhalmazának automatizálása

nem teszi feleslegessé a megmaradókat.

Fontosabbá teszi őket.

Növeli gazdasági értéküket.

Mondok egy jellemző példát rá.

1986-ban a Challenger űrsikló

alig két perccel a felszállás után

fölrobbant, és visszahullott a Földre.

Kiderült, hogy a balesetet

a gyorsítórakéta 
egy filléres O-gyűrűje okozta,

amely előző éjszaka
elfagyott a kilövőálláson,

és indítás után
nem tudta ellátni feladatát.

Abban a több milliárd dolláros cégben

egy egyszerű gumi O-gyűrű döntött

a program sikere

és hét űrhajós szörnyű halála között.

A szellemes metafora
erre a tragikus helyzetre

az O-gyűrű gyártási funkciója;

Michael Kremer, a Harvard
közgazdásza nevezte így el

a Challenger balesete után.

Az O-gyűrű gyártási funkciója

egymáshoz kapcsolódó
lépések sorozatát jelenti,

ezek végül lánccá állnak össze.

Minden láncszemnek hozzá kell
járulnia a feladat sikeréhez.

Ha bármelyik hibás,

a feladat, a termék vagy a szolgáltatás

kudarcot szenved.

E bizonytalan helyzetnek meglepő módon
pozitív következményei vannak:

ezek a fejlesztések,

amelyek valamelyik láncszem
megbízhatóságát érintik,

növelik a többi láncszem
javulásának értékét.

Ha a legtöbb láncszem 
rideg és törésre hajlamos,

akkor a kérdéses alkatrész 
megbízhatatlansága

nem különösebben fontos.

Lehet, hogy valami úgyis eltörik.

De mivel a többi alkatrész
masszív és megbízható lesz,

alkatrészünk fontossága nő:

végül minden tőle függ.

Azért volt a Challenger szempontjából
döntő jelentőségű az O-gyűrű,

mert minden más tökéletesen működött.

Ha a Challenger olyan lett volna,

mint a Microsoft Windows 2000...

(Nevetés)

az O-gyűrű megbízhatósága
mellékes lett volna,

mert a szerkentyű úgyis lezuhant volna.

(Nevetés)

Tágabb értelemben,

a legtöbb munkánkban
mi vagyunk az O-gyűrűk.

Noha az ATM-ek
egyes pénzkiadó feladatokban

gyorsabbak és jobbak a pénztárosoknál,

de ettől a pénztáros
nem válik fölöslegessé.

Ez megnövelte a problémamegoldó
készségük

és az ügyféllel való
kapcsolatuk fontosságát.

Ugyanezek az elvek érvényesek,
ha házat építünk,

ha beteget diagnosztizálunk és kezelünk,

vagy ha órát tartunk

egy teremnyi középiskolásnak.

Szerszámaink tökéletesedésével

a technológia kiemeli eszközeink szerepét,

és növeli hozzáértésünk, ítélőképességünk

és alkotókészségünk fontosságát.

Elértünk a második elvhez:

a sosem elég elvéhez.

Talán azt gondolják: az O-gyűrű esete

az emberi munka fontosságára utal.

Nem végezhetik gépek,
de valakinek csak el kell végeznie.

Ám ez nem ad választ rá,
hány munkahelyre van szükség.

Nem magától értetődő,

hogy amikor valamiben már
igen termelékenyek vagyunk,

akkor feleslegessé tettünk munkahelyeket?

1900-ban az USA-ban 
foglalkoztatottak 40%-a

tanyán élt.

Ma ez nem éri el a 2%-ot.

Miért van most ilyen kevés gazda?

Nem azért, mintha kevesebbet ennénk.

(Nevetés)

A mezőgazdasági termelékenység
évszázados növekedése miatt

egy pár millió gazda

320 milliós országot képes táplálni.

Elképesztő fejlődés!

De azt is jelenti, hogy csak ennyi 
O-gyűrű típusú munkahely maradt meg.

