Helló! Jarrett Krosoczka vagyok,

gyerekkönyvek írásából és illusztrálásából élek.

Főállásban a képzeletemet használom.

Mielőtt a képzeletem a hivatásommá vált volna,

megmentette az életemet.

Mikor gyerek voltam, imádtam rajzolni,

és a legtehetségesebb művész, akit ismertem,

az anyám,

de az anyám heroinfüggő volt.

Amikor egy szülő drogfüggő,

az olyan, mintha Charlie Brown bele akarna rúgni egy focilabdába,

mert minél inkább szeretünk valakit,

annál inkább akarjuk, hogy az viszont szeressen bennünket.

Minden alkalommal, mikor kitárjuk a szívünket, pofára esünk.

Az anyám egész gyerekkorom alatt börtönben volt,

és apám sem volt velem,

még a keresztnevét sem tudtam 6. osztályos koromig.

De ott voltak nekem a nagyszüleim,

az anyai nagyszüleim, Joseph és Shirley,

akik nem sokkal a harmadik születésnapom előtt fogadtak örökbe,

és sajátjuknak tekintettek.

Azután, hogy már öt gyereket felneveltek.

Tehát két ember, aki a nagy gazdasági világválság idején nőtt fel,

akkor a 80-as évek elején bevállalt még egy gyereket.

A Krosoczka család helyzetkomédiájában

én voltam Oliver unokatestvér,

az új gyerek, aki megjelent a semmiből.

Szívesen mondanám, hogy az élet nagyon könnyű volt velük.

Naponta két csomag cigarettát szívtak el, egyenként, füstszűrő nélkülit,

és mire hat éves lettem,

már tudtam rendelni egy Southern Comfort Manhattant,

szárazon, citromhéjjal, extra jéggel.

A jeget külön, hogy több alkohol férjen az italba.

De ők őrülten szerettek. Annyira szerettek.

Támogatták az alkotói hajlamaimat,

mivel a nagyapám is önmegvalósító figura volt.

A saját maga vezetett gyárban dolgozott.

A nagyanyám háztartásbeli volt.

De itt volt ez a gyerek, aki imádta a Transformerst,

Snoopyt és a Tini Nindzsa Teknőcöket.

Beleszerettem a rajzfilmfigurákba, akikről olvastam,

és a barátaimmá váltak.

A legjobb barátaim azok a rajzfilmfigurák voltak,

akiket a könyvekből ismertem.

Worcester, Massachusettsben lévő Gates Lane Általános Iskolába jártam,

ahol csodálatos tanáraim voltak,

különösen Mrs. Alisch az 1. osztályban.

Még mindig, még mindig emlékszem arra a szeretetre,

amit diákként tőle kaptunk.

Mikor 3. osztályos lettem,

hatalmas dolog történt.

Egy író, Jack Gantos ellátogatott az iskolánkba.

Egy publikáló író eljött hozzánk, és beszélt arról,

amivel foglalkozott.

Azután mindannyian visszamentünk az osztályterembe,

és lerajzoltuk a fő karaktert, Rosszcsont Ralphot,

a saját interpretációnkban.

Az író hirtelen megjelent az ajtónkban,

emlékszem, ahogy ballagott a padsorok között,

egyik gyerektől a másikig, ránézett a padokra, de nem szólt egy szót sem.

Mellettem megállt,

rákoppintott a padomra, és azt mondta:

"Helyes macska." (Nevetés)

Azzal tovább ballagott.

Két szó, ami óriási hatással volt az életemre.

3. osztályos koromban írtam először könyvet,

"A bagoly, aki azt gondolta, a legjobban repül." (Nevetés)

Meg kellett írnunk a saját görög mítoszunkat,

a saját készítésű történetünket, így egy bagolyról írtam,

aki repülőversenyre hívta Hermészt.

A bagoly csalt,

és Hermész, mint görög isten, irdatlan haragra gerjedt,

és a baglyot holddá változtatta,

így a bagolynak holdként kellett leélnie a hátralévő életét,

míg éjszaka a családját és a barátait nézte játék közben. (Nevetés)

Igen. (Nevetés)

A könyvemnek címlapja is volt.

8 évesen nyilvánvalóan aggódtam a szellemi tulajdonom miatt.

