Ma délután szeretnék kicsit eltérni

az eredeti tervektől.

A külpolitikáról tájékozódhatnak úgy is,

ha megnézik Rachel Maddow
vagy valaki más műsorát,

de most...
(Nevetés)

a fiatalokról és a rendről 
szeretnék beszélni,

fiatalság és a rend.

Ez a kép múlt szerda délután készült

egy New York-i iskolában, Brooklynban,

a jezsuita fenntartású
Cristo Rey középiskolában.

Az ottani diákoknak tartottam előadást.
Nézzenek csak rájuk.

Három oldalról vettek körül.

Jól látható, hogy majdnem mind kisebbségi,

és az is, hogy az épület elég sivár.

Egy régi New York-i iskolaépület,
semmi különös.

Még ma is régi fatábláik vannak
meg hasonlók.

Körülbelül 300 gyerek jár ide.

Az iskola 4 éve működik.

Mostanában végez az első osztály.

Huszonketten ballagnak el,

és mind a 22 továbbtanul.

Mindannyian csonka családból jöttek,

általában az édesanyjukkal 
vagy a nagymamájukkal élnek,

Ez a családjuk.

Azért járnak ide, hogy tanuljanak

és szocializálódjanak

Szóval elkészült ez a kép,

és múlt héten fel is került
a Facebook oldalamra.

Valaki ezt írta alá:

"Miért kell a fiúnak
vigyázzban állnia előtte?"

Valaki ezt válaszolta:
"De milyen jól néz ki!" (Nevetés)

Tényleg jól néz ki,
mert a fiataloknak tartás kell.

Minden iskolai látogatásomkor
bevetek egy trükköt.

Miután szólok néhány szót a gyerekekhez,

megkérem őket,
hogy tegyenek fel kérdéseket.

Mikor felteszik a kezüket, odahívom őket.

Ki kell jönniük, meg kell állniuk előttem:

vigyázzállásban, mint a katonáknak.

"Nyújtsd ki a karod a törzsed mellett!

Emeld fel a fejed! Nyisd ki a szemed!
Nézz egyenesen előre,

és tedd fel a kérdést hangosan,
hogy mindenki hallja!"

Nincs görnyedés,
nincs lógó gatya meg ilyenek.

(Nevetés)

Ez a fiatalember –
Cruz volt a vezetékneve – imádta ezt.

Ezzel van tele a Facebook oldala, 
feltette az internetre.

(Nevetés)

Szóval sokak szerint
barátságtalan voltam a gyerekkel.

Pedig nem. Csak vicceltünk kicsit.

Az igazság az, hogy már
évek óta így csinálom:

minél kisebbek,
annál viccesebb az egész.

Amikor hat-, hétévesekkel találkozom,

ki kell találnom valamit,
hogy csöndben maradjanak.

Tudják, hogy van:
mindig elkezdenek zsezsegni.

Így aztán játszom velük kicsit,

mielőtt vigyázzba állítom őket.

Azt mondom: " Figyeljetek csak!
Mikor a katonaságban

figyelni kell,

van egy parancsszavunk.
Azt mondjuk: "Pihenj!"

Ez azt jelenti, hogy mindenki
maradjon csendben és figyeljen.

Értitek?"

"Aha, aha, aha!" "Akkor gyakoroljuk ezt!
Kezdjetek el beszélgetni!"

Körülbelül tíz másodpercig hagyom őket,
aztán elkiáltom magam: "Pihenj!"

"Jaj!" (Nevetés)

"Igenis, tábornok úr!
Igenis, tábornok úr!"

Próbálják ki a gyerekeken otthon.
Nézzék meg, működik-e. (Nevetés)

Nem hiszem, hogy fog.

Mindenesetre ezt szoktam
játszani velük.

Nyilvánvaló, hogy ennek a hátterét
a katonai múltam adja.

Felnőtt életem nagy részében,

ahogy mondani szoktam, felfegyverzett
gyerekekkel, tinédzserekkel dolgoztam.

Miután beállnak a seregbe,

első dolgunk az,

hogy valamilyen szervezett formába,
egységekbe rendezzük őket.

Mindenki egységes
öltözéket kell viseljen,

levágjuk a hajukat,
hogy egységesen nézzenek ki.

Csapatokba rendezzük őket.

Megtanulják, mi a jobbra át és a balra át.

