Minden tavasszal

kalandvágyók százai álmodoznak

a Csomolungma, 
angolul Mount Everest csúcsairól.

Akár hónapokig is várakoznak 
az alaptáborban,

hogy megmászhassák a hegy 
büszke és veszélyes csúcsát.

De miért kockáztatják annyian életüket?

A kihívásért?

A kilátásért?

Hogy a fellegekben érezhessék magukat?

Az Everest sokakat "a Föld legmagasabb 
csúcsa" cím miatt vonz.

Itt azonban tennünk kell 
egy fontos megjegyzést.

Valójában hegylábtól a csúcsig mérve
a Hawaii-i Mauna Kea a legmagasabb,

de 8850 méterével

az Everest rendelkezik a legnagyobb
tengerszint feletti magassággal.

Keletkezésének megértéséhez

a Föld rétegeinek mélyébe 
kell tekintenünk,

ahol a kontinentális lemezek találkoznak.

Földünk felszíne akár a tatu páncélja:

a lemezek folyamatosan

egymás fölé, alá

és egymás körül mozognak.

A lemezek hatalmas méretéhez képest
a mozgás viszonylag gyors:

évente 2-4 centimétert mozdulnak el,

az emberi köröm növekedéséhez
hasonló sebességgel.

Amikor két lemez összeütközik,

az egyik magasan kiemelkedik, felgyűrődik,

helyet teremtve a másik,
alábukó kőzetlemeznek.

Így keletkezett az Everest.

50 millió éve az Indiai kőzetlemez
északra mozdult,

beleütközve a nagyobb Eurázsiai lemezbe,

és e gyűrődés hatalmas 
felemelkedésben végződött.

A Csomolungma ennek a
középpontjában helyezkedik el,

a két lemez találkozási pontjánál.

A hegységekre azonban más erők
is formáló hatást fejtenek ki.

Ahogy a föld, úgy a levegő
is emelkedésre kényszerül.

Emelkedés közben a levegő lehűl,
melynek hatására a vízpára lecsapódik,

esőt vagy havazást fakasztva.

E folyamat pedig lekoptatja a felszínt,

feloldva vagy lebontva a kőzeteket, 
amit eróziónak is nevezünk.

A lefolyó csapadék magával ragadja 
a lebontott kőzeteket,

tovább alakítva a felszínt,

mély völgyeket és egyenetlen 
csúcsokat hagyva maga után.

A gyűrődés és erózió adja
a hegységek karakterét.

Ha összehasonlítjuk a Himalája
mennyei csúcsait

az Appalache megnyugtató lankáival,

láthatjuk, hogy nem minden hegy egyforma.

A múló idő is fontos tényező.

Amikor a lemezek találkoznak, 
a felemelkedés gyorsan megtörténik,

a csúcs meredeken tör fel.

Ahogy az idő telik, a gravitáció 
és a víz lekoptatja őket.

Az erózió túltesz a felemelkedésen,

gyorsabban lekoptatva a csúcsokat, 
mint ahogy azok emelkednek.

A harmadik formáló tényező az éghajlat.

Fagypont alatt bizonyos 
hómennyiség nem olvad el,

hanem lassan összesűrűsödve jeget alkot.

Ezt nevezzük hóhatárnak, ami különböző
magasságokon húzódik a Földön,

éghajlattól függően.

Sarkvidéken ez a tengerszint.

Az Egyenlítő közelében 5000 méter 
magasra kell másznunk,

hogy elég hideg legyen a jégképződéshez.

A tömör jég saját hatalmas súlya
következtében lassú,

lefelé irányuló mozgásba kezd, 
amit gleccserjelenségnek nevezünk.

Ez pedig tovább morzsolja 
az alatta lévő kőzeteket.

Minél meredekebb a hegy, 
annál gyorsabban mozog a jég,

így sebesebben koptatva a felszínt.

A gleccserek gyorsabban változtatják
a tájképet, mint az eső és a folyók.

Amikor a gleccserek a csúcshoz tapadnak,
súlyuk következtében

körfűrész módjára nyesik le a hegytetőt.

Hogyan maradt ilyen magas a Himalája?

A hatalmas kontinentális ütközés, 
amiből kiemelkedett,

az elsődleges ok.

Másodsoron a hegység 
közel fekszik a trópusokhoz,

így a hóhatár magas, a gleccserek
pedig viszonylag kis méretűek,

kevés erővel rendelkeznek 
a felszín alakításához.

A hegység tökéletes természeti feltételek

között húzódik, hogy megtartsa 
masszív vonulatait.

De ez sem fog örökké tartani.

Gyorsan változó világunkban
a kontinentális lemezek,

a Föld éghajlata,

és a bolygó eróziós folyamatai
egy napon összefognak,

és koptatni kezdik az Everestet.

Egyelőre azonban továbbra is a hegymászók,

kalandvágyók,

és álmodozók legendás álma marad.