(Nevetés)

Ez egy képekkel és szavakkal elmesélt történet volt,

ugyanúgy, mint, amivel most is foglalkozom,

néha engedem, hogy a szavak kerüljenek előtérbe,

néha pedig hagyom, hogy a képek vigyék a maguk

útján a történetet.

A kedvencem "A szerzőről" oldal.

(Nevetés)

Így már fiatal korban megtanultam, hogy harmadik személyben

írjak magamról.

Szeretem azt az utolsó mondatot: "Örömét lelte e könyv írásában."

Szívesen írtam a könyvet, mert imádtam a képzeletemet használni,

és az írás erről szól.

Az írás az, amikor papírra veted a fantáziádat.

Egészen megrémülök, mert mostanában sok iskolába ellátogatok,

és úgy tűnik, hogy a gyerekeknek ismeretlen fogalom

az, hogy papíron használják a képzeletüket,

ha egyáltalán szabad nekik tanítási idő alatt rajzolni.

Annyira szerettem írni, hogy, amikor csak hazaértem az iskolából,

papírlapokat vettem elő,

összefűztem őket,

hogy teleírjam őket szavakkal, és telerajzoljam őket képekkel,

csak azért, mert szerettem a képzeletemet használni.

Így váltak ezek a karakterek a barátaimmá.

Volt egy tojás, egy paradicsom, egy fejes saláta és egy tök,

ők mindannyian a Hűtőszekrényvárosban laktak.

Egyik kalandjuk során egy kísértetházban jártak,

ami tele volt veszélyekkel,

mint egy gonosz turmixgép, aki megpróbálta felaprítani őket,

egy gonosz kenyérpirító, aki megpróbálta elrabolni a kenyérpárt,

és egy gonosz mikrohullámú sütő, aki megpróbálta felolvasztani a barátjukat,

a darab vajat. (Nevetés)

Saját képregényeket is készítettem,

ez volt a másik módja annak, hogy történetek meséljek el

szavak és képek segítségével.

Mikor 6. osztályos voltam,

a közfinanszírozás szinte teljesen megszüntette a worcesteri

állami iskolarendszer művészeti költségvetését.

Először hetente egyszer volt művészetórám,

majd havonta kétszer,

aztán egyszer, és végül teljesen megszűnt.

A nagyapám, aki bölcs ember volt,

ezt problémának tartotta, mert tudta,

hogy az volt az egyetlen dolog, amit szerettem. Nem sportoltam.

A művészet volt a nekem való.

Egyik este besétált a szobámba,

leült az ágyam szélére,

és azt mondta: "Jarrett, ha te is szeretnéd,

akkor beíratunk a Worcester Művészeti Múzeum óráira."

Annyira izgatott voltam.

Így a 6. osztálytól a 12-ig

hetente egyszer, kétszer, néha háromszor

a Művészeti Múzeumban vettem órákat,

és olyan gyerekekkel voltam körülvéve, akik imádtak rajzolni,

olyan gyerekekkel, akikkel közös volt a szenvedélyünk.

A kiadói karrierem akkor indult el, mikor megterveztem

a nyolcadikos évkönyvem borítóját.

Ha a ruha stílusán csodálkoznak, amibe a kabalánkat öltöztettem,

abban az időben nagyon odavoltam Bell Biv DeVoe-ért, MC Hammerért

és Vanilla Ice-ért. (Nevetés)

A mai napig tudok karaokézni az "Ice, Ice Baby"-re

anélkül, hogy a kivetítőre néznék.

Ne kísértsenek, mert megteszem.

Magániskolába kerültem.

Óvodától 8. osztályig, állami iskola, de valamilyen oknál fogva

a nagyapám ideges lett, mert

a helyi középiskolában leszúrtak valakit, aki meg is halt,

és nem akarta, hogy oda járjak.

Azt akarta, hogy magániskolába járjak, és választhattam.

"Mehetsz a Holy Name-be, ami koedukált,

vagy a St. John's-ba, ami fiúiskola."

Nagyon bölcs ember, mert úgy éreztem,

én hozom a döntést,

de ő tudta, hogy nem fogom a St. John's-t választani.

Így a Holy Name Középiskolába mentem,

a váltás nehéz volt, mert ahogy már mondtam,

nem sportoltam,

és az iskola nagyon a sportokra koncentrált,

de Mr. Shilale művészetóráin megnyugvást találtam.

Kivirultam itt.

Egyszerűen mindennap alig vártam , hogy beérjek az osztályterembe.

