Amikor az emlékirataimat megírtam,

a könyvkiadók értetlenül fogadták.

Rólam mint menekült gyermekről szól,

vagy egy 1960-ban high-tech 
szoftverfejlesztő céget alapító nőről,

amelyet tőzsdére vitt,

és végül több mint 
8500 embert alkalmazott?

Vagy egy autista gyerek anyjáról írok?

Vagy talán egy bőkezűen 
adakozó emberbarátról?

Nos, kiderült, hogy mindegyik én volnék.

Hadd meséljem el a történetem.

Életem úgy kezdődött, hogy Bécsben
felkerültem egy vonatra,

részeként a Kindertransportnak, amely 
közel 10 000 zsidó gyermeket mentett ki

a náci Európából.

Ötévesen, a kilencéves 
nővérem kezét szorongatva

keveset értettem a köröttem 
történtekből.

"Mi az az Anglia, és miért megyek oda?"

Életemet a nagylelkű idegeneknek
köszönhetem, akik akkor segítettek rajtam.

Szerencsés voltam, kétszeresen is, 
hogy később újra

együtt lehettem a vér szerinti
családommal.

De sajnos, többé nem alakult ki köztünk 
mély érzelmi kötelék.

A 70 évvel ezelőtti szomorú nap óta, 
amikor édesanyám felrakott

a vonatra, sokkal többet elértem,

mint amennyit valaha is képzeltem.

Szeretem Angliát, befogadó hazámat,
olyan szenvedélyesen,

ahogy csak az szeretheti, 
aki elveszítette emberi jogait.

Eldöntöttem: olyan életet fogok élni, 
amit érdemes volt megmenteni.

És aztán nekigyürkőztem.

(Nevetés)

Ugorjunk vissza a korai 1960-as évekbe.

A nemek kérdésére fittyet hányva,

Angliában az elsők között létrehoztam
a saját szoftvercégem.

Teljesen nőkből álló cég volt, 
és nők számára alapítottam,

egy korai társadalomtudatos vállalkozás.

Az emberek kinevették az ötletet, 
mert abban az időben

a hardverhez a szoftver ingyen járt.

Senki nem vásárolt szoftvert,
főleg nem egy nőtől.

Bár nőknek is volt egyetemi diplomájuk,

az a bizonyos üvegplafon a 
fejlődésünket akadályozta.

Túl gyakran ütköztem bele,

de lehetőséget akartam nyújtani a nőknek.

Diplomás nőket toboroztam, akik 
a házasságuk miatt otthagyták az ipart,

vagy akik első gyereküket várták,

és egy otthon dolgozó szervezetbe
illesztettem őket.

Úttörők voltunk abban, 
hogy a nők folytassák karrierjüket,

és térjenek vissza a munkaerőpiacra.

Elsőként alakítottunk ki új, 
rugalmas munkamódszereket:

dolgozói részvények, nyereségrészesedés 
és végül, a közös tulajdon,

amikor a cég negyedét az alkalmazottaknak

teljesen az én költségemre átadtam.

Évekig én voltam az első nő ebben, 
vagy az egyedüli nő másban.

Abban az időben nem dolgozhattam
tőzsdén,

nem vezethettem autóbuszt, vagy repülőt.

Sőt, férjem engedélye nélkül 
bankszámlát sem nyithattam.

Az én nemzedékem a munkához való jogért

és az egyenlő bérezésért küzdött.

Senki sem várt el sokat az emberektől 
sem a munkában, sem a társadalomban,

mert akkoriban minden elvárás

az otthonra és a családi 
teendőkre korlátozódott.

Ez egyáltalán nem volt ínyemre,

és kezdtem szembeszállni az akkori
idők szokásaival,

s még a nevemet is "Stephanie"-ról 
"Steve"-re változtattam

az üzleti levelezésemben,

hogy átjuthassak ajtókon, mielőtt
rájöttek volna,

hogy nő vagyok.

(Nevetés)

Cégem neve, a Freelance Programmers,
tükrözte a tevékenységünket,

amit majdnem a semmiből indítottam:
az étkezőasztalon,

és mai pénzben kifejezve, 100 dollárnyi 
összegből,

és a munkámból és a házamra fölvett
hitelből finanszíroztam.

A tudomány érdekelt,
a piac pedig kereskedelemről szólt —,

olyan dolgokról, mint a bérszámfejtés,
amit elég unalmasnak tartottam.

Kompromisszumot kellett kötnöm 
az operatív kutatómunkával,

amelynek része volt 
az engem érdeklő szellemi kihívás,

és kereskedelmi értékű is volt,
amelyet az ügyfelek értékeltek:

például tehervonatok ütemezése,

buszok időbeosztása, készletgazdálkodás, 
sok-sok készletgazdálkodás.

És végül az üzlet megindult.

Munkatársaink honi és részmunkaidős voltát

fix árakkal palástoltuk; 
ebben az elsők között voltunk.

És ki föltételezte volna,

hogy a szuperszonikus Concord 
fekete dobozát

otthon dolgozó nők csoportja programozta.

(Taps)

Mindehhez elegendő volt a "bízz 
a munkatársakban" szemlélet

és egy közönséges telefon.

Az állásra jelentkezőktől megkérdeztük: 
"Van telefonod?"

Egyik első megbízásunk lényege

irányítási protokollok kifejlesztése volt.

