Ez a férfi a nagy-nagybácsim,

nagyapám öccse.

Joe McKennának hívták.

Fiatal férj, félprofi kosárlabda játékos

és tűzoltó volt New Yorkban.

A családtörténet szerint 
imádta, hogy tűzoltó.

1938-ban úgy döntött. 
hogy egyik szabadnapját

a tűzoltóságon tölti.

Hogy hasznossá tegye magát,
nekifogott a réztárgyakat fényezni,

a tűzoltókocsik korlátját,
a falakon lévő szerelvényeket,

és az egyik tűzoltótömlő-szórófejet,

egy óriási, nehéz fémdarabot,

amely a polcról leborulva ráesett.

Pár nappal később fájni kezdett a válla.

Rá két napra belázasodott.

A láza egyre csak nőtt.

A felesége ápolta, de bármit tett vele,

semmitől sem lett jobban.

A helyi orvos sem tudott segíteni rajta.

Leintettek egy taxit, és kórházba vitték.

A nővérek rögtön megállapították,
hogy fertőzése van,

melyet akkortájt vérmérgezésnek hívtak,

s bár valószínűleg nem mondták meg neki,

eleve tudták,

hogy tehetetlenek.

Nem tehettek semmit, 
mert a fertőzések gyógyítására

ma használatos szerek még nem léteztek.

A penicillinnel, az első antibiotikummal 
végzett kísérletek

még három évet várattak magukra.

Akik megfertőződtek, 
s ha szerencséjük volt, meggyógyultak,

vagy ha nem, belehaltak.

Nagy-nagybácsimnak nem volt szerencséje.

Egy hétig feküdt kórházban, rázta a hideg,

kiszáradt és félrebeszélt,

kómába esett, ahogy szervei 
felmondták a szolgálatot.

Állapota annyira kétségbeejtő volt,

hogy tűzoltó bajtársai sorba álltak, 
hogy vért adjanak neki

abban a reményben, hogy a vérében 
tomboló fertőzést meggyengíthetik.

Semmi sem használt. Elhunyt.

Csak 30 éves volt.

Ha visszatekintünk a történelemre,

a legtöbb ember úgy halt meg, 
mint a nagy-nagybácsim.

A legtöbben nem rákba 
vagy szívbetegségbe haltak bele,

azaz olyan életmód-betegségekbe, 
amelyek manapság a nyugati embert sújtják.

Nem ezekbe haltak bele, 
mert nem értek meg olyan életkort,

hogy kifejlődhessenek bennük.

Sebesülésekbe haltak bele:

felöklelte őket egy bika,

lelőtték őket a harctéren,

összezúzta őket valami 
az ipari forradalom egyik új üzemében;

de többnyire fertőzés következtében,

amely csak pontot tett arra, 
amit a sérülések megindítottak.

Az antibiotikumok megjelenésével 
minden megváltozott.

A korábban halálos ítélettel 
fölérő fertőzésekből

napok alatt ki lehetett gyógyulni.

Olyan volt, mint a varázslat.

Azóta a csudatévő gyógyszerek 
aranykorában élünk.

De most az aranykor végéhez közeledünk.

A nagy-nagybácsim az antibiotikumot 
megelőző korszak végső napjaiban halt meg.

Most az antibiotikum utáni 
korszak első napjaihoz érkeztünk,

mikor közönséges fertőzések,

mint pl. amely Joe-t leterítette,
ismét embert ölnek.

De már most is ölnek.

Az emberek ismét belehalnak fertőzésbe,

melyet az antibiotikum-rezisztencia okoz.

Hatása röviden a következő.

A baktériumok úgy küzdenek egymással 
az erőforrásokért, a táplálékért,

hogy halálos vegyületeket állítanak elő 
egymás elpusztítására.

Más baktériumok védekezésül

védekező módszereket fejlesztenek ki 
a vegyi támadások ellen.