Hogy szereztem barátokat?

Vicces képeket rajzoltam a tanáraimról, -- (Nevetés) --

és körbeadtam.

Nos, 9. osztályban, angolórán,

a barátom, John, aki mellettem ült,

egy kicsit túlzásba vitte a nevetést.

Mr. Greenwood nem örült. (Nevetés)

(Nevetés)

Rögtön észrevette, hogy én voltam a felfordulás okozója,

és életemben először kiküldtek a folyosóra.

Azt gondoltam: "Ó, ne, végem.

A nagyapám meg fog ölni."

Kijött a folyosóra, és azt mondta:

"Hadd nézzem a papírt!"

Azt gondoltam: "Jaj, ne! Biztos, azt gondolja, hogy levél."

Fogtam ezt a képet, és odaadtam neki.

Egy ideig csendben ültünk,

majd azt mondta:

"Nagyon tehetséges vagy." (Nevetés)

"Nagyon jó vagy! Az iskolaújságnak

szüksége van egy új karikaturistára, ennek neked kell lenned.

Csak hagyd abba az óráimon való rajzolást!"

Így a szüleim sosem tudták meg.

Nem kerültem bajba. Bemutattak Mrs. Casey-nek,

aki az iskolaújságot vezette.

Három és fél évig én voltam

az iskolaújság karikaturistája,

és olyan komoly témákkal foglalkoztam, mint

a végzősök közönségesek,

az elsősök stréberek,

a szalagavató nagyon költséges. Nem is gondoltam volna, hogy egy szalagavató ennyibe kerül.

Majd az igazgató lett a témám,

azután pedig írtam egy folytatásos történetet egy Wesley nevű fiúról,

akinek nem volt szerencséje a szerelemben, össze-vissza esküdöztem,

hogy ez nem rólam szól.

Pár évvel később azonban teljesen én voltam.

De annyira klassz volt, hogy megírhattam ezeket a történeteket,

előjöhettem ezekkel a gondolatokkal,

és megjelenhettek az iskolaújságban.

Olyan emberek is olvashatták, akiket nem is ismertem.

Szerettem azt a gondolatot, hogy megoszthatom az elképzeléseimet

nyomtatott formában.

A 14. születésnapomra a nagyapám és a nagyanyám

minden idők legjobb ajándékát adták:

egy rajzasztalt, azóta is azon dolgozom.

Itt vagyok, 20 évvel később,

és még mindig ezen az asztalon dolgozom minden nap.

A 14. szülinapom estéjén

kaptam meg ezt az asztalt, és kínait ettünk.

A jóslatot:

"Sikeres leszel a munkádban."

Az asztalom bal felső sarkába ragasztottam,

és amint látják, még mindig ott van.

Nem igazán kértem soha semmit a nagyszüleimtől.

Nos, csak két dolgot: Rustyt, 4. osztályban,

aki egy nagyszerű hörcsög volt, és szép hosszú életet élt.

(Nevetés)

És egy videokamerát.

Csak egy videokamerát akartam.

Kérés és könyörgés után karácsonyra

kaptam egy használt videokamerát,

és azonnal elkezdtem a saját rajzfilmjeimet

készíteni.

Egész középiskola alatt saját rajzfilmeket készítettem.

10. osztályban meggyőztem az angoltanáromat,

hogy könyvismertetőt készíthessek Stephen King "Tortúra" című könyvéről,

animációs rövidfilm formájában. (Nevetés)

Továbbra is készítettem képregényeket.

Továbbra is készítettem képregényeket, és a Worcester Művészeti Múzeumban,

a lehető legjobb tanácsot kaptam, amit egy pedagógustól valaha kaphattam.

Mark Lynch csodálatos tanár,

és most is nagyon jó barátom.

14-15 éves voltam,

mikor besétáltam az óra közepén a képregény tanfolyamára,

és annyira izgatott voltam, hogy majd kicsattantam.

Volt egy könyvem, a "Hogyan rajzoljunk képregényt Marvel módra",

innen tanultam meg, hogy rajzoljak szuperhőst,

nőt, izmokat,

úgy, ahogy ki kell nézniük,

ha valamikor az X-Menhez vagy Pókemberhez kellene rajzolnom.

Elsápadt,

rám nézett és ezt mondta:

"Felejts el mindent, amit eddig tanultál!"

Nem értettem. A következőt mondta: "Nagyszerű stílusod van.

