Valamit mindig mondunk,

amikor egy idegennel vagy a szomszédunkkal

találkozunk szembe.

"Jó napot, hogy van?

Szép napunk van.

Hogy érzi magát?"

Ezek elég semmitmondónak hangzanak, ugye?
Bizonyos mértékben azok.

Nincs szemantikai jelentésük.

Nem számít, hogy vagyok, 
vagy milyen napunk van.

Más az értelmük.

Társadalmi jelentésük van.

Amikor ezeket kimondjuk, azt jelezzük:

Látom, hogy itt vagy.

Szenvedélyem idegenekkel társalogni.

A szemükbe nézek, köszönök,

segítséget ajánlok, figyelek.

Mindenféle történeteket hallok.

Kb. hét éve kezdtem lejegyezni
a tapasztalataimat,

hogy rájöjjek a miértre.

Azt találtam, hogy valami 
csodás dolog megy végbe.

Majdhogynem poétikus.

Tényleg fölkavaró élmények voltak.

Meglepően élvezetesek.

Igazi érzelmi kapcsolatok voltak.

Fölszabadító pillanatok.

Egyszer épp az utcasarkon álltam,
vártam, hogy váltson a közlekedési lámpa,

és New York-i lévén

a csatornalefolyón álltam,

mintha ettől gyorsabban átkelnék.

Mellettem álldogált egy idős férfi.

Hosszú kabátot és valami
öreges kalapot viselt,

úgy nézett ki, mintha filmből
keveredett volna oda.

Megszólított:

"Ne álljon ott, beleeshet."

Nevetséges, nem?

De engedelmeskedtem neki,
és visszaléptem a járdára.

Elmosolyodott, és azt mondta:

"Helyes. Sohasem lehet tudni.

Megfordulok, maga meg zsupsz,

eltűnt valahová."

Hátborzongató volt,

s egyben csodálatos.

Szívélyes volt és boldog, hogy megmentett.

Futó ismeretség volt.

Egy pillanatra úgy éreztem,

hogy létezésemet észrevették,

és megérte engem megmenteni.

Az a szomorú,

hogy sokfelé a világban

úgy nevelnek minket: "Arra számíts,
hogy az idegenek biztos veszélyesek.

Ne bízz bennük, mert lehet,
hogy a károdat akarják."

Ám a legtöbb idegen nem veszélyes.

Feszélyezve érezzük magunkat velük,
mert nincs kapcsolatunk hozzájuk.

Nem tudjuk, mi a szándékuk.

Ahelyett, hogy a megérzésünkre
bíznánk magunkat és döntenénk,

leragadunk az "idegen" skatulyánál.

A kislányom négyéves.

Amikor az utcán köszönök valakinek,

meg szokta kérdezni, miért.

"Mama, ismerjük őket?"

Erre én: "Nem, de a szomszédjaink."

Ő: "A barátaink?"

"Nem, de jó szívélyesnek lennünk."

Minden alkalommal átgondolom,
mielőtt ezt mondanám neki,

mert bár komolyan gondolom,
de különösen nő lévén,

tudom, hogy nem minden idegen,
akivel az utcán találkozunk, jó szándékú.

Jó, ha az ember szívélyes, 
és jó megtanulni, mikor ne legyen.

De ez nem azt jelenti, hogy féljünk.

Két nagy előnye van,

ha félelem helyett 
a megérzésünkre támaszkodunk.

Az első: fölszabadít bennünket.

Amikor ezen tűnődünk,

megérzésünkre támaszkodva
skatulyák helyett, világos,

hogy mondani könnyebb, mint megtenni.

Agyunk skatulyákban gondolkozik.

Amikor az emberekre kerül sor,

leegyszerűsítéssel könnyebb
megismerni őket.

Férfit, nőt, fiatalt, időset, feketét,

barnát, fehéret, idegent, barátot látunk,

és az infót erre a körre korlátozzuk.

Mert gyors, egyszerű

és – ez vezet az előítélethez.

Az emberekre nem mint egyénekre gondolunk.

Egy amerikai kutató ismerősöm
gyakran szokott egyedül utazgatni

Közép-Ázsiában és Afrikában.

A hölgy teljesen idegenként jár-kel

ott, azokban a városokban.

Nincs kötődése, nincsenek kapcsolatai.

Idegen.

A túlélési stratégiája a következő:

legyen egy idegen, 
aki hús-vér személyiségnek tekint.

Ha ez sikerül, 
majd mások is ilyennek látnak.

A másik előnynek, hogy megérzésünket
használjuk, a meghittséghez van köze.

Tudom, hogy ez kissé 
ellentmond a józan észnek.

Meghittség és idegenek?

De e gyors kölcsönhatások
a szociológusok által

"röpke meghittség"-nek 
hívott érzéshez vezethetnek.

Ez érzelmi kisugárzású
és jelentőségű rövid élmény.

Jó érzéssel töltött el,
amikor az öreg megmentett

a csatornalefolyó halálos csapdájától,

vagy ha közösséghez tartozónak
érezhetem magam,

amikor munkába menet
csevegek valakivel a vonaton.

Néha ez még tovább is megy.

A kutatók kiderítették, hogy az emberek
gyakran jobban érzik magukat,

ha idegenek előtt tárulkozhatnak ki,

semmint barátaik vagy családjuk előtt:

úgy érzik, hogy az idegenek
jobban megértik őket.

A média erről így siránkozik:

"Vadidegenekkel jobb beszélgetni,
mint a házastársakkal!"

Főcímnek jó, nem?

De a megállapítás teljesen célt téveszt.

A tanulmányokból az a lényeg szűrhető le,

hogy ezek az eszmecserék
jelentékenyek lehetnek,

és e különleges formájú bensőségre

épp annyira van szükségünk,

mint barátainkra vagy családunkra.