A szoftverfejlesztés mindig is őrjítően 
nehezen irányítható tevékenység volt,

így az irányelvek roppant értékesek
voltak.

Mi magunk is ezeket használtuk,

s korszerűsítésükért még fizettek is 
az évek során.

Végül a NATO is ezeket alkalmazta.

Programozóink — ne feledjük: csakis nők,

beleértve leszbikusokat 
és transzneműeket —,

ceruzával és papírral dolgoztak,

hogy minden feladatra 
folyamatábrákat készítsenek.

Kódokat írtak, általában gépi kódokat,

néha bináris kódokat,

amelyeket azután levélben 
küldtünk át az adatközpontba,

hogy papírszalagra vagy kártyára
lyukasszák,

és azután még egyszer lyukasztották,
hogy ellenőrizzék a folyamatot.

Ekkor még híre sem volt a számítógépnek.

Így programoztunk a 60-as évek elején.

1975-ben, 13 évvel a cég indulása után,

Nagy-Britanniában elfogadták 
az esélyegyenlőségi törvényt,

amely tiltja a nők előnyben részesítését.

És így váratlan következményként női cégem

kénytelen volt férfiakat is fölvenni.

(Nevetés)

Amikor nőkből álló cégemet megalapítottam,

a férfiak azt mondták: "Érdekes, mert ez 
csak azért működik, mert kisvállalat."

És később, amikor megnőttünk, elismerték:
"Igen, most már jókora,

de nincs stratégiai jelentősége."

Később, amikor a cég több mint
hárommilliárd dollárt ért,

és 70 munkatársamat milliomossá tettem,

valami ilyesmit mondtak: 
"Remek munka volt, Steve!"

(Nevetés)

(Taps)

A törekvő nők könnyen fölismerhetők
a fejformájukról:

A fejtetőjük lapos 
a sok leereszkedő veregetéstől.

(Nevetés) (Taps)

És azért nagyobb a lábunk, 
hogy messzebb állhassunk a mosogatótól.

(Nevetés)

Hadd áruljam el a siker két titkát:

A legkiválóbb emberekkel vegyük körbe 
magunkat és olyanokkal, akiket szeretünk;

és nagyon-nagyon gondosan válasszuk
meg partnerünket.

Mert a múltkor, amikor azt mondtam:
"A férjem egy angyal",

egy nő így panaszkodott:
"Szerencsés vagy — mondta,

mert az enyém még életben van."

(Nevetés)

Ha a siker könnyű lenne,
mind milliomosok lennénk.

De nálunk egy családi szerencsétlenség, 
jobban mondva, válság közepette érkezett.

Néhai fiunk, Giles, egyke volt, 
gyönyörű, elégedett csecsemő.

Majd két és féléves korában,

mint egy elcserélt gyerek a tündérmesében,

elvesztette csekély beszédkészségét,

és vad, zabolátlan kisgyerekké vált.

Nem a kétévesek szörnyű dackorszaka volt.

Teljes mértékben autista volt, 
és soha többet nem szólalt meg.

Giles lett az első jótékonysági szervezet 
első lakója,

amelyet autisták gondozására 
úttörőként hoztam létre.

És aztán következett a nagy horderejű
Prior's Court iskola

autizmussal élő gyerekeknek,

aztán autizmust kutató 
orvosi jótékonysági szervezet.

Mert amikor a szolgáltatásokban 
hiányosságot találtam, próbáltam segíteni.

Szeretek új dolgokat csinálni, létrehozni.

Most indítottam egy hároméves 
autizmuskutató-központot.

S hogy a vagyonom egy része visszakerüljön
oda, ahonnan ered,

létrehoztam az Oxford Internet Intézetet

és más IT-vállalkozásokat is.

Az Oxford Internet Intézet nem csak a
technológiára összpontosít,

hanem az Internet társadalmi, gazdasági, 
jogi és etikai problémáira is.

Giles 17 éve, váratlanul hunyt el.

Megtanultam nélküle élni,

és megtanultam élni anélkül, 
hogy szüksége lenne rám.

Ma már csak jótékonysággal foglalkozom.

Soha nem tartok attól, hogy eltévedek,

mert több jótékonysági szervezet gyorsan
a keresésemre indulna.

(Nevetés)

Egy dolog, ha van ötleted 
egy vállalkozás indításához,

de ahogy sok ember ebben a teremben tudja,

az ötlet valóra váltása 
igen bonyolult dolog,

rendkívül nagy energiát, önbizalmat 
és elszántságot igényel,

bátorságot, hogy kockáztassuk családunkat 
és otthonunkat, továbbá elszántságot,

hogy egész héten éjjel-nappal talpon 
legyünk, ami a megszállottsággal határos.

Tehát mondhatjuk, hogy munkamániás vagyok.

Hiszem, hogy a munka akkor szép, 
ha rendesen és alázattal végezzük.

A munka nem csak olyasvalami, 
amit inkább más helyett csinálnék.

Éljük tovább az életünket.

Tehát mit tanultam mindebből?

Megtanultam, hogy a holnap sosem lesz
olyan, mint a ma,

és bizonyára nem olyan, mint a tegnap.

Ez lehetővé tette, hogy lépést tartsak 
a változásokkal,

sőt, hogy még örüljek is a változásnak,

még akkor is, ha sokan azt mondják, hogy
bonyolult vagyok.

Nagyon szépen köszönöm.

(Taps)