Megtanulnak engedelmeskedni,
és megtanulják,

mi a következménye,
ha nem teljesítik a parancsot.

Így alakul ki a rend.

Aztán megismerkednek valakivel,
akit szinte azonnal utálni fognak:

a kiképző őrmesterrel.
És utálják.

A kiképző tiszt üvölt velük,

mindenféle borzalmas feladatot
végeztet velük,

de aztán, ahogy telik az idő, 
valami elképesztő dolog történik.

Mikor kialakul a rend,

amikor kezdik megérteni, mi miért van,

amikor megértik, hogy:
"Anyuci nincs itt, fiam.

Én vagyok a legrosszabb rémálma. 
Én vagyok az apja meg az anyja.

Ez van. Érti, fiam?

Bizony. És mikor kérdezek valamit,
csak három lehetséges válasz van:

igen, uram; nem, uram;
nincs mentségem, uram.

Ne magyarázkodjon nekem,
hogy miért mulasztott.

Csak igen, uram; nem uram
vagy nincs mentségem, uram."

– Nem borotválkozott. – De uram...

– Nem! Ne kezdje nekem, hogy hányszor
vágta meg reggel az arcát.

Azt mondtam, nem borotválkozott.

– Nincs mentségem, uram!
– Ezt már szeretem, gyorsan tanul.

Meglepődnének, ha tudnák,
mit el nem lehet érni velük,

miután megtanulják a rendet.

18 hét alatt minden kialakul. Beérnek.

És tudják mit? Még a kiképző tisztjükre
is megtanulnak felnézni.

Sosem felejtik el, ki volt a kiképzőjük.

Megtanulják tisztelni.

Ezért gondolom, hogy nagy szükség lenne
erre a fajta rendre és tiszteletre

a gyerekeink életében.

Sok időt töltök fiatalokkal,

és sokaknak fel szoktam tenni a kérdést:
Mikor kezdődik a nevelés?

Mindig arról beszélünk,
hogy oktatási reformra van szükség.

Tegyünk többet a tanárokért!
Legyen több számítógép az iskolákban!

Legyen minden online!

De ez nem old meg mindent.
Ez csak része a megoldásnak.

Az igazi megoldás ott kezdődne, ha már
eleve úgy jönnének a gyerekek iskolába,

hogy a szívükben és a lelkükben rend van.

Mikor kezdődik a tanulási folyamat?
Első osztályban?

Nem, nem. Abban a pillanatban kezdődik,

mikor az anya először tartja
a gyermekét a karjaiban.

A gyerek felnéz az anyjára,

és azt gondolja: "Ó, ez biztos az anyukám.

Ő az, aki etet.

És igen, mikor valami
nincs rendben ott lent,

gondoskodik rólam.

Az ő nyelvét fogom megtanulni."

És abban a pillanatban,
ki is zár minden más nyelvet,

amit ebben az életkorban megtanulhatna.

Három hónapig csak az anya van.

A tanulás azzal a személlyel kezdődik,

aki gondozza: legyen az az anya,
a nagymama vagy bárki.

Itt kezdődik a tanulás.

Ezzel kezdődik a beszéd.

Ezzel kezdődik a szeretet. 
Ezzel kezdődik a rend.

Ilyenkor kezdjük
belenevelni a gyerekekbe, hogy:

"Különleges vagy.

Más vagy mint bármelyik
másik gyerek a világon.

Olvasunk neked."

Az a gyerek, akinek nem olvasnak,

hátrányos helyzetben van,
mikor iskolába kerül:

az a gyerek, aki nem ismeri a színeket

vagy nem ismeri az órát,
nem tudja bekötni a cipőjét,

nem tudja, hogy kell ezeket csinálni,

nem tudja, mit jelent az,

amit nekem már gyerekkoromban
jól a fejembe véstek: "Figyelj oda!"

Figyelj oda, hogy viselkedsz! Figyelj oda
a felnőttekre! Figyelj oda, mit mondasz!

Így kell rendesen nevelni egy gyereket.

Most pedig már a kis unokáimon is látom,

a gyerekeim bánatára,

hogy ők is pont úgy viselkednek,
ahogy régen mi. De alakíthatjuk őket.

És ez is a feladat: felkészíteni
a gyerekeket a tanulásra, az iskolára.

Minden erőmmel azon vagyok,

hogy valahogy átadjam a gondolatot,

hogy szükség van iskola-előkészítőkre,
fontos a "Korai Előny" program,

szükség van terhesgondozásra.