Világos, hogy a technológia 
munkahelyeket szüntethet meg.

A mezőgazdaság csak kiragadott példa.

Sok hasonló van.

De ami igaz egy termékre,
szolgáltatásra vagy iparágra,

sohasem állt a gazdaság egészére.

A mai ipar nagy része,

pl. az egészségügy,

pénzügy és biztosítás,

elektronika és számítástechnika,

100 éve csak nyomokban léteztek.

Számos termék, amelyre ma sokat költünk:

légkondicionálók, utcai terepjárók,

számítógépek és mobilok

elérhetetlenül drágák voltak,

vagy 100 éve még föl sem találták őket.

Ahogy az automatizálás révén több
a szabadidőnk, lehetőségeink bővülnek,

új termékeket, új ötleteket,
új szolgáltatásokat találunk ki,

amelyek fölkeltik figyelmünket,

lefoglalják az időnket,

és ösztönzik a fogyasztást.

Egyes dolgokról azt gondolhatjuk,
hogy haszontalanok:

extrém jóga, kalandturizmus,

Pokémon GO...

még egyet is érthetnénk.

De az ember vágyik ezekre, s a kedvükért
hajlandó a szorgos munkára.

2015-ben az átlagos munkásnak,

hogy az 1915-ös életszínvonalon éljen,

csak évi 17 hétig kellene dolgoznia:

az év egyharmadában.

De sokan nem ezt választják.

Ők szorgosan akarnak dolgozni,

hogy learassák a technológia adományát.

Az anyagi bőség nem szüntette
meg az érzékelhető ínséget.

Thorstein Veblen közgazdász
így fogalmazza ezt meg:

a fölfedezés a szükség szülőanyja.

Na mármost...

Ha elfogadjuk e két elvet,

az O-gyűrű elvét és a soha nem elég elvét,

akkor egyetértünk azzal,

hogy lesznek munkahelyek.

Tehát nincs miért idegeskednünk?

Automatizálás, foglalkoztatottság,
robotok és álláshelyek...

ezek majd gondoskodnak magukról?

Nem.

Én ezt nem mondom.

Az automatizálás gazdagságot teremt,

mert több munkát végezhetünk
rövidebb idő alatt.

Nincs arra gazdasági törvény,

miszerint jóra használjuk a gazdagságot,

és megéri miatta idegeskednünk.

Vessük össze Norvégiát

és Szaúd-Arábiát.

Mindkét ország olajban gazdag.

Úgy néz ki, mintha a földből
lövellne ki a pénzük.

(Nevetés)

De nem egyformán jól
használják a gazdagságot

az emberi jólét előmozdítására.

Norvégia viruló demokrácia.

Mindent összevéve, polgárai jól
dolgoznak és szórakoznak közösen.

Az ország a boldogsági indexét
tekintve

a rangsorban az első négy hely
valamelyikén áll.

Szaúd-Arábia abszolút monarchia,

amelyben sok polgár előtt
nem áll nyitva az egyéni boldogulás útja.

Az ország a boldogsági indexét
tekintve általában a 35. helyen áll.

A gazdagságát tekintve ez alacsony.

Összehasonlításképpen,

az USA-t általában 
a 12-13. helyre sorolják.

A két ország közötti különbség

nem a gazdagságukban

vagy a technológiájukban rejlik,

hanem az intézményrendszerükben.

Norvégia a lehetőségek 
és gazdasági mobilitás társadalmának

létrehozásába fektetett be.

Szaúd-Arábia úgy növelte
az életszínvonalat,

hogy eközben korlátozott
más emberi törekvéseket.

Két ország, kétféle gazdagság,

eltérő jólét.

S ez elvezet napjaink kihívásához,

amelyet az automatizálás teremt.

Nem arról van szó, 
hogy elfogynak az állások.

Az USA-ban 14 millió új állás jött létre

a nagy világgazdasági válság
mélypontjához képest.

Az a baj, hogy a munkahelyek közül

sok a nem jó munkahely,

és sokan nem alkalmasak

a létrejövő jó állásokra.