Miért szoktunk olyan jót
csevegni idegenekkel?

Két oka van.

Az első, hogy ez gyors kapcsolatteremtés.

Nincs következménye.

Könnyű őszintének lenni valakivel,
akivel többé nem találkozunk.

Van értelme.

A másik ok sokkal érdekesebb.

Elfogultak vagyunk a hozzátartozóinkkal.

Elvárjuk tőlük, hogy megértsenek minket.

Feltesszük, hogy megértenek

és olvasnak a gondolatainkban.

Képzeljük magunkat egy buliba.

Nem hisszük, hogy barátunk 
vagy férjünk ne szúrná ki,

hogy korán le akarunk lépni.

Azt gondoljuk:

"A pillantásommal jeleztem."

Idegennel mindent
a nulláról kell kezdenünk.

Elmondjuk az egész történetet,

elmondjuk, ki kicsoda,
minek tartjuk őket;

elsoroljuk a bennfentes vicceket.

Csodák csodája,

néha mégis ők értenek meg minket jobban.

Rendben.

Most, hogy már tudjuk:
érdemes csevegni idegenekkel,

milyen ez a gyakorlatban?

Léteznek követendő íratlan szabályok.

A szabályok minden országban,

minden kultúrában mások.

Az USA nagy részében

azt várják el, hogy mások előtt

őrizzük meg az egyensúlyt
az udvariasság és a magánügy között.

Ezt udvarias figyelmetlenségnek hívjuk.

Képzeljük el, hogy ketten 
egymás felé közelednek az utcán.

Távolról egymásra fognak pillantani.

Ez az udvarias jele,
hogy észrevettük a másikat.

Közelebb érve félrenéznek,

hogy egy kis helyet adjanak egymásnak.

Más kultúrákban

nagy ívben elkerülik egymást,
hogy ne kerüljenek kapcsolatba.

Dánoktól hallottam,

hogy sok dán annyira irtózik
idegenhez szólni,

hogy inkább fönnmarad a buszon,

semmint elnézést kérjen attól,
aki az útjában áll.

Helyette kimódolt táskarakosgatási eljárás

és testbeszéd létezik rá,
ha valaki utat akar kérni

...egyetlen szó kimondása helyett.

Állítólag Egyiptomban

modortalanság nem venni 
tudomást az idegenről,

és nagyon figyelemre méltó
a vendégszeretetük kultúrája.

Idegenek kérhetnek
egymástól egy korty vizet.

Ha valakitől útbaigazítást kérünk,

valószínűleg meghív
egy kávéra az otthonába.

Az íratlan szabályok akkor tűnnek föl,
amikor megszegjük őket,

vagy új helyre kerülve

igyekszünk rájönni, hogyan viselkedjünk.

Néha megszegjük a szabályt.

Ha nem világos, mi a teendő,
szeretném, ha kipróbálnánk valamit.

A következőképpen fog ez menni.

Találjunk valakit, aki a szemünkbe néz.

Ez jó jel.

Először egyszerűen mosolyogjunk rá.

Ha utcán vagy folyosón elhaladunk
valaki mellett, mosolyogjunk rá.

Figyeljük, mi történik.

A másik lehetőség a háromszögelés.

Itt vagyok én, itt az idegen,

itt egy harmadik dolog, amit mindketten
látunk és kommentálhatunk,

pl. egy köztéri műalkotás

vagy egy utcai igehirdető

vagy egy fura ruhát viselő személy.

Próbáljuk meg.

Tegyünk megjegyzést a harmadik dologra,
s meglátjuk, megindul-e a beszélgetés.

A másikat úgy hívom: "észrevétel".

Ez többnyire bókolást jelent.

Imádom észrevenni a szép cipőket.

Most éppen nem viselek mesés cipőt,

de a cipők általában mesések.

Elég semlegesek, ami a bókokat illeti.

Az emberek alig várják, hogy a gyönyörű
cipőjükről beszélhessenek.

Talán tapasztalták már a kutya-baba elvet.

Kínos lehet az utcán 
megszólítani valakit,

ha nem tudjuk, hogyan fog válaszolni.

De a kutyájához vagy babájához
mindig szólhatunk.

A kutya vagy a baba

a társadalmi kapocs az egyénhez,

így válaszából megsaccolhatjuk,

kész-e hosszasabb beszélgetésre.

A legutolsó, amit figyelmükbe ajánlok,

a megnyílás.

Ez elég kétélű fegyver,

de esetleg kifizetődő lehet.

Legközelebb, ha egy idegennel beszélnek,

és kellemesen érzik magukat,

közöljenek vele magukról valami igazat,

valami tényleg személyeset.

Lehet, hogy volt már ilyen
"engem megértenek" élményük.

Néha a beszélgetés során megkérdeznek:

"Mivel foglalkozik a papája?"
vagy "Hol lakik a papája?"

Néha őszintén elmondom,

hogy még kislánykoromban meghalt.

Azokban a pillanatokban a beszélgetőtársak

elmondják nekem az ő veszteségüket.

Ha én megnyílok, a másik is megnyílik,

még ha idegennek is.

Tessék.

Ha idegenekkel beszélünk, 
pompás hatásszüneteket tartunk,

amikor életünk

vagy az ő életük leíró részéhez érünk.

Váratlan kapcsolatok keletkeznek.

Ha nem beszélünk idegenekkel,
ettől fosztjuk meg magunkat.

Sok időt töltünk azzal,
hogy gyerekeinket oktassuk,

hogyan bánjanak idegenekkel.

Mi lenne, ha több időt töltenénk
önmagunk oktatásával?

Sutba vághatnánk az egymással 
szembeni összes gyanakvást.

Teret nyithatunk a változásnak.

Köszönöm.

(Taps)