A tanulási folyamat már
a gyerek születése előtt megkezdődik,

és ha elmarad, gondokba ütközhetünk.

Sok helyen találkozunk problémákkal.

Sok iskolában, ahová csillogó szemmel

érkeznek a gyerekek

kis hátizsákjukkal, 
kezdésre készen.

Aztán rájönnek, hogy ők nem olyanok,
mint a többi elsős,

akik már ismerik a könyveket,
akik olvastak, már ismerik az ábécét.

Harmadikos korukra azok a gyerekek,

akiknek korai éveikben nem volt részük
ebben a fajta rendben és figyelemben

észreveszik, hogy lemaradnak.
És mit csinálnak ekkor?

Rosszul fognak viselkedni.
Rosszul viselkednek.

És innen egyenes út vezet a börtönbe
vagy az iskolaelhagyáshoz.

Mindez előre látható.

Aki még harmadikban sem tud
az elvártaknak megfelelően olvasni,

18 éves korára jó eséllyel börtönbe kerül.

A bebörtönzési arány nálunk a legmagasabb,

mert nem indítjuk megfelelően
útnak a gyerekeket.

Könyvem utolsó fejezetének címe:

"A jó kezdés ajándéka".

A jó kezdés ajándéka. Minden gyereknek
szüksége van jó kezdésre.

Azon szerencsések közé tartozom,
akiknek ez megadatott.

Nem voltam különösebben jó tanuló.

Állami iskolába jártam New Yorkban,

és egyáltalán nem voltam jó tanuló.

Megvan a New York-i Oktatási Hivatal
teljes dokumentációja rólam:

az óvodától a főiskoláig.

Akkor kértem ki,
mikor ez első könyvem írtam.

Tudni akartam, jól emlékszem-e.

És, istenem, jól emlékeztem! (Nevetés)

Mindenből 3-as voltam. Végig.

Végül átvergődtem a középiskolán,

és bekerültem
a New York-i City College-ba.

78.3%-os átlaggal, amivel nem is 
lett volna szabad bejutnom.

A mérnöki karon kezdtem,

de csak hat hónapig bírtam.
(Nevetés)

Aztán elkezdtem a geológiát.
"Hegyek kezdőknek." Ez könnyű lesz!

És ekkor találtam rá
a tartalékos tisztképzésre.

Végre valami, amiben jó voltam,
amit szerettem csinálni.

És találtam ott egy csapat fiatalt,
akik ugyanígy voltak ezzel.

Akkor az egész életem a tartalékos
képzésnek és a hadseregnek szenteltem.

Mindig azt mondom a gyerekeknek,
hogy ahogy egyre idősebbek lesznek,

és egyre erősebb lesz bennük a fegyelem,

azokat a dolgokat keressék, amiben jók,
és amit szeretnek csinálni.

És ha ez a kettő együtt van jelen,
na, az a legjobb.

Ez így működik. Szerencsémre én
rátaláltam erre.

Szóval, a New York-i egyetemen
kezdett elegük lenni belőlem.

Négy és fél, majdnem öt éve jártam oda,

és a jegyeim sem voltak a legjobbak.

Néha gondjaim adódtak az iskolavezetéssel.

És akkor ezt mondták:
"De a tartalékosoknál olyan jól teljesít!

Nézzétek meg! Ott csupa ötös mindenből.
Másból viszont semmiből."

Aztán arra jutottak, hogy: "Rendben,
vegyük a jegyeket, amiket ott szerzett,

számítsuk bele az átlagába,
és majd meglátjuk, mi lesz."

Így is lett, és ez fel is vitte
az átlagom 2.0-re. (Nevetés)

Bizony. (Nevetés) (Taps)

Azt mondták: "Ezzel már elhelyezkedhet
valami kormányhivatalban.

Menjen csak a seregbe. Megszabadulunk
tőle. Nem látjuk többet."

Így aztán elküldtek a seregbe.

És láss csodát, sok évvel később,

én lettem a City College egyik legkiválóbb
egykori diákja. (Nevetés)

Ezért aztán mindenhol
elmondom a fiataloknak:

nem az számít, honnan jönnek,
hanem az, hogy mit kezdenek az életükkel.

Ez határozza meg, mi lesz belőlük.