Az USA és jórészt a fejlett országok
foglalkoztatottságának növekedése

olyan, mint egy kézi súlyzó,

amelynek mindkét vége
egyre inkább terhelődik.

Egyrészt van felsőoktatásunk,

jól fizetett állásaink,

pl. orvosoké, nővéreké, 
programozóké és mérnököké,

marketing- és értékesítési vezetőké.

Ezekben a szilárd munkakörökben
a foglalkoztatottság nő.

A foglalkoztatottság szintén nő
az alacsony képzettséget igénylőkben,

pl. a vendéglátóiparban,

a takarításban, a biztonsági szakmában,

az otthoni ápolás terén.

A foglalkoztatottság csökken

sok középfokú képzettséget igénylő, 
közepesen fizetett középosztály-állásban,

pl. a termelőmunka fizikai dolgozói

és az irodisták és az értékesítők körében.

Hogy középtájon az állások csökkenését

mi okozza, nem rejtélyes.

A közepes készséget igénylő munkák zöme

egyszerű szabályokon s eljárásokon alapul,

amelyek egyre inkább
szoftverbe kódolhatók,

és számítógéppel végrehajtathatók.

Az a gond, hogy a jelenség,

foglalkoztatottsági polarizálódást okoz,

ti. kirúgja a gazdasági létra fokait,

elapasztja a középosztályt,

és a társadalom további 
rétegződésével fenyeget.

Egyrészt, a jól fizetett, 
jól képzett értelmiségiek

érdekes munkát végeznek,

másrészt, ott vannak a rengeteg rosszul
fizetett munkakörben dolgozók,

az ő fő feladatuk a dúskálók komfortjának
és egészségének megőrzése.

Nem így képzelem a haladást,

és kétlem, hogy önök így képzelnék.

De van némi lelkesítő hírem.

A múltban jelentős gazdasági 
átalakulásban volt részünk,

és sikeresen túljutottunk rajtuk.

A XIX. szd. végén, a XX. szd. elején,
amikor az automatizálás

megszüntetett egy sor mezőgazdasági munkát

– emlékszünk a traktorra? –,

az agrárországokat tömeges 
munkanélküliség fenyegette,

a fiatalokra a tanyákon 
már nem volt szükség,

de az iparhoz nem voltak képzettek.

Megbirkózva a helyzettel

radikális lépést tettek,

amely kötelezte az egész ifjú népességet

a továbbtanulásra

egészen 16 éves érett korukig.

Ez hívták középiskolai mozgalomnak.

Igen drága mulatság volt.

Nemcsak be kellett ruházni az iskolákba,

hanem azok a gyerekek
hiányoztak a munkából is.

Kiderült, hogy ez volt

az USA XX. századi 
egyik legjobb beruházása.

Ettől lett nálunk 
a világ legszakképzettebb,

legrugalmasabb 
és legtermelékenyebb munkaereje.

Hogy értsük, miről van szó,
képzeljük el az 1899-es munkaerőt

a jelen körülmények között.

Igaz, hogy a munkások erősek
és jellemesek voltak,

de sokan nem tudtak
sem írni-olvasni, sem számolni,

és csak az alja melóra voltak alkalmasak.

Zömük munkanélküli lenne.

A példa rávilágít intézményeink
elsődleges szerepére,

leginkább az iskolákéra:

milyen nagy jelentőségűek,

hogy élvezhessük 
a technológiai haladás gyümölcseit.

Ostobaság azt állítani, 
hogy nincs mitől tartanunk.

De értsük ezt jól.

Ha az USA nem ruházott volna be 
az iskoláiba és a szakképzésébe

egy évszázada a középiskolai mozgalommal,

kevésbé viruló, kevésbé mobil

és valószínűleg kevésbé
elégedett társadalom lennénk.

De azt is ostobaság állítani,
hogy sorsunk meg van pecsételve.

Nem a gépek döntik el.