Ünnepeld a saját stílusodat! Ne úgy rajzolj, ahogy mondják!

Rajzolj továbbra is úgy, mint eddig,

mert nagyon jól csinálod!"

Tinédzser koromban, szorongó voltam, mint minden más tinédzser,

de miután 17 évig az anyám

hol megjelent az életemben, hol eltűnt, mint egy jojó,

és egy arc nélküli apa, már dühös voltam.

17 évesen találkoztam először apámmal,

akkor tudtam meg, hogy van egy fiú- és egy lánytestvérem, akik létezéséről addig nem is tudtam.

Aznap találkoztam először az apámmal,

amikor kiderült, hogy nem nyertem felvételt a Rhode Island Design Iskolába,

az egyetlen főiskolára, amit választottam.

Akkoriban egy hétig önkénteskedtem a Camp Sunshine-nál,

a legcsodálatosabb gyerekekkel dolgoztam,

leukémiás gyerekekkel, és egy Eric nevű gyerek megváltoztatta az életemet.

Eric nem élte meg a 6. születésnapját,

de Eric velem van mindennap.

Ezután az élmény után a művészettan tanárom, Mr. Shilale,

behozta ezeket a képeskönyveket,

ekkor azt gondoltam: "Képeskönyv gyerekeknek!",

és elkezdtem fiatal olvasóknak szóló könyveket írni,

végzős koromban.

Nos, végül bejutottam a Rhode Island Design Iskolába.

Másodévesként kerültem a RIDI-be,

és ott minden írással kapcsolatos kurzust felvettem, amit csak tudtam.

Ott írtam is egy történetet egy óriás, narancssárga, meztelen csigáról,

aki össze akart barátkozni ezzel a gyerekkel.

A gyerek nem volt türelmes vele.

Egy tucat kiadóhoz elküldtem ezt a könyvet,

és minden egyes alkalommal elutasították.

A Hole in the Wall Gang Camppel is kapcsolatba kerültem,

ez egy csodálatos tábor olyan gyereknek, akik különböző, súlyos betegségekben szenvednek.

Azok a táborban lévő gyerekek elolvasták a történeteimet,

felolvastam nekik. Tőlük kaptam visszajelzéseket a munkámra.

Lediplomáztam a RIDI-n. A nagyszüleim nagyon büszkék voltak,

Bostonba költöztem, és belevágtam egy üzletbe.

Létrehoztam egy műtermet, és próbáltam kiadót találni.

Szétküldtem a könyveimet. Százával küldtem szét képeslapokat

szerkesztőknek és művészeti vezetőknek,

de egyikre sem kaptam választ.

A nagyapám minden héten felhívott,

és megkérdezte: "Jarrett, mi újság? Van már munkád?"

Mert jelentős összeget fektetett

a főiskolai tanulmányaimba.

Azt mondtam: "Igen, van munkám. Gyerekkönyveket írok, és illusztrálok."

Erre ő ezt kérdezte: "És, ki fizet érte?"

Azt válaszoltam: "Senki, senki, még senki.

De tudom, hogy sikerülni fog."

Akkor hétvégenként a Hole in the Wall idényen kívüli programtervezésében vettem részt,

hogy keressek egy kis pénzt, és próbáltam talpra állni.

Volt egy gyerek, aki nagyon hiperaktív volt,

"majomfiúnak" kezdtem nevezni.

Majd hazamentem, és írtam egy könyvet: "Jó éjt, Majomfiú" címmel.

Még egy utolsó adag képeslapot szétküldtem.

A Random House szerkesztőjétől kaptam egy emailt,

aminek a tárgya az volt, hogy: "Szép munka!" Felkiáltójel.

"Kedves Jarrett, megkaptam a képeslapját.

Tetszett a műve, ezért ellátogattam a weboldalára,

és azon tűnődtem, hogy próbálkozott-e már saját történetet írni.

Igazán tetszik a műve, és úgy látszik, hogy történet is áll mögötte.

Kérem, értesítsen, ha New Yorkban jár!"

Ez a Random House Gyerekkönyvek egyik szerkesztőjétől jött.

A következő héten "éppen" New Yorkban jártam.

(Nevetés)

Találkoztam ezzel a szerkesztővel,

és az első könyvem, a "Jó éjt, majomfiú" szerződésével

hagytam el New Yorkot.

2001. június 12-én adták ki.