Szerencsések, hogy egy olyan
országban élhetnek,

ahol bárhonnan indul is valaki,
vannak lehetőségei –

feltéve, hogy hisz magában,

hisz a közösségben, a hazájában,

és hisz abban, hogy előre tud lépni,

hogy fejlődhet és haladhat előre.

Ez a siker kulcsa.

De minden a jó kezdet
ajándékával kezdődik.

Ha nem adjuk meg ezt az ajándékot
minden gyereknek,

ha nem fektetünk
már a kezdetektől energiát ebbe,

nehézségekbe ütközünk.

Ez az oka, hogy az iskolaelhagyók aránya
összességében nagyjából 25%.

Ha a kisebbségeket nézzük,
ez az arány majdnem 50%

azokon a területeken,
ahol a jövedelmek alacsonyak,

mert ezek a gyerekek nem kapják meg
a jó kezdet ajándékát.

Számomra nem csak az jelentette
a jó kezdetet, hogy jó volt a családom,

hanem az is, hogy ez a család
elmondta nekem, hogy:

"Na, ide figyelj! Banánszállító hajókkal
érkeztünk ebbe az országba

1920-ban és 1924-ben.

Minden nap inunk szakadtáig dolgoztuk
a ruhagyárban,

de nem azért, hogy te meg
feldugjál valamit az orrodba,

vagy bajba kerülj. És ne is álmodj arról,
hogy abbahagyod az iskolát!"

Ha azzal állítottam volna haza
ezekhez a bevándorlókhoz, hogy:

"Tudjátok mit, elegem van a suliból!
Nem megyek többet!"

Azt mondták volna: "Ide se gyere többet!
Kerítünk helyetted egy másik gyereket!"

Ugyanilyen elvárásaik voltak
az összes unokatestvérem

"Ne merj szégyent hozni a családodra!"

Néha bajba keveredtem,

és mikor a szüleim hazajöttek,

a szobámban vártam, hogy mi lesz.

Oké, fogjatok egy szíjat, verjetek el, de
ne gyertek megint ezzel a szégyen izével.

Kiterjedt baráti köröm is volt.

(Nevetés)

és az egész bevándorló nagy család felé,
akik Dél-Bronxban éltünk.

Több is volt ez, mint egyszerű elvárás.

Úgy szúrták a szégyenérzetet
a szívünkbe, mint egy tőrt.

Csak ültem ott,
és azt mondogattam magamban:

Teljesen kész voltam, mikor
az anyám ezzel jött.

A gyerekeknek kellenek ezek.
Fontos, hogy tartozzanak valahová:

egy törzshöz, egy családhoz,
egy közösséghez.

Nálunk ezt a közösséget a nagynénéim 
jelentették, akik ilyen bérházakban laktak.

Nem tudom, önök közül hányan New York-iak.

Szóval ott voltak ezek a bérházak,

és ezek a nők mindig kint lógtak
valamelyik ablakban.

Ott könyököltek egy párnán.

Sosem mentek el onnan.
(Nevetés)

Biz' isten úgy nőttem fel, 
hogy jártam ezeket az utcákat,

és mindig ott voltak.

Sosem mentek el a mosdóba. 
Sosem főztek. (Nevetés)

Nem csináltak soha semmit.

Csak velünk voltak elfoglalva.

Mindig velünk foglalkoztak.

Nem érdekelte őket,

hogy orvos, ügyvéd
vagy tábornok lesz-e belőlünk:

és nem is gondolták,
hogy bárki a családból tábornok lesz.

Az volt a fontos, hogy tanuljunk,
szerezzünk valami állást.

"Ne gyertek nekünk az önmegvalósítással!

Szerezzetek állást és költözzetek el!"
(Nevetés)

"Nekünk nincs ilyesmire időnk.

És aztán majd segítetek minket.
Ezért vagytok, fiúk!"

Így aztán elkerülhetetlen volt,

hogy ezt mindenki tovább vigye
a saját családjába.

Ez nagyon fontos.
Mindannyian, akik itt vannak ma,

sikeres emberek,

biztos vagyok benne, hogy nagyszerű
családjuk van: gyerekeik, unokáik.

De ez nem elég. Fontos, hogy figyeljünk 
az olyan gyerekekre is,

mint Mr. Cruz,

akik vihetik valamire, ha megkapják
a szükséges kereteket,

ha felkaroljuk őket,
és segítjük, mentoráljuk őket,

ha klubokat indítunk
ezeknek a fiúknak és lányoknak,

ha finomítjuk az iskolarendszert,

ha arra törekszünk, hogy a legjobb legyen,

és nemcsak a saját gyerekünk iskolája,
hanem a harlemi iskolák is,

nemcsak a belvárosi Montessori iskola.