Nem is a piac.

Mi döntünk róla és az intézményeink.

Egy paradoxonnal kezdtem előadásomat.

A gépek egyre inkább helyettünk dolgoznak.

Miért nem válik ettől
munkánk fölössé,

vagy szakértelmünk szükségtelenné?

Nem kézenfekvő, hogy a gazdasági 
és társadalmi pokolba vezető út

nagy találmányainkkal van kikövezve?

A történelem sokszor kínált
választ e paradoxonra.

A válasz első része: a technológia
kiemeli eszközeink szerepét,

és növeli a szaktudásunkból,
ítélőképességünkből

és alkotókészségünkből származó
hozzáadott érték jelentőségét.

Ez az O-gyűrű.

A válasz másik fele: 
határtalan újítókészségünk

és mérhetetlen vágyunk okozza,

hogy telhetetlenek vagyunk.

Mindig találunk új teendőt.

A technológiai változások 
gyors üteméhez alkalmazkodva

új s új feladatokat tűzünk ki,

ezt a polarizált munkaerőpiac mutatja,

ami a gazdasági mobilitást fenyegeti.

E feladathoz fölnőni nem megy magától.

Pénzbe kerül.

Nem egyszerű.

De megvalósítható.

Van némi lelkesítő hírem.

Az elképesztő termelékenységünk miatt

gazdagok vagyunk.

Megtehetjük, hogy beruházzunk
magunkba és gyermekeinkbe,

mint 100 éve a középiskolai
mozgalommal történt.

Olyan nincs, hogy ne tegyük meg.

Azt hihetik,

hogy Autor professzor 
szívmelengető történetet mesélt

a régmúltról,

a közelmúltról,

esetleg a jelenről, de nem a jövőről.

Mert azt mindenki tudja,
hogy most más időket élünk.

Ugye, hogy más időket?

Ez nyilvánvaló.

Nincs két egyforma időszak.

Az utóbbi 200 évben a tudósok
és az aktivisták

számos esetben félreverték a harangot,

miszerint elfogynak a munkahelyek,
fölöslegessé válunk,

pl. ilyenek voltak
a XIX. szd. elején a ludditák,

az 1920-as években James Davis,

az USA munkaügyi minisztere;

1982-ben a Nobel-díjas Wassily Leontief;

és persze manapság sok-sok tudós,

guru, technológus

és médiaszemélyiség.

A jóslataik ugyancsak önteltek.

Ezek az önjelölt orákulumok
azt mondják:

"Ha én nem találom ki, mi lesz
az emberek munkája a jövőben,

akkor sem te, sem én, sem gyerekeink

nem fognak ezen gondolkodni."

Nincs ínyemre

az emberi leleményesség
ilyen lebecsülése.

Nézzék, azt nem tudom megmondani, 
mi lesz az emberek munkája

100 év múlva.

De a jövő nem az én képzeletemtől függ.

Ha iowai gazda lennék 1800-ból,

és egy XXI. századi közgazdászt
teleportálnának a földemre,

s az így szólna: 
"Hé, Autor gazda, tudod mit,

a következő 100 évben

a mezőgazdaságban foglalkoztatottak
aránya 40%-ról

2%-ra csökken,

csak a termelékenység növekedésének hála.

Szerinted a többi 38% mit fog csinálni?"

Nem ezt mondanám neki: "Hát, ez van.

Majd fejlesztjük az alkalmazásokat,
a radiológiai orvoslást,

a jógaoktatást és a bitmodzsikat.

(Nevetés)

Zavarban lennék.

De annyi bölcsesség szorulna belém,
hogy ezt mondjam:

"Hűha, az agrárgazdaságban
95%-kal kevesebb emberrel

sincs élelmiszerhiány!

Ez hihetetlen haladás.

Remélem, hogy az emberiség

jól fog sáfárkodni azzal a jóléttel."

Mindent összevéve, azt mondhatom, 
hogy jól sáfárkodnak.

Köszönöm szépen.

(Taps)