Az első antibiotikumok gyártásakor

a laborokban ezekből a vegyületekből 
megcsináltuk a saját változatainkat,

és a baktériumok a támadásunkra 
úgy reagáltak, ahogy szoktak.

Azután a következő történt.

A penicillin 1943-ban került forgalomba,

a széles körű penicillin-rezisztencia
1945-re alakult ki.

A Vancomycint 1972-től használják,

a vancomycin-rezisztencia 
1988-tól figyelhető meg.

Az Imipenem 1985-től létezik,,

és a rezisztencia 1998-tól.

A Daptomycin, az egyik legújabb szer
2003-ban jött ki,

a rezisztencia pedig alig 
egy évvel később, 2004-ben.

70 éven át csiki-csukit játszottunk:

gyógyszer és a baktériumok
rezisztenssé válása,

újabb szer, ismét rezisztens bacilusok.

Viszont most a játék véget ér.

A baktériumokban olyan gyorsan 
kifejlődik az ellenálló képesség,

hogy a gyógyszergyáraknak 
nem érdekük antibiotikumok gyártása.

Vannak olyan világszerte 
terjedő fertőzések,

amelyekre a piacon lévő

100 antibiotikum közül

kettő lehet hatékony, de azoknak is 
mellékhatásuk van.

Vagy egy.

Vagy egy se.

A dolog így néz ki:

2000-ben az USA Betegség-ellenőrzési 
és -megelőzési Központja, a CDC,

föltárt egy esetet

egy észak-karolinai kórházban,

ahol a fertőzés kettő kivételével 
az összes gyógyszerre rezisztens volt.

Mára a KPC néven ismert fertőzés

három kivételével 
az USA összes államában elterjedt,

sőt elterjedt Dél-Amerikában, Európában

és a Közel-Keleten is.

2008-ban svéd orvosok

egy indiai férfinál diagnosztizáltak 
egy másik fertőzést,

amelyre minden gyógyszer, egyet kivéve,
hatástalan volt.

A rezisztenciát kialakító NDM nevű gén

mára Indiából Kínába, Ázsiába, Afrikába,

Európába, Kanadába 
és a USA-ba is továbbterjedt.

Természetes lenne abban reménykedni,

hogy ezek a fertőzések elszigetelt esetek,

de tény,

hogy az USA-ban és Európában

évente 50 ezren halnak meg

olyan fertőzésben, melyre nincs orvosság.

A brit kormányzat által engedélyezett,

antibiotikum-rezisztenciával 
kapcsolatos vizsgálat kimutatta,

hogy az egész világon jelenleg
évente 700 ezren halnak meg ez okból.

Megdöbbentő számú áldozat,

de az emberek nagy valószínűséggel 
nem érzékelik a veszélyt,

mert azt hiszik, hogy az áldozatok

intenzív osztályon ápoltak voltak,

vagy öregek otthonában élők, 
féllábbal már a sírban,

olyanok, akiknek a fertőzését 
még hírből sem ismerik,

vagy számukra elképzelhetetlen 
helyzetben voltak.

Senkinek eszébe sem jut, 
hogy a mai életünket gyakorlatilag

antibiotikumokkal tartják fönn.

Ha eltűnnének az antibiotikumok,

sok minden más is eltűnne:

Először is, a meggyengült immunrendszerű 
emberek védelme,

azaz a rákbetegeké, az AIDS-eseké,

a szervátültetetteké és a koraszülötteké.

Másodszor, bármely kezelés, 
amely idegen tárgyat juttat a szervezetbe:

szívrohamot követően behelyezett sztentek,
inzulinpumpák cukorbetegeknek,

dialízis, ízületpótlások.

Hány egészséges, baby boom idején 
születettnek kell csípő- vagy térdízület?

Egy nemrég készült tanulmány szerint
antibiotikumok nélkül

minden hatodik ember meghalna.

Hozzáteszem, hogy megszűnne a sebészet.

Sok műtét előtt a betegek megelőzésként

antibiotikumot szoktak kapni.

E védelem nélkül

megfosztanánk magunkat 
a testüregek felnyitásának lehetőségétől.