Mindannyian részt kell vállalnunk ebben.

Így nemcsak a gyerekeink
jövőjébe fektetünk be,

hanem a sajátunkba is.

Kisebbségi többségű ország leszünk,

amint felnő még egy generáció.

Azok lesznek többségben,
akik ma a kisebbséget alkotják.

Fel kell készíteni őket 
a többségi szerepre.

Lehetővé kell tennünk,
hogy vezetők lehessenek belőlük –

vezetői ennek a nagyszerű országnak,

az országnak, aminek párja nincs;

az országnak, ami nap mint nap
ámulatba ejt.

Az országnak, ahol nagy a széthúzás:
mindig huzakodunk valamin.

Így működik a rendszer.

Az ellentétek országa ez,
de a nemzetek nemzete is egyben.

Minden nemzetre hatással vagyunk,
és minden nemzet hat ránk.

Bevándorlók országa vagyunk.

Ezért van szükségünk 
egészséges bevándorlási politikára.

Ostobaság egészséges bevándorlási
politika nélkül létezni.

Fogadjuk be azokat, akik ennek a nagyszerű
nemzetnek részévé kívánnak válni.

Vagy küldjük őket haza,
de tanítsuk meg őket arra,

hogyan emelhetik ki
saját népüket a szegénységből.

Az egyik kedvenc történetem,
amit mindig szívesen mesélek el,

hogy mennyire szeretek
hazamenni New Yorkba,

szeretek szép napokon
végigsétálni a Park Avenue-n.

Megcsodálok mindent,

elnézem a világ minden tájáról
érkezett járókelőket.

De mindig meg kell állnom
valamelyik sarkon,

hogy hot dogot vegyek
a bevándorló mozgóárustól.

Azt a vacak, szottyos hot dogot. (Nevetés)

Mindegy hol vagyok, mit csinálok éppen,

ennek meg kell lennie.

Akkor is így volt,
amikor én voltam a külügyminiszter.

Kijöttem lakosztályomból,
a Waldorf Astoriából...

(nevetés)

...végigmentem az utcán,
és mikor odaértem az 55. utcához,

elkezdtem keresni a bevándorló mozgóárust.

Akkoriban öt testőr kísért

és három New York-i rendőrautó
cirkált körülöttem,

hogy biztos senki ne nyiffantson ki, mikor
végigmegyek a Park Avenue-n. (Nevetés)

Kértem egy hot dogot az árustól,

nekiállt, hogy elkészítse,
aztán körbenézett,

meglátta a testőröket és a rendőrautókat:

"Van zöldkártyám! Van zöldkártyám!" 
(Nevetés)

"Semmi baj. Semmi baj." (Nevetés)

Ma már egyedül megyek. Egyedül vagyok.

Nincsenek testőrök. Nincsenek
rendőrautók. Senki.

De hot dog az kell! (Nevetés)

Múlt héten is vettem. Kedd este.

A Columbus Circle-ön.

Ez a jelenet ismétlődik mindig:

odamegyek, kérek egy hot dogot,

az árus elkészíti, és mielőtt odaadná,

azt mondja: "Magát ismerem.
Szoktam látni a tévében.

Maga, ...maga Powell tábornok."

"Igen, így van" "Ó..."

Odaadom a pénzt.

"Nem tábornok. Nem fogadhatom el.
Már megkaptam a pénzt.

Amerika kifizette már.
Sosem felejtem el, honnan jöttem.

De most már amerikai vagyok.
Köszönöm, uram."

Megköszönöm a nagylelkűségét,
továbbmegyek,

és végig ez jár a fejemben: édes istenem,

ugyanez az ország fogadta be
90 évvel ezelőtt a szüleimet.

Még mindig ugyanaz
a nagyszerű ország vagyunk,

de ma már azok a fiatalok is
erősítenek minket,

akik a világ legkülönbözőbb
tájairól érkeztek.

Nekünk pedig, akik hozzá kívánunk járulni

ennek a nagyszerű országnak
az épüléséhez, kötelességünk biztosítani,

hogy egyetlen gyermek se maradjon le.

Nagyon köszönöm.

(Taps)