A helyi újságunk ünnepelte a hírt.

A helyi könyvesbolt nagyot kaszált.

Minden könyvet eladtak.

A barátom ezt halotti tornak nevezte, de jó értelemben,

mert mindenki, akit valaha ismertem sorban ott állt, hogy lásson,

és nem voltam halott. Csak könyveket dedikáltam.

A nagyszüleim mind ennek a középpontjába kerültek.

Annyira boldogok voltak. Büszkébbek már nem is lehettek volna.

Ott volt Mrs. Alisch. Ott volt Mr. Shilale. Ott volt Mrs. Casey.

Mrs. Alisch előretolakodott a sorban, és azt mondta:

"Én tanítottam meg olvasni!" (Nevetés)

Ezután olyan dolog történt, ami megváltoztatta az életemet.

Megkaptam az első jelentős rajongói e-mailemet,

egy gyerektől, aki annyira szerette a Majomfiút,

hogy majomfiús születésnapi tortát akart.

Egy 2 évesnek ez olyan, mint a tetoválás. (Nevetés)

Nem? Csak egy születésnapunk van egy évben.

És neki ez csak a második.

Elém került egy fénykép, és azt gondoltam:

"Ez a kép a tudatában fog élni

egész életében. Mindig a családi fotóalbumában

lesz ez a kép."

Így az a fénykép, attól a pillanattól kezdve

bekeretezve ott volt előttem, míg a többi könyvemet írtam.

10 képeskönyvet adtam ki.

"Punk Farm", "Zacskófej", "Ollie, a lila elefánt".

Éppen befejeztem a 9. könyvemet,

a "Konyhás néni" sorozatot, ami egy képregény sorozat

egy konyhás néniről, aki a bűnözés ellen harcol.

Várhatóan kiadásra kerül egy gyermekkönyv

"Kacsacsőrű rendőrosztag: A brekegő béka" címmel.

Az országot járva számtalan iskolába ellátogatok,

sok gyerekkel tudatom, hogy nagyszerű macskákat rajzolnak.

Találkoztam Zacskófejekkel.

A konyhás nénik igazán jól bánnak velem.

Ismert lett a nevem,

a gyerekek tették azzá.

Most már másodszorra, a "Konyhás néni" sorozat

3. vagy 4. kategóriában megnyerte a Children's Choice Book of the Yeart,

és a győzteseket bemutatták

egy kivetítőn a Times Square-en.

A "Punk Farm" és a "Konyhás néni" megfilmesítése folyamatban van,

így filmproducer is vagyok,

és tényleg azt gondolom, hogy ez annak a videokamerának köszönhető,

amit 9. osztályos koromban kaptam.

Láttam már "Punk Farm" szülinapi bulikat,

embereket "Punk Farm"-nak öltözve Halloweenkor,

"Punk Farm" gyerekszobát,

ami mondjuk egy kicsit aggaszt a gyerek hosszútávú jóléte miatt.

A legcsodálatosabb rajongói leveleket kapom,

a legcsodálatosabb projekteket,

és a legnagyobb dolog tavaly Halloweenkor történt.

Megszólalt a csengő, és egy trick-or-treater volt

az egyik karakteremnek öltözve. Ez annyira klassz volt.

A nagyszüleim már nem élnek,

így a tiszteletükre ösztöndíjat indítottam a Worcester Művészeti Múzeumban

nehéz helyzetben lévő gyerekek számára,

akiknek a gondviselői nem engedhetik meg maguknak az órákat.

Az első 10 év kiadói munkámat mutatták be,

és tudják ki jött el ünnepelni? Mrs. Alisch.

Azt kérdeztem: "Mrs. Alisch, hogy van?"

Ő így válaszolt: "Itt vagyok." (Nevetés)

Ez igaz. Életben van, és ez nagyon jó hír.

A legszebb pillanat számomra.

A legfontosabb munkám most az, hogy apa vagyok,

két gyönyörű lányom van.

A célom, hogy körülvegyem őket inspirációval,

a könyvekkel, amik a házunk minden szobájában ott vannak,

a falfestményekkel, amiket a szobájukban festettem,

a kreatív pillanatokkal, csendes időszakban,

arcokat rajzolunk a teraszra,

hagyom, hogy ahhoz a bizonyos asztalhoz odaüljenek,

aminél az elmúlt 20 évben én ültem.

Köszönöm. (Taps)