Minden tavasszal
kalandvágyók százai álmodoznak
a Csomolungma,
angolul Mount Everest csúcsairól.
Akár hónapokig is várakoznak
az alaptáborban,
hogy megmászhassák a hegy
büszke és veszélyes csúcsát.
De miért kockáztatják annyian életüket?
A kihívásért?
A kilátásért?
Hogy a fellegekben érezhessék magukat?
Az Everest sokakat "a Föld legmagasabb
csúcsa" cím miatt vonz.
Itt azonban tennünk kell
egy fontos megjegyzést.
Valójában hegylábtól a csúcsig mérve
a Hawaii-i Mauna Kea a legmagasabb,
de 8850 méterével
az Everest rendelkezik a legnagyobb
tengerszint feletti magassággal.
Keletkezésének megértéséhez
a Föld rétegeinek mélyébe
kell tekintenünk,
ahol a kontinentális lemezek találkoznak.
Földünk felszíne akár a tatu páncélja:
a lemezek folyamatosan
egymás fölé, alá
és egymás körül mozognak.
A lemezek hatalmas méretéhez képest
a mozgás viszonylag gyors:
évente 2-4 centimétert mozdulnak el,
az emberi köröm növekedéséhez
hasonló sebességgel.
Amikor két lemez összeütközik,
az egyik magasan kiemelkedik, felgyűrődik,
helyet teremtve a másik,
alábukó kőzetlemeznek.
Így keletkezett az Everest.
50 millió éve az Indiai kőzetlemez
északra mozdult,
beleütközve a nagyobb Eurázsiai lemezbe,
és e gyűrődés hatalmas
felemelkedésben végződött.
A Csomolungma ennek a
középpontjában helyezkedik el,
a két lemez találkozási pontjánál.
A hegységekre azonban más erők
is formáló hatást fejtenek ki.
Ahogy a föld, úgy a levegő
is emelkedésre kényszerül.
Emelkedés közben a levegő lehűl,
melynek hatására a vízpára lecsapódik,
esőt vagy havazást fakasztva.
E folyamat pedig lekoptatja a felszínt,
feloldva vagy lebontva a kőzeteket,
amit eróziónak is nevezünk.
A lefolyó csapadék magával ragadja
a lebontott kőzeteket,
tovább alakítva a felszínt,
mély völgyeket és egyenetlen
csúcsokat hagyva maga után.
A gyűrődés és erózió adja
a hegységek karakterét.
Ha összehasonlítjuk a Himalája
mennyei csúcsait
az Appalache megnyugtató lankáival,
láthatjuk, hogy nem minden hegy egyforma.
A múló idő is fontos tényező.
Amikor a lemezek találkoznak,
a felemelkedés gyorsan megtörténik,
a csúcs meredeken tör fel.
Ahogy az idő telik, a gravitáció
és a víz lekoptatja őket.
Az erózió túltesz a felemelkedésen,
gyorsabban lekoptatva a csúcsokat,
mint ahogy azok emelkednek.
A harmadik formáló tényező az éghajlat.
Fagypont alatt bizonyos
hómennyiség nem olvad el,
hanem lassan összesűrűsödve jeget alkot.
Ezt nevezzük hóhatárnak, ami különböző
magasságokon húzódik a Földön,
éghajlattól függően.
Sarkvidéken ez a tengerszint.
Az Egyenlítő közelében 5000 méter
magasra kell másznunk,
hogy elég hideg legyen a jégképződéshez.
A tömör jég saját hatalmas súlya
következtében lassú,
lefelé irányuló mozgásba kezd,
amit gleccserjelenségnek nevezünk.
Ez pedig tovább morzsolja
az alatta lévő kőzeteket.
Minél meredekebb a hegy,
annál gyorsabban mozog a jég,
így sebesebben koptatva a felszínt.
A gleccserek gyorsabban változtatják
a tájképet, mint az eső és a folyók.
Amikor a gleccserek a csúcshoz tapadnak,
súlyuk következtében
körfűrész módjára nyesik le a hegytetőt.
Hogyan maradt ilyen magas a Himalája?
A hatalmas kontinentális ütközés,
amiből kiemelkedett,
az elsődleges ok.
Másodsoron a hegység
közel fekszik a trópusokhoz,
így a hóhatár magas, a gleccserek
pedig viszonylag kis méretűek,
kevés erővel rendelkeznek
a felszín alakításához.
A hegység tökéletes természeti feltételek
között húzódik, hogy megtartsa
masszív vonulatait.
De ez sem fog örökké tartani.
Gyorsan változó világunkban
a kontinentális lemezek,
a Föld éghajlata,
és a bolygó eróziós folyamatai
egy napon összefognak,
és koptatni kezdik az Everestet.
Egyelőre azonban továbbra is a hegymászók,
kalandvágyók,
és álmodozók legendás álma marad.