Megszűnnének a szívműtétek,

a prosztata-biopszia,

a császármetszés.

Ismét rettegnünk kellene a most 
semmiségnek tartott fertőzésektől.

A torokgyulladás egykor 
szívrendellenességet okozott.

A bőrfertőzések amputációhoz vezettek.

A szülésekbe még a legtisztább 
kórházakban is belehalt

minden századik anya.

A tüdőgyulladás 10 közül 
3 gyermek halálát okozta.

Ráadásul, elveszítenénk

mindennapi kényelmünk biztonságát is.

Tudván, hogy életünket veszíthetjük 
bármely sérüléstől,

motoroznánk-e,

lezúgnánk-e a sípályán,

létrára másznánk-e, hogy fölaggassuk
a karácsonyi lámpafüzért,

megengednénk-e gyermekünknek,
hogy baseballozzon?

Egyébként az első, aki penicillint kapott,

egy Albert Alexander nevű 
brit rendőr volt.

Úgy tönkretette a fertőzés, 
hogy fejbőréből genny szivárgott,

és fél szemét el kellett távolítani.

Fertőzését úgy szerezte,

hogy kertjében arcát 
megkarcolta egy tüske.

Az említett brit projekt, 
amelynek becslése szerint

évente 700 ezer haláleset történik,

azt is jövendöli, hogy ha nem leszünk 
úrrá a helyzeten,

2050-ig a halálos áldozatok száma 
eléri az évi 10 millió főt.

Hogy jutottunk el odáig,

hogy ilyen rémisztő mennyiségű

áldozatra kell számítanunk?

A súlyos válasz erre, hogy magunkat 
hibáztathatjuk érte.

A rezisztencia biztosan bekövetkező
biológiai folyamat,

de mi hibánk, hogy fölgyorsult.

Tékozlóan bántunk az antibiotikumokkal,

annyira meggondolatlanul, 
ami mai szemmel megdöbbentő.

A penicillin az 50-es évekig 
recept nélkül volt kapható,

a fejlődő világ nagy részén 
a legtöbbjük még ma is.

Az Egyesült Államok kórházaiban

az antibiotikumok 50%-át 
fölöslegesen rendelik.

Az orvosi rendelőkben 
fölírt antibiotikumok

45%-át olyan betegségekre adják, 
melyekre nem hatnak.

És ez csak ami az egészségügyet illeti.

A földkerekség nagy részén a legtöbb 
húscélú tenyészállat nap mint nap

antibiotikumot kap, 
de nem gyógyítás céljából,

hanem hogy hízzanak,

és hogy védve legyenek 
az iparszerű állattartás hatásaitól.

Az USA-ban az eladott antibiotikumok

vélhetően 80%-a nem humán célra jut,
hanem állattartó telepekre kerül,

s az így keletkező rezisztens kórokozók 
a gazdaságokból kijutva

az élővizekbe, a porba,

a levágott állatok húsába kerülnek.

A hal- és kagylótenyésztés is 
az antibiotikumok függvénye,

különösen Ázsiában,

s a gyümölcstermelés is 
az antibiotikumokon alapszik,

hogy védjük az almát, a körtét 
és a citrusféléket a növénybetegségektől.

Mivel a baktériumok átadhatják 
DNS-üket egymásnak,

mint egy utazó, aki bőröndjét 
átadja a reptéren,

ha egyszer már világra segítettük
a rezisztenciát,

fogalmunk sincs, merre terjed tovább.

Ez előrelátható volt.

Sőt, a penicillin felfedezője,

Alexander Fleming meg is jósolta.

1945-ben felfedezése elismeréseként 
Nobel-díjat kapott,

s egy röviddel később adott interjúban
ezt mondta:

"Az a meggondolatlan személy, 
aki a penicillin-kezeléssel játszadozik,

erkölcsileg felelős

minden egyes megfertőződött,

penicillin-rezisztens szervezetű 
ember haláláért."

"Remélem, hogy ezt a bajt 
el tudjuk kerülni" - tette hozzá.

Elkerülhetjük?

Vannak olyan új antibiotikumokat 
fejlesztő cégek,

amelyekkel a szuperbaktériumoknak 
soha nem volt dolguk.

Nagyon kellenek az új gyógyszerek,

és szükségünk van ösztönzőkre is:

kutatásfinanszírozás, 
hosszabb szabadalmi védettség,

díjak, amelyek újra antibiotikumok 
gyártására hívogatnak más cégeket is.

De valószínűleg ez nem lesz elegendő.

Megmondom, miért: A fejlődés mindig nyerő.

A baktériumok 20 percenként megújulnak.

A gyógyszervegyészek 10 év alatt 
fejlesztenek ki egy új szert.

Minden alkalommal, mikor antibiotikumot 
használunk,

a baktériumoknak milliárdnyi 
lehetőséget nyújtunk,

hogy a létrehozott védelmi kódokat

föltörjék.

Még nem volt olyan gyógyszer,

amely ne szenvedett volna tőlük vereséget.

Ez egy aszimmetrikus háború,

de változtathatunk a végkimenetelen.

Létrehozhatnánk az antibiotikumok 
használatáról automatikusan

és konkrétan tájékoztató 
adatgyűjtési rendszert.

Fölállíthatunk gyógyszerrendelés 
ellenőrző rendszert,

hogy minden receptet gondosan értékeljünk.

Fölkérhetjük a mezőgazdászokat, 
hogy mellőzzék az antibiotikumokat.

Ellenőrző rendszert állíthatunk föl,

amely közli, hol bukkan föl 
legközelebb rezisztens törzs.

Ezek a műszaki intézkedések.

De valószínűleg ezek sem elegendők.

ha magunk nem segítünk.

Az antibiotikum-rezisztencia: szokás.

Mindannyian tudjuk, milyen nehéz 
változtatni a szokásokon.

De társadalomként nemegyszer 
változtattunk rajtuk.

Valaha az emberek 
az utcára szórták a szemetet,

nem kapcsolták be a biztonsági övet,

középületekben dohányoztak.

Leszoktunk ezekről:

nem dobáljuk szanaszét a szemetet,

nem kockáztatunk súlyos baleseteket,

teszünk ki másokat a rák veszélyének,

mert eldöntöttük, hogy ezek drága dolgok,

rombolók, és nem állnak érdekünkben.

Megváltoztattuk a társadalmi normákat.

Meg tudjuk változtatni őket 
az antibiotikumokat illetően is.

Tudom, hogy az antibiotikum-rezisztencia

leküzdhetetlennek látszik,

de ha már vettek energiatakarékos izzót,

mert törődnek az éghajlatváltozással

vagy elolvassák a kekszes doboz címkéjét,

mert a pálmaolaj miatti 
erdőirtásra gondolnak,

akkor már érzik, mit jelent

egy apró lépést tenni 
egy óriási veszedelem megoldása felé.

Tehetünk hasonló lépéseket 
az antibiotikumokat illetően is.

Lemondhatunk egy antibiotikumról, 
ha nem biztos, hogy használ.

Ha a gyerek fülfertőzést kapott,
nem kell feltétlenül ragaszkodnunk hozzá,

amíg nem vagyunk biztosak, mi okozta.

Megkérdezhetjük minden étteremben,

minden szupermarketben

honnan veszik a húst.

Megfogadhatjuk egymásnak,

hogy soha többet nem veszünk 
antibiotikumot látott

baromfit, rákot vagy gyümölcsöt.

Ha így teszünk,

lassíthatjuk az antibiotikum 
utáni korszak eljövetelét.

De már a körmünkre égett a dolog.

1943-ban a penicillin indította 
az antibiotikumok korszakát.

Csupán 70 év alatt a katasztrófa 
közelébe sodortuk magunkat.

Nincs újabb 70 évünk

a kiút megtalálására.

Nagyon szépen köszönöm.

(Taps)